The Delena Fanfiction - 30. fejezet: Epilógus - Egy becses ajándék története

Sziasztok!

30 fejezet, 120 oldal, 58.000 szó. Véget ért ez a történet is. De ne szomorkodjatok, olvassátok boldogan, vidáman ezt a részt, amihez ezúttal is nagyon jó olvasást kívánok!:)

De előtte még szeretném megköszönni nektek a sok kedves, biztató, támogató szót, amivel végigkísértétek ezt a regényemet is.:) Borzasztóan hálás vagyok nektek mindenért, és most nagyon szomorú vagyok, hogy nem lehet itt frissiben és nem olvashatom el a véleményeteket, mert ezt a részt is sajnos időzítőn keresztül kaptátok meg. Még mindig nem vagyok gépközelben... De amint visszajöttem, írok mindenkinek.:)

Szóval, nincs már hátra, mint előre, az utolsó fejezetre:)

Morwen

*****************

Reggel mosolyogva és jókedvűen ébredtem Damon ágyában, és úgy éreztem, hogy ennél szebben és jobb kedvűbben nem is indulhatna a napom. Vigyorogva néztem körül a szobában, de Damon-t sehol sem találtam, ami tudtam jól, hogy nem maradhat így sokáig. Hamar kipattantam az ágyból és mivel a tegnap történtek miatt túl kimerült voltam, most a ruháim összeszedegetésével és az öltözéssel sem kellett bajlódnom. Így tehát gyorsan lesiettem a nappaliba, ám még mielőtt beléptem volna a fényárban úszó helyiségbe, azonnal megtorpantam és a lépcsőknél maradtam. Verőfényes reggelünk volt, amit mindig imádtam, de tegnap olyan dolgok történtek, ami miatt a nap az ellenségem lett. Vámpír lettem, és jelenleg még nem volt semmilyen ékszerem, ami megvédhetett volna a Nap gyilkos sugaraitól.

- Damon? – szólaltam meg halkan, hátha ezzel sikerül megtalálnom őt. Tovább nem mehettem, így nem tehettem mást, minthogy várok rá. Alighogy kimondtam a nevét, ő vigyorogva kilépett a nappaliból és jó kedvűen nézett végig rajtam.

- Gyere csak nyugodtan, nem lesz bajod – mondta nekem sejtelmesen, mire én döbbenten néztem vissza rá. Próbáltam valami értelmes magyarázatot találni arra, hogy miért hív be egy napsütötte helyiségbe, de aztán nem kérdőjeleztem meg a szavait, hanem végül beléptem a napfényben fürdő könyvtárba.

- Hogy lehet ez? – kérdeztem értetlenül Damon-t, aki még mindig csak sejtelmesen vigyorgott rám, és úgy láttam rajta, hogy nem szándékozik idő előtt felelni a kérdésemre. Egy kis ideig még engem vizslatott, majd mivel látta, hogy még mindig nem értem a helyzetet, végül közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Köszöntőnek nem volt rossz, sőt, de válaszokat még mindig nem kaptam. Hm, de már nem is annyira érdekeltek... Boldogan merültem el Damon csókjában, és hamar rá kellett jönnöm, hogy az érzéseim és a reakcióim mit sem változtak. Szapora légvétel? Mámorító bűvkör? Folyamatosan elvesző tudat és egyre fokozódó tüzes érzés a szívben? Mind megvolt, mert Damon ezeket mindig képes volt elérni és megteremteni a számomra.

- Neked is jó reggelt – szólalt meg váratlanul és közben elvált az ajkaimtól. Túl hirtelen tette ezt… Annyira jól esett a csókja, hogy szinte fizikailag fájt elválnom tőle. És maga az elválás… Az cseppet sem volt egyszerű, tekintve, hogy túlságosan is jól csókolt még mindig és úgy vettem észre, hogy vámpírként is hajlamos vagyok túlságosan is belekerülni és megsemmisülni a bűvkörében. Örültem annak, hogy ez a reakcióm nem szűnt meg a halandóságommal együtt, mert ezt a végtelenségig élvezni tudtam volna. Ha jól sejtem, totálisan beleestem ebbe a férfiba és most, hogy az emberi elmúlás sem állhat soha közénk… Még a gondolatba is jólesően beleborzongtam, hogy mennyi szép és tökéletes nap vár majd még kettőnkre. Amik sosem érnek majd véget, mert most már valóban örökre összetartozunk.

Mély levegőt vettem, majd végül mosolyogva megszólaltam.

