Sziasztok!
Egy újabb novella, ezt hoztam most el Nektek. Még decemberben Nóri kérte tőlem, hogy ha tudok, akkor írjak meg egy ilyen témájú novellát. Egy történetet, amiben Elena elveszíti Damon-t… Tudtam, hogy meg akarom írni ezt a történetet, de akkor Nóri nagyon alaposan feladta ezzel nekem a leckét és sokáig agyaltam is a történeten, míg nem végül az éjjel jött az Isteni szikra, és az ihlet, és voilá…
Nem is tudom, hogy mit mondhatnék erre a novellára... Tudjátok nagyon sok történetet írtam már, hosszabb-rövidebb regényeket, és össz-vissz most itt több mint 1500 oldalról beszélek… De olyat, mint most ez… Ami ennyire mélyen hatott volna rám is írás közben… Nem tudom, hogy miért, de ez a történet iszonyatosan mélyre ivódott a szívemben, és biztosan az elfogultság miatt volt csak, de ezt most én is megkönnyeztem. Írás közben! Ilyen pedig még velem sem fordult elő volt soha… (Egyszer volt csak erre példa, de akkor épp egy megtörtént esetet írtam meg, és végigbőgtem az egészet. De az egy másik történet...)
Most viszont térjünk vissza erre a novellára. Fogalmam sincs, hogy meg tudtam-e úgy írni ezt a történetet, hogy abból átjöjjön Nektek is az a hangulat, az érzések és a fájdalom, amit érzékeltetni akartam. De egy valami biztos: a novelláim közül ez most egy nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Nem tudom, hogy ki mennyire hajlamos meghatódni, de lehet, hogy nem árt, ha készítetek 1-2 zsepit magatok mellé. Ezután a történet után nagyon-nagyon fontos lenne számomra, ha elmondanátok, hogy mit gondoltok, mit éreztek… Váltott-e ki bármit is belőletek az, amit most elolvastatok… Tényleg nagyon mélyre kellett most magamban nyúlni ahhoz, hogy ezt megírjam, és nem tudom, hogy megérte-e. Magamnak mindenképpen, de hogy Nektek elég-e ez…
Na jó, inkább nem szaporítom tovább a szót, és rátérek a történetre és arra, amit tudnotok kell róla. A novella háttértörténete nem igazán lényeges. Nem ezen van a hangsúly, de ugyanakkor kellett valami, ami elindítja ezt a cselekményszálat, és ami elvezet minket a Lényeghez. A fájdalmas Lényeghez. Amit fontos tudni: Elena és Damon egy éve együtt vannak, nem szakítottak, és boldogok. Klaus-ék azóta is New Orleans-ban vannak és nem tértek vissza a városba a sorozat 100. epizódja óta. Innen indul a történet, de hangsúlyozom, hogy nem a háttérstory-n van most a hangsúly. Az csak szükséges ahhoz, hogy elérjen oda ez az írás, ami a lényege. De nem titokzatoskodok tovább. Készüljetek fel, mély levegő és az utazás indul a pokolba! Elena elviselhetetlen és kínzó poklába… Oda, ahova mi sose akarjuk őt követni a sorozatban!
És a folytatás… Egyelőre nem tudom, hogy lesz-e. A fő dolog, amit meg akartam írni, az ez volt. Ha van rá igényetek és kommenteltek bőszen, akkor ígérem, hogy megpróbálom megírni azt is. De időpontot most nem fogok és nem is tudok ígérni. Egyelőre kíváncsi vagyok, hogy ez a novella milyen fogadtatást kap, aztán majd meglátom, hogy mire lesz erőm, vagy ihletem.
Most viszont induljon a novella Elena szemszögéből.
Morwen
Ui: nem mondanám azt én sem erre a történetre, hogy tökéletes, de egyszerűen ennyit bírtam csak most megírni, és így. Szóval az esetleges hibákért és egyéb problémákért már most az elnézéseteket kérem.
Egy újabb novella, ezt hoztam most el Nektek. Még decemberben Nóri kérte tőlem, hogy ha tudok, akkor írjak meg egy ilyen témájú novellát. Egy történetet, amiben Elena elveszíti Damon-t… Tudtam, hogy meg akarom írni ezt a történetet, de akkor Nóri nagyon alaposan feladta ezzel nekem a leckét és sokáig agyaltam is a történeten, míg nem végül az éjjel jött az Isteni szikra, és az ihlet, és voilá…
Nem is tudom, hogy mit mondhatnék erre a novellára... Tudjátok nagyon sok történetet írtam már, hosszabb-rövidebb regényeket, és össz-vissz most itt több mint 1500 oldalról beszélek… De olyat, mint most ez… Ami ennyire mélyen hatott volna rám is írás közben… Nem tudom, hogy miért, de ez a történet iszonyatosan mélyre ivódott a szívemben, és biztosan az elfogultság miatt volt csak, de ezt most én is megkönnyeztem. Írás közben! Ilyen pedig még velem sem fordult elő volt soha… (Egyszer volt csak erre példa, de akkor épp egy megtörtént esetet írtam meg, és végigbőgtem az egészet. De az egy másik történet...)
