2. Novella - Egyszer én is... 2. fejezet 18+

Ahogy kértétek, elkészült a történet még egy fejezete, de több nem lesz, ez a második, és egyben utolsó rész.:) Az első fejezet folytatását remélhetőleg csütörtökön láthatjuk majd a sorozatban, a második fejezet pedig csak egy alternatív folytatás.:) Jó szórakozást kívánok mindenkinek.:)

Morwen

***************************************

Egyszer én is talpra állok

Elena a szobájában ácsorgott és meredten bámult ki az ablakon. Próbálta feldolgozni az este történéseit. Alig tudta elhinni, hogy vége van. Mikael halott és Klausnak nincs többé oka a serege toborzására. Már csak abban bízott, hogy valóban betartja Klaus az egyezséget. Még jó, hogy időben rájöttek arra, hogy Klaus elpusztításával egy sokkal veszélyesebb dolog várna rájuk: Mikael, az Elsők apja… Talán Rebecca ébresztette rá őt arra, hogy néha választania kell a kisebb és a nagyobb rossz között. Klaus elárulta Rebeccát és Elijaht, megölte az édesanyjukat. De minden más vámpír is hibázott már. Nem egyszer, nem kétszer. Csak Klaus volt képes megölni Mikaelt. De ez fordítva is igaz volt… Tehát dönteniük kellett.

Elena nagyot sóhajtott és úgy érezte, hogy elege volt a mai napból. Nem akart többet erre a szörnyű estére gondolni. Klaus elment, és örökre békén hagyja őket. Bonnie végleg megkötötte a vérfarkas énjét, ez is az alku része volt. Elijah újra köztük járhatott és Rebeccaval együtt elment. Egy időre Stefan is elhagyta Mystic Falls-t. Egyedül maradt… Stefan végleg kilépett az életéből… Tudta, hogy ennek fájnia kellene, de mégsem érezte azt a kínt, amit várt, aminek tudta, hogy el kellett volna jönnie.

- Hogy vagy? – szólalt meg ismét az ismerős hang mögötte. Elena lassan megfordult a tengelye körül, hogy lássa az égszínkék szempárt, ami most éppen őt fürkészte.

- Jól vagyok – felelte egyszerűen Elena, és abban a pillanatban azt érezte, hogy ez valóban így is van. Egy valaki kilépett az életéből, hogy közben más lépjen bele. Nem tudta még, hogy valaha megbánja-e majd ezt a fajta cserét, de minél jobban megismerte Damont, annál biztosabb volt abban, hogy nem fog csalódni benne. Stefannal ellentétben, őt már nagyon jól ismerte. Tudta, hogy milyen férfi és már elfogadta azt, hogy mivel jár a vámpírléte. Néha hibázik és nem a legjobb megoldást választja, de ez a vele való kapcsolatán semmit sem változtat. És ki ő, hogy egyáltalán ítélkezni merjen Damonon, vagy bármelyik másik vámpíron? Ők mások voltak, mint az emberek és ezt jobb volt elfogadni, mint tagadni és megpróbálni megváltoztatni őket. Ragadozók. Egy oroszlánt sem tudsz vegetáriánus étrendre kényszeríteni, a vámpíroknál miért lenne ez másképp?

- Tényleg jól vagy – szólalt meg hirtelen Damon. A hangja most kedves volt és kicsit csodálkozó. Ő maga sem hitte, hogy egy ilyen este után Elena valóban jól lesz. – Megedződtél - tette hozzá és közben megrázta a fejét, mintha azzal semmissé tudná tenni azt a sok szörnyűséget, amin Elenának át kellett mennie eddigi életében.

- Mindent elrendeztél? – kérdezte Elena halkan, bár legszívesebben nem elevenítette volna fel újra az este történéseit.