- Neked is jó reggelt – szólaltam meg végül jókedvűen és ismét egy rövid csókot adtam neki. – Szóval? Elmondod, hogy miért nem égtem még porrá? Azt ne mondd, hogy az átkozott hasonmás vér miatt, mert… - kezdtem volna bele abba a témába, ami még mindig nagyon foglalkoztatott és amire még mindig nem találtam logikus választ.

De a mondatot nem tudtam befejezni, mert Damon az ajkamra tette az ujját, majd óvatosan összekulcsolta a kezünket. Ekkor éreztem meg, hogy valami nem stimmel, mert nem hordok gyűrűt, most viszont tagadhatatlanul is az ujjamon volt egy. Értetlenül néztem Damonra, aki csak csendben felemelte az összekulcsolt kezünket, így én is megláthattam azt a meseszép gyűrűt, ami a gyűrűsujjamon volt.

- Még tegnap este adtam oda Bonnie-nak, ő pedig reggel el is hozta neked. Az édesanyámé volt, most pedig a tiéd – felelte Damon halkan, majd lassan egy csókot adott a kezemre, pontosan oda, ahol a gyűrű volt. Megbabonázva nézte a gyűrűt, én pedig jelenleg semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé, mert olyan volt, mintha valami mély szeretet táplálna ez iránt a meseszép ékszer iránt. De Damon nem ilyen volt, biztosan csak tévedek és káprázik a szemem…

- Damon, ez csodálatos – szólaltam meg végül meghatottam, majd hálásan a szemébe néztem. – Köszönöm.

Valóban nagyon hálás voltam neki azért, hogy a tegnapi katasztrofális nap után képes volt még erre is gondolni és Bonnie-t is beavatta, hogy elkészítse nekem a napfény gyűrűmet. Nagyon jól esett mindkettejüktől ez a törődő és szívet melengető gesztus.

- Reméltem, hogy tetszeni fog neked – szólalt meg sejtelmesen Damon, majd ismét a gyűrűre nézett és elmerengve folytatta. Talán nem is hozzám beszélt, mert mintha hirtelen egy másik világban járt volna, és a hangja is szokatlanul nyugodt, csendes és békés volt. Nem mertem megszólalni és megtörni azt a varázst, amibe ezáltal mindketten kerültünk. Csak némán néztem őt, míg végül percekkel később folytatta. – Tudod, amikor még ember voltam, akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer megnősülök, akkor olyan lányt kérek majd meg, aki megérdemli azt, hogy az édesanyám gyűrűjét viselje. Bátran mondhatom neked azt Elena, hogy megtaláltam azt a nőt, aki méltó erre a becses ékszerre. Ez a legkedvesebb emlékem édesanyámtól, és örülök, hogy te viseled – egy pillanatra elhallgatott, majd átható tekintettel rám nézett. A szívem szerintem már rég kiugrott a helyéről, mert Damon ezen kedves és őszinte szavai egészen a lelkemig hatoltak. Nem bírtam megszólalni, de nem is kellett, mert ismét ő folytatta. – Egyszer viszont szeretném, ha úgy tekintenél rá te is, mint egy jegygyűrűre. Ha eljön az ideje és ezt szeretnéd majd – tette hozzá halkan és olyan áhítattal a szemében Damon, hogy tényleg azt hittem, most helyben összeesek. Hogy tudja ez a férfi újra és újra elérni azt, hogy egyre jobban és jobban szeressem? Hiszen ez képtelenség, én viszont napról napra ezen mentem keresztül mellette. Folyton el tudta érni azt, hogy fokozza a szerelmet, amit iránta éreztem. Normális ez? Fogalmam sincs, de ha nem is lenne az, akkor sem érdekelne. Boldog voltam vele, a többi pedig nem számított.

De Damon mostani szavai… Teljesen ledöbbentettek, és sosem hittem volna, hogy egy ilyen mély szerelmi vallomást hallhatok majd tőle. Mindig képes volt meglepni, és teljesen zavarba hozni, de azt hiszem, hogy ehhez kezdek szép lassan hozzászokni.