Most viszont térjünk vissza erre a novellára. Fogalmam sincs, hogy meg tudtam-e úgy írni ezt a történetet, hogy abból átjöjjön Nektek is az a hangulat, az érzések és a fájdalom, amit érzékeltetni akartam. De egy valami biztos: a novelláim közül ez most egy nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Nem tudom, hogy ki mennyire hajlamos meghatódni, de lehet, hogy nem árt, ha készítetek 1-2 zsepit magatok mellé. Ezután a történet után nagyon-nagyon fontos lenne számomra, ha elmondanátok, hogy mit gondoltok, mit éreztek… Váltott-e ki bármit is belőletek az, amit most elolvastatok… Tényleg nagyon mélyre kellett most magamban nyúlni ahhoz, hogy ezt megírjam, és nem tudom, hogy megérte-e. Magamnak mindenképpen, de hogy Nektek elég-e ez…
Na jó, inkább nem szaporítom tovább a szót, és rátérek a történetre és arra, amit tudnotok kell róla. A novella háttértörténete nem igazán lényeges. Nem ezen van a hangsúly, de ugyanakkor kellett valami, ami elindítja ezt a cselekményszálat, és ami elvezet minket a Lényeghez. A fájdalmas Lényeghez. Amit fontos tudni: Elena és Damon egy éve együtt vannak, nem szakítottak, és boldogok. Klaus-ék azóta is New Orleans-ban vannak és nem tértek vissza a városba a sorozat 100. epizódja óta. Innen indul a történet, de hangsúlyozom, hogy nem a háttérstory-n van most a hangsúly. Az csak szükséges ahhoz, hogy elérjen oda ez az írás, ami a lényege. De nem titokzatoskodok tovább. Készüljetek fel, mély levegő és az utazás indul a pokolba! Elena elviselhetetlen és kínzó poklába… Oda, ahova mi sose akarjuk őt követni a sorozatban!
És a folytatás… Egyelőre nem tudom, hogy lesz-e. A fő dolog, amit meg akartam írni, az ez volt. Ha van rá igényetek és kommenteltek bőszen, akkor ígérem, hogy megpróbálom megírni azt is. De időpontot most nem fogok és nem is tudok ígérni. Egyelőre kíváncsi vagyok, hogy ez a novella milyen fogadtatást kap, aztán majd meglátom, hogy mire lesz erőm, vagy ihletem.
Most viszont induljon a novella Elena szemszögéből.
Morwen
Ui: nem mondanám azt én sem erre a történetre, hogy tökéletes, de egyszerűen ennyit bírtam csak most megírni, és így. Szóval az esetleges hibákért és egyéb problémákért már most az elnézéseteket kérem.
*************************
A pokoli nap
Eszeveszetten futottam keresztül az erdőn, hogy minél előbb
a birtokra érjek. A levegő szaggatottan járt ki és be a tüdőmbe, de hál
Istennek, a testem nem adta fel: rohantam, ahogy csak az erőm engedte. Mivel
vámpír voltam, a határaim messze felülmúlták az emberek tűréspontjait és
képességeit. Én bírtam az iramot… A tempót… És a hallásom, a szaglásom… Már
hozzászoktam az elmúlt másfél évben ehhez, de most mégis minden sokkal
intenzívebb volt. Tudtam, hogy miért… Az adrenalin ezerrel száguldott a
véremmel együtt az ereimben és a rettegés kis híján teljesen megdermesztett. De
nem adhattam fel, most nem állhattam meg és nem hagyhattam, hogy a félelem
térdre kényszerítsen. Rég nem voltam már az a kis esendő, depressziós
tinédzser, aki három évvel ezelőtt voltam. Akkor amikor Ők a városba érkeztek… Akkor, amikor az életem azon a napon
teljesen megváltozott… A vámpírok, akik miatt minden fenekestül felfordult és
szépen lassan mindenkire ez hatással volt. Előbb Vicky változott át, majd halt
meg… Aztán Car is vámpír lett, Tyler pedig vérfarkassá vált… Bonnie anyja
átváltozott, Care apja meghalt Jenna-val, John-nal és Ric-kel egyetemben… Jer
pedig nem sokkal az átalakulásom után vadász lett… Aztán ő is meghalt, végül
visszatért, Bonnie pedig a horgony lett. Kész őrület! Annyi mindenen mentünk
keresztül az elmúlt három évben, és annyi mindent éltünk túl, de most… Most
hátrányban voltunk… Car-t, Ty-t, Bon-t, Matt-et és Jer-t kiiktatták, és most Ők voltak a célpont.
Újra összeszedtem minden erőmet és igyekeztem még gyorsabban
suhanni a fák közt. Reméltem, hogy nem követ senki, és sikeresen észrevétlen
marad még egy darabig a szökésem. „Gyerünk Elena, most nem adhatod fel! Pár
perc és megérkezel!” – ismételgettem magamban újra és újra ezeket a mondatokat
azóta, hogy bevettem magam az erdőbe. Most még Klaus-ék segítségére sem
számíthattunk, mert ők azóta, hogy New Orleans-ba mentek, felénk se néztek.