- Igen, minden holttest oda került, ahol a helye van – mondta Damon halkan, majd Elena mellé lépett. Mindketten az ablak felé fordultak és a tájat kémlelték. Próbálták elfelejteni, hogy a bálon történtek mennyi ártatlan ember életét oltották ki. Szerencsére Carol és Liz a segítségükre volt, és megértettek, hogy mi forog kockán. Állattámadás… A fedősztory most is ez volt. De vajon vége lesz ennek valaha is? Nem… Amíg vámpírok élnek, addig áldozatok is lesznek. Ha nem Mystic Falls-ban, akkor máshol.

- Vége van – szakította félbe Elena mindkettejük gondolatát.

Damon nem fordult Elena felé, csupán felhúzta a szemöldökét. Nem merte megkérdezni, hogy Elena mire is értette ezt a két szót. Ebben a pillanatban Damon három dolgot is tudott volna mondani, amire Elena kijelentése vonatkozhatott. Az első maga az este és annak a szörnyűségei voltak. Ezt a lehetőséget elég kézenfekvőnek tartotta. Stefan elbúcsúzása is lehet az, amire végül Elena kimondta azt, amit már eddig is tudtak: a kapcsolatuknak vége. És a harmadik dolog… Még rágondolnia is fájt, de nem vethette el ezt a lehetőséget. Elena a még el sem kezdődő kapcsolatukra is érthette ezt. És miért ne érthette volna arra? Annyi meglepetést okozott már neki a sokszor nem megszokott és kiszámítható lépéseivel és szavaival, hogy ha jobban belegondolt, ez is a lehetőségek között volt.

Elena egy váratlan pillanatban Damon kezéért nyúlt, és ugyanúgy ahogy a bálra indulásuk előtt, most is megfogta a kezét. Damon érezte, hogy egy kőszikla olvad le a szívéről. Hirtelen nem is merte felfogni, hogy megtört a jég közte és Elena között. A lány nyíltan lépett felé, és most ideje volt, hogy ő is ezt tegye.

Megszorította Elena kezét, majd felé fordult. Megvárta, míg Elena is így tett és ekkor végre egymással szemben álltak. Damon Elena másik kezéért nyúlt és megfogta azt is. Most kéz a kézben álltak egymással szemben és csak nézték a kezüket, amikben most ott volt a másiké is. Szinte ugyanabban a pillanatban néztek fel egymás szemébe. Sötét volt már odakint, de a kinti fények elég jól bevilágították a szobát, így tökéletesen látták egymás arcát.

- Mit szeretnél? – kérdezte Damon, és közben kíváncsian fürkészni kezdte Elena arcát. – Eleget léptem már és elégszer löktél már hátra, hogy a döntést most a te kezedbe adjam.

Elena újra lenézett a kezeikre, majd lassan felemelte őket, és belekulcsolta a kezét Damonéba. A tenyerük is érintkezett és valamiért ez az érzés melegséggel öntötte el a szívét. Közelebb lépett Damonhoz és engedte, hogy a pajzsként köztük tartott kezük eltűnjön, hogy aztán egymás karjaiban kössenek ki. Elena lassan Damon vállára hajtotta a fejét, és élvezte azt a biztonságot és boldogságot, amit a férfi közelsége és ölelése nyújtott számára. Damon úgy érezte, hogy soha ennyire még nem állt hozzá közel Elena, és most, hogy végre ez a pillanat is eljött, félt. Félt, hogy ez egy újabb múló boldogság, egy baráti gesztus, egy viszonzatlan szerelem. Nem tudta, hogy mit tegyen. Kockáztassa azt a bensőséges kapcsolatot, ami közte és a lány között volt és merjen lépni felé, vagy maradjon minden úgy, ahogy eddig is volt: csak barátok. Elena és ő barátok, akik mindig ott vannak a másiknak. Ha soha nem is kérte, de Elena próbált mellette lenni a legnehezebb és legválságosabb időszakaiban, még ha néha nem is nézte jó szemmel a kirohanásait. Ő is mindig számíthatott a lányra… Igen, Elena a barátja volt. Akárhányszor elmarta maga mellől, ugyanúgy, mint Ric-et, mindig visszataláltak hozzá. Pedig meg sem érdemelné… Egyiküket sem…

De ennyire Elena soha nem lépte túl a köztük húzódó határt. Egyedül volt és magányos volt, de nem akarta, hogy csak e miatt válassza őt a lány. Nem akar pótlék lenni, nem akar vigasz lenni. De ha csak ezt látja benne Elena? Ki ő, hogy megtagadná az egyetlen biztos pontot a lány életéből? Ami nem más, mint ő maga…

- Köszönöm Damon – suttogta Elena halkan a vállaiba.