Próbáltam végiggondolni azt, amit az imént mondott, de nagyon nehezemre esett átlátni azt, amit ennek kapcsán érzek. Egy jegygyűrű? Valóban képes volt nekem adni, egy ilyen értékes ékszert? Az pedig, hogy az édesanyjától őrzött legféltettebb kincsét adta nekem… Az érzések hirtelen söpörtek végig rajtam, és egy pillanatra szinte teljesen megbénítottak. Azt hittem, hogy vámpírként könnyebben megbirkózok majd azzal az elsöprő szerelemmel, amit iránta éreztem, de tévedtem. A testem most is ugyanúgy, ha nem még intenzívebben reagált Damon szavaira, tetteire, csókjaira és az érintéseire. A szívemet most is édes és pusztító forróságba vonta ez a férfi, aki a világomat, az életemet jelentette, akiért gondolkodás nélkül meghalnék újra és újra. Ő volt az a férfi, akire egész életemben vártam, még ha ez nem is mondható soknak az én 18 évemmel. Vele teljesnek és egésznek éreztem magam, és élőnek, holott most már hivatalosan is vámpír, vagyis halott voltam. A keserűség és a fájdalom ha utol is ért, ő mindig képes volt vigaszt és megnyugvást adni. Ha sírtam, ő megvigasztalt. Ha nevettem, ő velem nevetett. Ha vitatkoztunk… Nos igen, az pusztító és felemésztő volt, de tudtam jól, hogy csakis azért, mert teljes szívünkből szeretjük egymást. És amikor szeretkeztünk… Az maga volt az édes mennyország, a földöntúli öröm és a tiszta, vágyakkal tűzdelt szerelem. Mindent, amit Damon jelentett nekem, az maga volt az élet. Az élet, amit bármikor, gondolkodás nélkül hozzákötnék, mert habár most egy jelképes dologról, a házasságról beszélt, én mégis tudtam azt, hogy egyszer a felesége leszek majd, és hogy ez számunkra nagyon is sokat fog jelenteni. Miért? Mert szavak nélkül is tudtuk, hogy mi ketten örökre összetartozunk. Az pedig, hogy ezt megpecsételjük majd egy házassággal… Sosem hittem volna, hogy 18 évesen azt fogom mondani egy férfinak, hogy te vagy az, akivel az életem le akarom élni, még ha az soha nem is fog véget érni.

Az érzéseim végigsöpörtek rajtam és a végkövetkeztetés, amire jutottam, az teljes mámorba vonta a szívem. Könnyes szemmel néztem fel Damonra, aki még mindig a kezemen lévő gyűrűt nézte. A kezem az övében volt, ő pedig lassan végigsimított a gyűrűn.

- Én már most úgy tekintek rá Damon – szólaltam meg kiszáradt torokkal, mire ő hitetlenül a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy lassan felfogja, hogy nem csalt a hallása, jól értette és hallotta azt, amit mondtam. Talán percekig figyeltük így egymást, mire végül meg bírt szólalni. Újra lenézett a gyűrűre, ismét végigsimított rajta, majd szerelemittas tekintettel, mosolyogva nézett a szemembe.

- Leszel a feleségem Elena? – kérdezte tőlem olyan halkan és áhítattal, hogy egész testemben beleremegtem abba az érzésbe, amit ezzel kiváltott belőlem. Boldogan néztem rá, és végül válaszoltam neki arra a kérdésre, amit régen sosem hittem volna, hogy elhagyja majd Damon Salvatore ajkát.

- Igen – suttogtam neki halkan és legalább annyi odaadással és szeretettel a hangomban, mint amennyi az övében is volt.

Ő nem felelt semmit, hanem csak boldogan elmosolyodott, majd egyszerre leengedtük a köztünk lévő kezeinket, hogy aztán átöleljük egymást és egy lágy csókkal pecsételjük meg az elhangzottakat.

Talán órákig is csókolóztunk a fényárban úszó nappali közepén, az édes érzéssel a szívünkben, ami örökre egymáshoz láncolt minket. Jegyes pár… Igen, most már ezek voltunk. Damon és én… Ez a tudat pedig még nagyobb boldogságot varázsolt a szívembe.

Végül ki tudja mennyi idő után váltak el egymástól az ajkaink, de csakis azért, hogy aztán mosolyogva elmerülhessünk a másik izzó, szerelemittas tekintetében.

- Sosem hittem volna, hogy egyszer megérem azt a napot, hogy Damon Salvatore megnősül – szólaltam meg mosolyogva, mire ő csak egy féloldalas mosolyt küldött felém. – Roppant különleges lány lehet az, akiért még erre is hajlandó vagy – tettem hozzá vigyorogva.

- De még mennyire különleges! – felelte Damon nevetve, és közben végigsimított az arcomon. – Szerintem ő is tudja, hogy mennyire az, csak vigyáznom kell vele, hogy ne vegye át tőlem az ügyeletes egoista szerepét.

- Ne aggódj, ezt a tiszteletbeli címet meghagyom neked – mondtam neki piszkálódva, aminek következtében mindketten önfeledt nevetésben törtünk ki.