Aminek mindig is nagyon örültem, de most egy részem nagyon boldog lett volna,
ha legalább Elijah erre jár és segít nekünk. Pedig hívtuk őket… De nem… Most magunkra
maradtunk, és Ők és én voltunk már
csak szabadok.
Hirtelen fékeztem le közvetlenül azelőtt, hogy kiértem volna
a fák óvó takarásából. Nem lehetek most felelőtlen, mert ha már itt vannak,
akkor csak én menthetem meg Őket. Az
új fenyegetés, ami legalább annyira borzasztó, mint hajdan az ősök voltak…
Sosem hittem volna, hogy egyszer visszasírom Klaus kegyetlenségeit és bármit
megadnék most azért, hogy az ő vagy a húga önelégült vigyorát magam előtt
lássam. Bármit, csak segítsenek és álljanak mellénk! De ebben most nem
bízhattam.
Igyekeztem lelassítani a légzésem, de túlságosan is ideges
voltam, és ez alig ment. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam, hogy
meghalljam a villából kiszűrődő zajokat.
- Oké, oké nővérkém, igazad van! Ez a megtiszteltetés a tied
lesz! Enyém a fiatalabb, te pedig megölheted azt az önelégült bátyját –
hallottam meg azt a hangot, amit többé sosem akartam hallani. Istenem!
Elkéstem! Elfogták őket, én pedig egyedül maradtam. Kettő egy ellen… Két 900
éves vámpír egy alig másfél éves ellen… Esélyem sincs… De meg kell próbálnom! Ha
csak belegondolok abba, hogy bánthatják Őt…
Nem!
Pillanatok alatt döntöttem és azonnal a villa ajtajához suhantam.
Hallottam a halk lépteket, és két vámpír erőtlen, szaggatott zihálását.
- Nocsak, nocsak! Csak nem feladja a két híres Salvatore
testvér? – kérdezte gúnyosan a nő, nekem pedig erre egy még nagyobb gombóc nőtt
a torkomban. – Oh, ha tudnád, hogy ezt mennyire fogom élvezni Damon! – tette
hozzá kárörvendően, mire nálam elszakadt az utolsó cérnaszál is, és őrült
módjára rontottam be az ajtón.
- Engedjétek el őket! – kiáltottam a testvérpárra mérgesen,
mire mindketten rám néztek, és azonnal egy elégedett mosoly jelent meg az
arcukon.
- Azt hittem, hogy a bátyánk alapos munkát végzett és
kiiktatott titeket. De úgy tűnik, hogy tévedtem – felelte a férfi, majd mire
bármit is tehettem volna, azonnal mögém suhant és hátrafeszítette a karjaimat.
- Elena… Miért jöttél ide? – szólalt meg erőtlenül Damon,
akit Stefan-nal együtt egy-egy székhez láncoltak, és temérdek karó állt ki
belőlük. Stefan nem volt már eszméleténél és Damon is borzasztó állapotban
volt.
- Damon… - szólaltam meg halkan és azonnal könnybe lábadt a
szemem.
- Ááá, már értem! – szólalt meg gúnyosan a nő és közelebb
sétált hozzám. A kezében tartott karóval eközben vidáman játszott, és amint
elém ért, egy széles mosoly terült el az arcán. – Az újabb hasonmás is ujja
köré csavarta a nagy Damon Salvatore-t. De ne aggódj kedveském, ezúttal
megszabadítom Damon-t a kíntól. Még mielőtt te is összetöröd a szívét.
Megteszem ezt most helyetted, rendben? – kérdezte tőlem elégedetten, majd
megfordult és Damon-ra nézett.
- Engedjétek őt el, vele nincs dolgotok! Nem tett ellenetek
semmit sem – mondta Damon erőtlenül, majd rám nézett. – Ő sokkal tisztább és
érzőbb, mint Katherine valaha volt.
- Ezt kivételesen elhiszem neked Damon. De tudod nem nehéz
Katerina Petrova-nál jobbnak lenni, ebben ugye megegyezhetünk? – kérdezte a nő
gúnyosan Damon-t, majd elindult vissza hozzá és továbbra is vidáman
játszadozott a kezében tartott karóval.
Minden erőmet összeszedtem és próbáltam a férfi szorításából
szabadulni, de képtelen voltam sikerrel járni.
- Ne mocorogj annyit kisanyám, különben eltöröm azt a csinos
kis nyakadat – sziszegte kéjesen a fülembe a férfi, nekem pedig erre a hideg
kezdett el futkosni a hátamon. Damon újra rám nézett, és ekkor olyat láttam a
szemében, amit az elmúlt három évben soha: reményvesztettség. Feladta, Damon
feladta… Hevesen megráztam a fejem és próbáltam kitalálni valamit, de az idő
vészesen fogyott, a távolsággal együtt, ami a nő és Damon közt volt.
- Kérlek, beszéljük ezt meg! Nem kell senkit sem bántanotok!
– szólaltam meg remegő hanggal, mire a nő egy pillanatra rám nézett és látva a
rémült tekintetem, nevetni kezdett.