- Azt, hogy megint én vagyok a zsebkendő? – kérdezte Damon csipkelődve, mire Elena arcán egy halvány mosoly jelent meg. Damon tudta jól, hogy erre van szüksége a lánynak. És Elena is tudta, hogy neki pontosan ez kell. Ez az a pillanat, ami mindig talpra állítja őt, ami mindig mosolyt csal az arcára a legkilátástalanabb helyzetekben is.

- Pontosan ezt – felelte Elena, mire Damon kíváncsian felhúzta a szemöldökét, és várta a karjaiban pihenő lány válaszát. – Azt, hogy mindig mellettem vagy. Sose vallottam be magamnak, de mindig te voltál az, aki segített túlélni, még ha erről se te, se én nem is tudtunk.

- Egyszemélyes megmentősereg, szolgálatára – felelte Damon olyan hangsúllyal, mintha szalutálna.

- Nem a fizikai túlélésre céloztam – felelte halkan Elena, de tudta, hogy Damon pontosan értette azt, amire célzott. – Reménytelen vagy – tette hozzá elmosolyodva.

- Vámpír vagyok Elena – kezdte Damon halkan, majd óvatosan eltolta a karjaiból a lányt, hogy a szemébe nézzen. – Ezzel mindig tisztában voltál, és nem akarom, hogy ezután is elfeledd ezt. Tökéletesen megfogalmaztad azt, ami a mi életünkkel jár: reménytelenség. Nincs jövőnk, velünk csak a halál jár.

- Ez igaz – felelte Elena és közben bizonytalanul lesütötte a szemét, hogy aztán pár másodperc múlva újra Damonra nézzen. Az arca hirtelen változott eltökéltre és magabiztosra. Rájött, hogy nem akar tovább játszani és tagadni. Nincs értelme hazudnia önmagának, a világnak és Damonnak. – De nem minden esetben – tette hozzá halkan, majd közelebb húzódott Damonhoz annyira, hogy az arcuk alig öt centiméterre volt egymástól. Érezte, hogy az ereiben őrült tempóban kezd száguldozni a vére és a szíve is egyre hevesebb ütemben lüktet a mellkasában. Pontosan tudta, hogy ezt Damon is érzékelte, amit egy halvány mosollyal a szája szegletében a lány tudtára is adott. Elena nem tudhatta, hogy hasonló eufórikus érzéseket ébresztett Damonban ő is. Azt a maradék kis távolságot, ami egész eddigi életükben köztük volt, ezúttal is Damon lépte át, de most már biztos volt abban, hogy nem visszautasításra fog lelni. Mikor összeért az ajkuk úgy érezték, hogy végre célba értek. Itt áll mellettük az, akit az életüknél is jobban szeretnek. Már most többről szólt a kapcsolatuk, mint a szerelem. Már jóval ez előtt társakká váltak. Nem csak bajtársakká, hanem igazi társakká, akik minden téren kiegészítik egymást.

Elena viszontcsókja Damonban olyan érzéseket hívott életre, amit ezelőtt soha nem is hitt, hogy létezhet vagy, hogy ő valaha egyáltalán érezheti ezeket. Boldog volt. Hosszú idők óta végre őszintén boldog volt. Most, hogy megtapasztalta ezt az érzést, a világon semmiért sem lett volna hajlandó elengedni.

Amikor elváltak egymástól az ajkaik, Elena újra a karjaiba bújt és az állát Damon vállára tette. Szorosan átölelte a vámpírt és engedte, hogy a belülről jövő boldogság mosolyt csaljon az arcára.