*

Mosolyogva néztem végig Elena-n, aki még mindig boldogan és csillogó szemekkel fürkészett engem. Alig bírtam felfogni, hogy pár perce, szó szerint egyik pillanatról a másikra a mennyasszonyom lett. Mennyasszony… Óvatosan ízlelgettem a szót a nyelvemen és rá kellett jönnöm, hogy tetszik ez a kifejezés. Főleg azért, mert a szó magát Elena-t takarta és azt jelentette, hogy egyszer a feleségem lesz. Én és a házasság? Sosem hittem, hogy egyszer eljutok oda, hogy meg akarok majd nősülni. Egyszerűen nonszensz volt, még maga a feltételezés is. Damon Salvatore megnősül… Régen ez talán még ijesztő lett volna számomra, de most… Elena-val maga lesz a mennyország, abban biztos voltam, és ezért borzasztóan akartam ezt.

Tegnap másodjára is át kellett élnem a halálát, és azt hittem, hogy örökre elveszítettem őt. Emiatt még jobban átértékeltem magamban mindent, és rájöttem, hogy Elena nélkül semminek sincs értelme. Vele vagyok egész, mellette vagyok boldog és együtt olyanok vagyunk, mint egy tökéletes dal, ami csak akkor szép, ha együtt szól a két szólam. Ilyenek voltunk mi. Tökéletesen kiegészítettük egymást, és még ha néha olyanok is voltunk, mint a tűz és a víz, valamiért mégis azt éreztem, hogy minket egymásnak teremtettek. Miből gondoltam ezt? Az az érzés súgta ezt nekem, amit Elena ültetett a szívembe: a szerelem. Egy olyan érzés, amit megtapasztalhattam, és ami nélkül már létezni sem tudnék.

És most? Az enyém volt, örökre engem választott. Az út pedig, amit bejártunk, és ami idáig elvezetett minket, az egy kicsit sem mondható könnyűnek vagy egyenesnek. Rögös volt, tele fájdalommal, bánattal, reménytelenséggel és kínnal. Hosszú volt és fárasztó, de most hogy őt öleltem magamhoz és az ő kezét fogtam, csak azt tudom mondani, hogy megérte. Megérte minden egyes könny és minden perc szenvedés, mert az az édes boldogság, ami az út végén várt… Még százszor többet is elviselnék érte, mert ő volt számomra az a nő, aki bármit megért! Aki végül az enyém lett… Aki az én nevem suttogja szerelemittasan és boldogan… Aki engem ölel és csókol megsemmisülten… És akinek én vagyok az a férfi, akire mindig vágyik. Kell nekem ennél több? Nem. Minden, amiről álmodtam, az teljesült és valóra vált. A szeretett nőt tarthattam a karomban és tudtam jól, hogy soha többé nem fogom őt elengedni. Az életem végül csak vele lett teljes és önfeledten boldog, amiért míg csak élek, hálás leszek a sorsnak és persze Stefannak is, mert megmentette és visszaadta őt nekem. Már nem haragudtam rá, mert végül én is képes voltam belátni azt, hogy ennek így kellett történnie. Elena régóta vámpírok közt élt, és elkerülhetetlen volt az, hogy egyszer ez valahogy visszaüssön. Örültem, hogy végül a vámpírlét adatott meg neki is, mert igazából csak így lehetett hosszú és reményteli jövője a kapcsolatunknak.

Boldogan néztem tovább Elena-t, aki látszólag legalább annyira a Föld felett lebegett, mint én. Ismét egy sajátos, külön kis világban találtuk magunkat, ami csak a miénk volt. Amit mi teremtettünk, ami minket vont újra és újra a bűvkörébe, és ami mindig képes volt teljesen és totálisan megsemmisíteni minket. Mosolyogva hajoltam ismét Elena ajkára, majd egy forró és lágy csókban egyesültünk újra. Ám ez a csók és a nemrég történtek túlságosan is hatással voltak ránk, így a ruháink szépen lassan kezdtek elszóródni a házban. Vigyorogva öleltem magamhoz Elena-t, akit már roppantul kevés ruhadarab fedett. Épp a lépcsőn hátráltunk felfelé, amikor ő elszakadt az ajkaimtól és kérdőn rám nézett. Egyáltalán nem értette, hogy miért vagyok ennyire teli szájjal vigyorgós és azt hiszem, hogy végül győzött a kíváncsisága. Illetve egy vigyori vámpírt nem túl könnyű csókolni, szóval talán frusztrálta is kicsit a dolog. Végül megtörtem a csendet és kérdéssel válaszoltam a ki nem mondott kérdésére.