- Te tényleg nem semmi vagy! Komolyan azt hiszed, hogy azért
iktattunk ki mindenkit és kaptuk el Stefan-t és a te kis Damon-odat, hogy
beszélgessünk? – kérdezte gúnyosan és úgy nézett eközben rám, mint egy
sültbolondra. – Nem azért fogadtunk bosszút ellenük és kutattuk őket évekig,
hogy aztán a te két szép szemedért elengedjük őket. Ennyire ostoba te sem
lehetsz!
- Kérlek – szólaltam meg ismét, és ijedten Damon-ra kaptam a
tekintetem.
- Tudod mit mondott a húgom akkor, amikor ezek ketten
megölték őt? – kérdezte dühösen a nyakamba a férfi, és közben még szorosabban
fogta a karjaimat, annyira, hogy mindkettőben eltört egy-egy csontom.
Fájdalmasan felüvöltöttem, mire ők ketten csak jóízűen nevettek. – Pontosan ugyanezt!
Ugyanezt mondta a húgom, mielőtt ők megkarózták volna! Az életéért könyörgött,
de ezek ketten… Nem drága Elena, nem azért jöttünk, hogy bájcsevegjünk! – mondta
nekem dühösen, mire a nővére csak egyetértően bólintott és lehajolt, hogy
közvetlenül Damon szemébe tudjon nézni.
- Azóta várok erre a pillanatra Damon… - mondta neki
vészjóslóan. Damon dühösen felpillantott rá és gyűlölettel merült el a gyilkos
tekintetben, ami őt fürkészte.
- Akkor mire vársz még? – kérdezte tőle erőtlenül Damon. –
Tudod jól, hogy én öltem meg a húgodat, szóval essünk túl rajta! Őket meg
engedd el!
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérni merj tőlem bármit
is! – felelte neki a nő, majd felegyenesedett és leereszkedően pillantott le
Damon-ra. Minden izmom görcsbe rándult, mintha tudtam volna, hogy a baljós
végzet épp lecsapni készül. És akkor… Mintha csak minden meg lett volna előre
írva, és én előre tudtam volna, hogy mi következik…
Hogy mit fogtam fel az egészből? Azt hiszem, hogy nem sok
mindent. Torkomszakadtából üvöltöttem, minden erőmmel szabadulni próbáltam, a
könnyeim pedig teljesen elhomályosították a tökéletes vámpírlátásomat. De még
így is kristálytisztán láttam azt, hogy az élet kiveszik a szeretett férfi
minden sejtjéből… Az arca élőből hamuszürkévé vált, a feje lehanyatlott és… És…
A testem remegett és nem is fogtam fel igazán, hogy mikor szűntek meg a béklyók
a karjaim körül, amik időközben meggyógyultak. Amint szabad voltam, a következő
másodpercben már Damon előtt térdeltem, és a kezeim közé vettem a gyönyörű,
tökéletes arcot. Magamban könyörögtem azért, hogy az idő pörögjön vissza és
újra nyissa ki a szemét, hogy rám nézzen… Hogy újra lássam az azúr tekintetet…
Hogy újra megajándékozzon azzal a pimasz, szeretnivaló féloldalas mosollyal.
- Damon… Damon, kérlek… Kérlek, nézz rám… - szólongattam őt
sírva, de a hangom újra és újra elcsuklott. Csak őt néztem és fel sem fogtam,
hogy van-e rajtunk kívül más is a helyiségben. – Damon… - szólaltam meg ismét,
majd óvatosan eloldoztam őt és sorban kihúztam belőle az összes karót. Amikor
ahhoz értem, amelyik egyenesen a szívébe hatolt… A kezem megremegett és zokogva
húztam ki belőle az utolsó karót… A gyilkos darabot…
Nem, nem lehet! Ez biztosan csak valami szörnyű rémálom,
mert nem lehet halott az, aki az életet jelenti a számomra… A férfi, akivel a
lét maga volt a megtestesült álom, és akivel csak egy évet adott eddig a sors…
Nem lehet… Ő nem… Őt nem…
Újra és újra hevesen megráztam a fejem, és közben kitartóan
simogattam az arcot, amibe sehogy se akart visszatérni a szín és az élet…
- Nem… Damon… Kérlek… - szólongattam újra, mert nem akartam
elfogadni, vagy felfogni azt, hogy… Hogy… Ő nem… Ő nem lehet… - Kérlek… Kérlek
Damon! – ismételtem újra, de válasz nem érkezett a halk könyörgésemre.
Erőtlenül az ölébe hajtottam a fejem és még keservesebben
kezdett el rázni a sírás. Úgy éreztem, hogy a bensőm, a lelkem, a szívem,
egyszerűen mindenem kiszakadt a helyéről, és most ott egy olyan mély és
beforraszthatatlan űr, egy seb tátong, ami soha többé nem fog tudni elmúlni…
Szaggatottan járt ki és be a levegő a tüdőmbe, és minden egyes légvétel olyan
volt, mintha száraz port szívnék magamba. Mindenem fájt… Nem csak a szívem,
hanem maga a lét is kínzó és elviselhetetlen volt.