- Én is szeretlek Damon – felelte Elena egy rég kimondott mondatra válaszul. (S02E22)

- Látod, látod, én ezt már régen megmondtam – mondta Damon mosolyogva, mire Elena az égbe emelte a tekintetét, de a mosoly továbbra is az arcán ragadt.

- Sosem változol – felelte Elena, mire mindketten elnevették magukat, de Elena vonásai azonnal megkeményedtek. Kibújt Damon öleléséből és az égszínkék vámpír szemekbe nézett. – De nem is akarom, hogy változz.

Damon felvillantotta azt a csibészes mosolyát, amivel Elenát az őrületbe tudta kergetni. Ekkor szép lassan átváltozott az arca.

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte mosolyogva, mire Elena is elmosolyodott.

- Igen, biztos vagyok – felelte magabiztosan a lány, majd végigsimított Damon arcán.

- Nem kellene – mondta Damon határozottan, majd a következő pillanatban kivillantotta a fogait és egy másodperc alatt a szemközti falhoz préselte Elenát, a kezeit pedig a feje fölé szorította. – Ragadozók vagyunk! – sziszegte halkan Elena arcába.

Damon utálta azt, amikor így viselkedik, de úgy érezte nincs már helye a megjátszásnak. Nem akar egy folyton visszatáncoló lányt, azt akarja, hogy Elena száz százalékig biztos legyen a döntésében. Tudnia kell, hogy mivel jár az, ha őt választja.

- Tudom, hogy mire játszol Damon – felelte Elena szemrebbenés nélkül. – Nem kell ezt tenned. Tisztában vagyok azzal, hogy mire vállalkozom.

Érezte, hogy a férfi nem markolja erősen a kezeit, és éppen annyi mozgásteret hagyott neki, hogy újra megcsókolja őt. Ezt ki is használta Elena és egy pillanat alatt Damon ajkai után kapott, aki ezután már nem akart tovább ellenkezni. Engedte, hogy az érzései végleg az irányításuk alá vonják. Hevesen kapkodtak levegő után, de egy pillanatra sem akartak elválni egymás ajkaitól. Szinte észre sem vették, hogy pár perc alatt Elena ágyán kötöttek ki és ott folytatták a szenvedélyes csók csatájukat egyre kevesebb ruhadarab kíséretében.

Olyan szenvedély égette őket, hogy szinte megsemmisülve ölelték magukhoz a másikat. Elena se akarata bevallani magának, hogy valójában már hónapok óta ez égette és emésztette belülről őket. Mintha az életük múlna azon, ha egy pillanatra is el kell szakadniuk a másiktól. Rengeteg mindent kellett bepótolniuk, de úgy érezték, hogy előttük áll az egész élet. Hogy vámpírmértékkel vagy embermértékkel mérik majd ezt, ezt még ők maguk sem tudták. De abban mindketten biztosak voltak, hogy ezt a kérdést nem lesz egyszerű megvitatniuk majd.

De most egyáltalán nem ez volt a fontos. Végre itt voltak mindketten, végre áttörték a közéjük húzott határokat, és végre szabadjára engedték a bennük tomboló érzéseket. A ruhák egyre csak folytak, de a szenvedélyük annál jobban izzott, és egyre jobban emésztette fel őket, míg végül a testük egybe nem forrt. Egyikük sem hitte volna, hogy ennyire felemelő érzés lesz a másikat a karjaikban tartani. De most, hogy ez eljött, sose akarták ezt az érzést és vele együtt a másikat elengedni. A testi gyönyör újra és újra magával rántotta mindkettejüket, de véget vetni neki, egyikük sem bírt. Már hajnalodott, mikor fáradtan, levegő után kapkodva, kitudja hány kéjes sikoly után, végre egymás karjaiban, mosolyogva bújtak össze az ágyon és merültek békés álomba, egy boldogsággal kecsegtető holnappal a szívükben.

Vége