- Tudod, hogy mi a legjobb a vámpírlétben? – szólaltam meg incselkedve, mire ő értetlenül nézett rám. Az imént kis híján lefeküdtünk a lépcső közepén, ő pedig egyáltalán nem értette, hogy ezek után, hogy vagyok képes bármi másra gondolni.

- Az, hogy közel olyan erős vagyok, mint te és ezután én is bármikor kitörhetem a nyakad? – kérdezte tőlem türelmetlenül, mire én hangosan felnevettem. Imádtam a kiéhezett, vágyakozó, szerelmes pillantásokkal rám néző Elena-t.

- Nem – válaszoltam végül neki vigyorogva. – Hanem az, hogy nem kell többet finomkodnom veled – tettem hozzá sejtelmesen, ám ő még mindig nem értette azt, hogy mire is célzok ezzel.

Végül nevetve magamhoz szorítottam őt, majd hevesen lecsaptam az ajkaira. Neki még levegőt is alig sikerült vennie, amikor is a következő pillanatban nem kis sebességgel érkeztünk meg a szobámba, ahol aztán cseppet sem finoman estünk egymásnak az ágyban.

- Hm, tetszik ez az új élet – szólalt meg Elena hangosan zilálva, majd közben kipróbálta az erejét a nadrágomon. – Sőt, nagyon is tetszik – tette hozzá nevetve, majd ismét lecsapott az ajkaimra.

Igen, azt hiszem, hogy ez az az élet, amit mindig is vártam, és ami Elena-val végül megvalósult. Mindent imádtam benne, és amikor végül vágytól izzva, túlfűtötten újra megsemmisültünk egymás karjaiban, ezúttal mindketten vámpírként… Tudtam jól, hogy igazam van. Ha lehetett még fokozni a szerelmet, amit iránta éreztem, akkor Elena valóban képes volt erre. Nekem pedig csak ennyire volt szükségem, semmi más nem kellett, mert Elena-val mindenem megvolt, amit valaha akartam az élettől: felhőtlen boldogság. A többi pedig nem számított.

Elena mosolyogva fészkelte magát a karomba, a fejét pedig a mellkasomra fektette. Pontosan olyan pózban bujtunk most össze, amit mindennél jobban imádtam. Ő lágyan és elmerengve simított végig a mellkasomon, majd felemelte a fejét és rám nézett.

- Nem gondoltam volna, hogy vámpírként ez is még intenzívebb lehet – szólalt meg halkan, ám annál több boldogsággal a szemében.

- Üdv a klubban – feleltem neki nevetve, mire ő csak az égbe emelte a tekintetét. Én erre viszont kibújtam az öleléséből, majd az ajkaimmal egy mesés felfedezőútra indultam a testén.

- Damon – szólalt meg percekkel később zihálva, miután végigbarangoltam a testét és mosolyogva visszatértem az ajkaihoz, hogy újra birtokba vegyem őket.

- Igen? – kérdeztem tőle egy féloldalas vigyorral az ajkába.

- Megőrjítesz – szólalt meg elfúló hangon, ami egy boldog és elégedett vigyort varázsolt az arcomra.

- Az a célom Leendő Mrs. Salvatore – feleltem neki csipkelődve és ismét lágy csókokat hintettem a nyakára.

- Hm, miért érzem azt 18 évesen, hogy ez az a név, amit nekem rendelt a sors? – kérdezte elmerengve, bár nem igazán voltam biztos abban, hogy a kérdésére választ is várt. Én viszont nem hagyhattam egy ilyen kijelentést szó nélkül, így a megszokott Damon féle stílusban reagáltam rá.

- Talán mert egy gonosz vámpír elvette az eszed és most is éppen téged kényeztet? – kérdeztem tőle csipkelődve, mire ő hirtelen rám nézett és egy rosszalló pillantást vetett rám.

- Szerintem a válasz ennél egyszerűbb Damon – szólalt meg végül elmosolyodva. – Szeretlek!

- Talán tényleg ez a helyes válasz a kérdésedre – feleltem neki vigyorogva, mire ő felvonta a szemöldökét. Elmosolyodtam, majd ismét megszólaltam. – Az érzés kölcsönös – válaszoltam neki boldogan, majd ismét egy forró és szerelemittas ölelésben forrtunk össze. Örökre… Ebben teljesen és totálisan biztos voltam, mert most már tudtam jól: mi örökre összetartozunk.

The End

És a végére még egy utolsó Delena videó, ami szerintem tökéletesen passzol ehhez a történethez. :) Én ezzel búcsúztatom el ezt a regényt, ezzel köszönök meg nektek minden támogatást és kedves véleményt. :)