- Elena… Elena engedd őt el – hallottam meg magam mögül egy
kedves hangot, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki. Valamikor tudatosult
bennem, hogy két erős kar fonódott a vállaimra, és mikor a gyengéd vonszolásra
nem reagáltam, végül erővel húztak fel a földről és Damon mellől.
- Nem, ne! Engedj el! Nem hagyhatom Őt itt! – feleltem
hisztérikusan, de az erős karok ekkor sem voltak hajlandóak elereszteni.
- Elena, nem tehetsz semmit. Nyugodj meg kérlek! – mondta
nekem kedvesen, mire én dühödten megfordultam a szorításában és teljes erőmből ellöktem
őt magamtól, amit ő készséggel hagyott.
- Hol voltál?! – üvöltöttem neki teli torokból. – Hol
voltál, amikor hívtalak? Miattatok ölte meg Damon és Stefan azt a nőt, és most
rajtuk álltak bosszút! Mondd Elijah, mégis hol voltál?
- Jöttünk, amint tudtunk! Lehetnél egy kicsit hálásabb is! –
szólalt meg valahonnan mögülem Rebekah, mire én gyilkos tekintettel néztem rá.
– Klaus épp a többieket szabadítja ki, mi pedig idejöttünk utánad. Ne hidd azt,
hogy sok kedvem volt hozzá, de…
Rebekah hirtelen elhallgatott, ami sejtettem, hogy azért
volt, mert én dühösen megindultam felé, ám Elijah azonnal elkapta a karomat.
Rebekah végül eloldozta Stefan-t, és ekkor beléptek az ajtón a többiek is.
Rebekah-nak igaza volt, Klaus tényleg kiszabadította őket és mind jól voltak…
Mindenki élt, csak egy valaki nem…
Újra Damon-ra néztem, majd kitéptem magam Elijah
szorításából és ismét Damon-hoz léptem. Ekkor Stefan is végre magához tért, és
azonnal a bátyjára kapta a tekintetét.
- Ne! Ne! Ne! – ismételte újra és újra egyre hangosabban és
kétségbeesettebben. A könnyeim újra folyni kezdtek, és ekkor éreztem, hogy
végleg minden erőm, dühöm és keserűségem elszáll és nem maradt más bennem, csak
a mérhetetlen fájdalom és a gyász. Erőtlenül rogytam ismét térdre és sírva
lehajtottam a fejem. Vége… Mindennek vége… A szerelmünk… Az életünk… A kettőnk
tervei… A boldogságunk… Minden elszállt!
Újra és újra láttam magam előtt a boldogságtól csillogó azúr
szempárt, ami engem fürkészett, de mindez már csak a képzeletemben, az
emlékeimben létezett tovább.
- Elena… - szólalt meg váratlanul mellettem Jeremy, és
közben egy kedves szorítást éreztem a vállamon. – Arra kér, hogy ne add fel.
- Szeretné, ha talpra állnál és élnéd tovább az életed –
folytatta Bonnie valahonnan mögülem.
- Itt van? – kérdeztem tőlük fojtott hangon, de közben nem
bírtam felemelni a fejem, és újra ránézni a halott arcra. Hát vége lenne?
Tényleg vége? Szellem… Átkelt a túlvilágra… Nem, ez nem lehet!
- Igen Elena, itt van köztünk – válaszolt Bonnie a
kérdésemre, mire én hangosan felzokogtam.
- Ne! Nem lehet! Ez… Ezt nem bírom elviselni… - szólaltam
meg szaggatottan.
- Azt szeretné, ha összeszednéd magad – szólalt meg ismét
Bonnie, aki ezúttal letérdelt mellém és megfogta a vállam. Én erőtlenül
felemeltem a fejem és belenéztem Bonnie könnyes szemeibe.
- Azt üzeni, hogy mindig szeretni fog téged, de neked el
kell őt felejtened – mondta Jeremy, majd megjelent Bonnie mögött és az ő
vállaira tette a kezét. – Tovább kell lépned!
Hevesen megráztam a fejem, majd újra az előttem levő halott
arcra néztem.
- Te se tudnál túllépni rajtam… - szólaltam meg sírva és
közben úgy éreztem, mintha ezer tőr forogna a szívemben. – Tudod jól, hogy én
se birok… - tettem hozzá remegve.
- Addig nem hagy békén, míg ezt el nem mondom, szóval… -
kezdte Bonnie félszegen, majd amint ránéztem, vett egy mély levegőt és
folytatta. – Azt üzeni, hogy nem ér ő ennyit, és hogy menj, és keress magadnak
helyette valaki mást.
Hitetlenül az égbe emeltem a tekintetem, és közben a
könnyeim tovább szántották az arcomat.
- Legalább ezek után ne tégy úgy, mintha minden rendben
lenne… - szólaltam meg halkan. – Tudod, hogy mit jelentesz nekem… Tudtad, hogy
milyen mély szerelem él köztünk, és most…
Újra kitört belőlem a sírás és képtelen voltam tovább
beszélni. A lelkem mélyén tátongó űr teljesen felemésztett, és már csak zokogni
tudtam… Beszélni, bólintani, vagy bármi egyéb kommunikációt folytatni nem
bírtam. Halványan érzékeltem, hogy néhányan szólongatnak, de egyszerűen nem
bírtam reagálni senkire sem. Csak meredten néztem a könnyeimen keresztül az
élettelen arcot, és néha mintha láttam volna felcsillanni az azúr szempárt is…
Újabb és újabb mély tőrszúrásként hatott a szívembe, amikor rájöttem, hogy
mindezt csak képzelem.
Nem tudom, hogy mikor vagy milyen módon kerültem fel az
emeleti szobába, és az ágyunkba… A közös ágyunkba… Ahol ezeregy szerelmes és
forró csókot váltottunk… Abba a szobába, ami pár napja még a boldog és vidám
kacajunktól volt hangos… Ahol újra és újra átélhettem a szeretett férfi karjai
közt azt a csodát, amit beteljesült szerelemnek hívnak… Amihez foghatóban csak
vele lehetett részem, mert érte éltem, vele éltem, vele dobbant minden egyes
nap a szívem… A szívem, ami visszavonhatatlanul az övé volt, és ami vele együtt
ma meghalt…
Csendesen sírtam tovább az ágyunkban, és halványan
érzékeltem csak, hogy nem vagyok egyedül a szobánkban. Bonnie és Jeremy valahol
a fotelokban ültek, de egy szót sem szóltak hozzám.
- Ébren vagy Elena? – szólalt meg órákkal később Jeremy,
mire én csak erőtlenül szipogtam tovább. Percekig újra csend telepedett a
szobára, amit csak az én sírásom tört meg néha.
- Tudod Elena, amikor először táncoltunk együtt a Miss
Mystic Falls versenyen… És miután beléd szerettem… - folytatta Jeremy és
ezúttal Damon szavait kezdte el tolmácsolni. Hangosan felzokogtam az öcsém
szavaira, de ő végül folytatta. – Akkor minden megváltozott, de ezt soha nem
bántam meg egy pillanatra sem. Veled boldogabb voltam, mint valaha lehettem
ebben a létben, és ezért semmin sem változtatnék. Minden tökéletes volt veled, és
még ha csak egy évet is lehettem veled, akkor is megérte.
- Újra és újra küzdenék érted… - vette át sírva Bonnie a
szót. – Újra és újra ostromolnálak… Újra és újra pokollá tenném a város és a
barátaid életét, ahogy azt a legelején tettem, még ha ezzel szép lassan alá is
írtam a saját halálos ítéletemet – Bonnie hangja végül elcsuklott, és közben én
is egyre keservesebben sírtam és a párnába temettem az arcom.
- Minden hibámat újra elkövetném, hogy aztán a végén
megadasson az a felhőtlen, boldog egy év, ami nekem jutott. Veled – folytatta
az öcsém halkan és reszelős hangon. – De mindezek után is azt mondom Elena,
hogy légy erős! Én tudom, hogy te az vagy és mindig is az voltál. Több van
benned, mint azt te magad valaha is hitted. Ha valaki, akkor én biztosan tudom
azt, hogy ezzel is megbirkózol, talpra állsz és éled tovább az életed. Én ezt
kérem most tőled Elena. Ez az utolsó kérésem most feléd. Légy erős és lépj
tovább! Itt van neked mindenki, aki szeret, és aki fontos neked. Ők sosem
fognak magadra hagyni, még ha most nekem ezt is kellett tennem – végül Jeremy
elhallgatott, és újra csak az én sírásom töltötte be a szoba gyászos falait.
- Szeretlek, és amíg ebben a formában tovább létezek majd,
szeretni is foglak – folytatta ismét Bonnie sírva és olyan halkan, hogy még én
is nehezen hallottam meg a szavait. – Mindig melletted leszek, még akkor is, ha
te nem látsz majd. De ígérem, hogy megpróbálok nem kicsi-Gilbert és Bon-Bon
idegeire menni – tette hozzá még halkabban Bonnie. Egy erőtlen mosolyt csaltak
a szavai az arcomra, de a könnyeim továbbra is ömlöttek.
- Látod? Megy ez neked Elena – folytatta Jeremy, mire én
felemeltem a fejem és értetlenül az öcsémre néztem.
- Most épp feletted áll, és még ha te nem is érzed, ő lágyan
végigsimított az arcodon – felelte Bonnie a kimondatlan kérdésemre, mire én
hirtelen felültem az ágyon és arra a pontra néztem, ahova Bonnie és Jeremy. –
Légy erős Elena! – folytatta erőtlenül Bonnie Damon szavait, mire én csak
hevesen megráztam a fejem, és tovább ömlöttek a könnyeim.
- Nem megy Damon! – fakadtam ki sírva. – Nélküled nem megy!
Én… Ezt nem bírom… Tudom, hogy itt vagy… Tudom, hogy alig egy lépésre állsz
tőlem, én pedig majdnem megőrülök, amiért nem láthatlak… Amiért nem ölelhetlek
újra át… Nem érezhetem az illatod az orromban… Nem… Én ezt nem bírom!
Szeretlek! Az életemnél is jobban és most… Úgy érzem, hogy ebbe belepusztulok…
- Nem adhatod most fel – folytatta ezúttal Jeremy, és
tisztán hallottam a hangján, hogy már ő is sír. – Te ennél erősebb vagy!
Kibírtad a szüleid halálát! Megbirkóztál Jenna és Ric halálával is, majd később
az öcsédével. Ez is menni fog Elena! Én mindig hittem benned és ez most sincs
másképp.
- Most tévedsz Damon – szólaltam meg fejcsóválva és egy
apró, erőtlen mosoly jelent meg az arcomon. – Jeremy halála tönkre tett, és a
tied…
- Ne, Elena! Eszedbe se jusson kikapcsolni! – vette át a
szót Bonnie, és olyan hévvel ejtette ki a szavakat, hogy szinte magam előtt
láttam Damon dühös és rosszalló pillantását, miközben a fejemhez vágja azt,
hogy nem kapcsolhatom ki az érzéseimet.
Erőtlenül lehajtottam a fejem és csendben sírtam tovább. Nem
feleltem semmit, pedig legszívesebben üvölteni tudtam volna most is a kíntól.
- Te is kikapcsolnál -
szólaltam meg zokogva és újra felemeltem a fejem, de hogy miért tettem
ezt… Hisz úgyse láthatom őt… Én nem…
- Elena… - szólalt meg halkan Bonnie, majd mély levegőt
vett, mielőtt folytatta volna. – Most igazán erősnek kell lenned, és talpra
kell állnod. Ideje, hogy végleg elköszönjünk egymástól, mert nem kérheted te
sem újra és újra Bonnie-t és Jeremy-t, hogy közvetítsenek kettőnk közt. Neked
élned kell tovább az életedet. Le kell zárnod, zárnunk a kapcsolatunkat. Véget
ért Elena… Ma minden véget ért… - tette hozzá halkan Bonnie, én pedig képtelen
voltam bármit is mondani. Hevesen megráztam a fejem, de ekkor Jeremy szólalt
meg ismét.
- De igen Elena. Minden rendbe fog jönni, hidd el – mondta
reszelős hangon az öcsém. – Ég veled Elena! Engedj el, és éld tovább az életed!
Csend és halk sírás… Ezután percekig csak ezt lehetett
hallani a szobában. Az én egyre erősödő és egyre keservesebb zokogásomat, és
Bonnie halk, elhaló sírását. Újra erőtlenül a párnámba temettem az arcomat és
egész testemben remegve sírtam tovább… Az űr a mellkasomból képtelen volt
elmúlni vagy elillanni… Egyre nagyobb és fájdalmasabb lett, és biztos voltam
abban, hogy engem is hamarosan el fog nyelni a belőlem kiinduló sötétség és a
gyász. A szívem hasogatott, lüktetett, és néha olyan érzésem volt, mintha
valaki ki akarná tépni a helyéről.
„Hát hajrá! Tedd csak meg! Úgy könnyebb lesz! És akkor újra
vele lehetek… A másik oldalon… A túlvilágon… Gyerünk, csináld!” – mondtam
magamban a nem létező gyilkosomnak, így végül a fohászom nem lelt
meghallgatásra. Egyedül voltam… Ismét egyedül maradtam a saját, pusztító
kínommal, míg az végül teljesen fel nem emésztett, és magával nem rántott a
felemelő, és áldásként ható öntudatlanságba: az álmok világába. Hogy ott békére
fogok-e lelni? Fogalmam sincs… Jelen pillanatban ebben sem voltam biztos…
Lassan vesztettem el a tudatom utolsó apró darabkáit is, míg végül minden el
nem sötétült, és abban a pillanatban a kín is enyhült. Hogy végleg-e? Nem
tudom… Már semmit sem tudtam, mert minden egyre homályosabb volt és aztán…
Vége… Hirtelen mindent elvágtak, és mára véget ért a pokol.
Húh, köszönöm, Morwen hogy megírtad, most már úgy gondolom bár ne kértem volna :) Úgy átjött a kín amit Elena érez, hogy folyamatos sírtam én is. Gratulálok remekül sikerült. Ha úgy döntesz lesz folytatás biztos vagyok benne, briliáns lesz az is.
VálaszTörlésNagyon szívesen Nóri, és én köszönöm, hogy adtál egy ilyen ötletet. Remélem, hogy sikerült megírnom azt, amit vártál és elégedett vagy.:)
TörlésA tanulság ebből mi? :) Érdemes történet ötleteket felvetni, mert előbb-utóbb megírom őket.:)))
A legjobb pedig, hogy borzasztóan örülök, hogy ennyire hatni tudtam rád is.:))))
Húúú!!!! Ez nem semmi!!!!!! Azt a... Öszintén bevallom, hogy nem voltam képes egyszerre elolvasni. Képtelen voltam tovább olvasni, abba kellett hagyjam. Nem azért, mert annyira rossz lenne, ne lehetne elolvasni hanem egyszerűen azért, mert már nem láttam semmit a könnyeimtől. Igazad van, én még csak el sem tudom képzelni a sorozatban, hogy Damon meghaljon. Az ... Nem tudok szavakat találni, hogy mennyire lesúlytó lenne... A sorozatban, de amúgy is .... Nem ..., nem... az lehetetlen, az nem történhet meg. Elena, istenem nagyon megrenditett. Istenem, el sem tudom képzelni hogyan tovább... Valóban kikapcsolt? Ekkora fájdalmat szerintem, másképp nem lehet elviselni... Való igaz, hogy sok mindent kibirt, átvészelt, de ne felejtsük el, hogy Damon mindig vele, mellette volt. Most viszont... Talán mégis jobb ha kikapcsol, még ha ideiglenesen is... Tégy meg mindent, hogy legyen folytatás, nem tudom milyen lenne az de ... Ahogy Damon mondaná: ne add fel, ez nem feltétlenül jelenti a véget. Szenzációs, fenomenális, nagyon, nagyon tetszett annak ellenére, hogy zokogtam, mint egy tizenéves csitri. Jöhet a folytatás...
VálaszTörlésSzia Maresz.:))) Te sírsz, én pedig vigyorgok, mint a vadalma, mert annyira örülök, hogy átjöttek neked az érzések és hogy hatott rád.:) Ezt nem gonoszkodásból írom, egyszerűen csak örülök, hogy át tudtam ezt adni Neked is.:)
TörlésHogy Elena ezzel később miként fog megbirkózni... Talán később lesz majd még egy fejezet, ezen majd még agyalok egy kicsit.:)
Bearanyoztad a napomat, de tényleg.:))) Puszi neked.:)
Maresz igazad van, amikor olvastam és Damon felsorolta mi mindent bírt ki Elena, egyből eszembe jutott hogy akkor legalább ő ott volt, neki de most Ő sincs, Azt vesztette el aki a támasza volt, aki segített túl jutni a rengeteg csapáson. Erre most Damon sincs, akit a legjobban szeret, és akivel közös jövőt tervezett. A nagy kérdés Elena megteszi amit Damon kért tőle nem kapcsol ki és tovább lép vagy kételen rá?
VálaszTörlésAz ezer dolláros kérdést tetted fel.:) De szerintem a válaszon még te magad is meg fogsz lepődni majd.:)
Törlésmost alaposan felcsigáztál, remélem akkor hamarosan olvashatjuk :)
TörlésNem csak téged, engem is. Most már nagyon várom. :):): Puszi te kis "Vadalama".:):)
TörlésMikor van az, amikor te nem vársz nagyon valamit?:))))) Puszi nektek is, ti kis kíváncsi-fáncsik:))))
TörlésAz én szemszögemből nézve a dolgokat, olyan nem létezik. Én mindenre kiváncsi vagyok, főleg a te regényeidre és novelláidra. Hmmmm... Khmmmm.... Jó éjt, :):):) PUSZ.
TörlésIrulok-pirulok.:))) És köszönöm:)
TörlésEgyszerűen Wáo! Ez nagyon jó lett, nagyon jól átérződött Elena fájdalma Damon elvesztése miatt és igen megható lett. Másként nem is tudom elképzelni, hogy Elena túlélje minthogy kikapcsolja az érzelmeit. Innen nagyon úgy tűnik nem lesz visszaút az érzéseinek hiába barátok meg Jeremy.
VálaszTörlésHa lesz folytatás remélem az hasonlóan jó lesz.
Köszönöm, hogy leírtad ezt Zoltán.:) Nagyon örülök, hogy rád is hatással volt a történet.:) A folytatás pedig... Hát abban is lesz majd csavar, már ha lesz folytatás. Lehet, hogy ez a történet jobb lenne, ha így maradna, nem?
TörlésHát igen fogós kérdés, a befejezése olyan lett, hogy érződik rajta, hogy vége történetnek, de egyben benne van a folytatás lehetősége is.
TörlésBenne van és asszem lesz is, mert meg is írtam tegnap éjjel.:) De még van vele egy kis dolgom, szóval idővel majd arról is libbentem a fátylat.:)
TörlésSzia Morwen!
VálaszTörlésHát húúúúú, istenem, sőt uramatyám, nagyon imádtam! Nagyon tehetséges vagy!
Nagyon de nagyon jó volt, nagyon sajnálok mindenkit, volt egy pont mikor azt hittem én is itt fogok sirdogálni...Nagyon jó volt! Egy igazi Delena remekmű!
xo xo
Szia Veronika!
TörlésNagyon szépen köszönöm és borzasztóan örülök, hogy tetszett a történet.:))) Talán legközelebb téged is megríkatlak:p Igyekezni fogok, ígérem:ppp
Szia Morwen! Egyszerűen tökéletes!!!! Köszönöm szépen ezt az élményt!!!(végigbőgtem) :) Remélem a sorozatban ezt nem fogjuk megtapasztalni, vagy ha igen, akkor vissza is hozzák Damont a halálból. ÁÁÁ, remekül megírtad ezt a fajta végkimenetelt is:))
VálaszTörlésSzia Kedves Névtelen!:)
TörlésNagyon nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy ennyire hatott rád.:))) Ezek szerint tényleg átjött az érzés, és a fájdalom.:) Remélem, hogy a folytatása is ennyire megfog majd Téged is.:)
Köszönöm, hogy írtál, igazán nagyon boldoggá tettél vele.:)