Sziasztok!
Látom nem csak én vagyok elhavazva és eltűnve a nyárra. Nekem is csak éppen annyi időm van, hogy időben felhozom ide a fejezeteket, aztán... Remélem a nyár végeztével nálam is helyreáll a rend és több időm lesz blogolni. Meglátjuk. Addig is még van mit olvasni, szóval hajrá, jó szórakozást. :)
Morwen
******************
Ahogy elterveztem, másnap délelőtt az első dolgom az volt,
hogy elmentem a Mikaelson villába, mert ha jól sejtettem, akkor ma is kihagyta
Alice az iskolát. Bonnie elmondása szerint tegnap is inkább pillanatok alatt
lelépett, így bíztam abban, hogy ma már nem is próbál az iskola közelébe menni.
Nem akartam még egy fél napot elveszíteni azzal, hogy esetleg meg kell várnom a
tanítás végét. Így tényleg bíztam abban, hogy ma inkább otthon maradt.
Amint megérkeztem, céltudatosan léptem be a villába és a
nappaliban megpillantottam Elijah-t, aki döbbenten nézett rám. Csak
biccentettem neki a fejemmel, amit ő viszonzott, én pedig azonnal mentem is
tovább fel az emeletre. Örültem annak, hogy Klaus-szal nem futottam össze, bár
nem mintha ő megakadályozhatta volna, hogy beszéljek Alice-szel.
Miután felértem Alice szobája elé, mély levegőt vettem, majd
kopogtam. Ő azonnal engedélyt adott, én pedig habozás nélkül be is léptem
hozzá. Ő épp az ablaka előtt állt és bámult kifelé a havas tájra, és hátra sem
fordult felém.
- Mit szeretnél Elijah? – szólalt meg halkan, mire én
megköszörültem a torkom.
- Nem talált – szólaltam meg csendesen, mire ő ijedten
megfordult a tengelye körül és rám nézett. Én elmosolyodtam, majd becsuktam
magam mögött az ajtót. – A tipp rossz volt – tettem hozzá halkan, majd közelebb
léptem felé.
- Nem hittem volna, hogy ismét megkeresel – szólalt meg fejcsóválva
Alice, majd karba tette a kezét, és lehajtotta a fejét. Ó igen, ahogy
sejtettem… Távolságtartás felsőfokon. Nem lesz könnyű dolgom vele, az biztos.
- Állítólag igen makacs tudok lenni, és úgy tűnik, hogy
ebben van némi igazság – feleltem neki egy féloldalas mosollyal az arcomon, és
tovább csökkentettem a köztünk lévő távolságot.
- Ezt aláírom én is – mondta Alice halkan, majd rám nézett.
Ismét megcsóválta a fejét, majd a szekrényéhez lépett és nekilátott keresgélni
valamit. Amint sikerrel járt, már én is tudtam, hogy mit csinál. Zsályát vett
elő, meggyújtotta, majd ismét rám nézett. – De mint elmondtam neked a hétvégén
Damon, nem fogom hagyni, hogy bármi ostobaságot csináljatok. Erős vagyok és
nincs esélyetek ellenem.
- Nem azért jöttem, hogy erről beszéljek veled – feleltem
nagyot sóhajtva, majd végül az ágyához sétáltam és leültem rá. Nem akartam
túlságosan a közelébe menni, mert úgy gondoltam, hogy most szüksége van egy kis
távolságra. Ő kíváncsian felhúzta a szemöldökét, mire én mély levegőt vettem és
folytattam. – Azt akartam megkérdezni tőled, hogy megfelel-e neked, ha
csütörtökön este hét órára érted jövök? – kérdeztem tőle halkan és kedvesen.
- Csütörtökön? – kérdezte tőlem értetlenül. – Miért is
tennél ilyet?
- Mert aznap lesz a karácsonyi bál, és bízok abban, hogy még
mindig én vagyok a kísérőd – feleltem neki elmosolyodva, mire ő hitetlenül
megcsóválta a fejét. Úgy tűnik, hogy sikerült meglepnem, és talán a hátulról
való megközelítése sikeresebb lesz, mintha szemből támadnék. Óvatosnak és
megfontoltnak kell lennem, mert nem lesz több lehetőségem próbálkozni.
- Nem szándékoztam elmenni a bálra – felelte nekem
csendesen, és közben megcsóválta a fejét.
- Azt mondtad nekem pár hete, hogy szeretnéd boldogan
eltölteni az utolsó néhány hetedet. Szerintem ez a bál tökéletesen fogja ezt a
célt szolgálni – válaszoltam neki magabiztosan. Bíztam abban, hogy sikerül
meggyőznöm őt, és nem fog semmi rosszat látni egy ártatlan karácsonyi bálban,
amire már korábban megbeszéltük, hogy elviszem.
- Az még azelőtt volt, hogy megtudtam, hogy te… Hogy te… -
nem fejezte be a mondatot, hanem ismét lehajtotta a fejét és az ablak felé
fordult.
Én felálltam az ágyról, majd odasétáltam mögé. Óvatosan
megfogtam a karját és magam felé fordítottam őt?
- Mit Alice? Azt, hogy szeretlek? – kérdeztem tőle csendesen
a lényegre térve, és mélyen a szemébe néztem. Ő kissé zavartan nézett rám a
váratlanul jött vallomásom miatt, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne
mosolyodjak el ezen. – Min változtat ez? Semmin. Ugyanúgy veled leszek és
elkísérlek a bálra, ahogy megbeszéltük – tettem hozzá halkan és kedvesen.
- Nem, Damon. Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem fogok
veled játszadozni és nem fogom kihasználni az érzéseidet – mondta nekem
fejcsóválva, és ismét lehajtotta a fejét.
- Ígértél nekem valaha is többet annál, mint amennyit adtál?
– kérdeztem tőle halkan, és az álla alá tettem az ujjam, hogy rám nézzen. Ő
megcsóválta a fejét, én pedig folytattam. – Pontosan annyit adtál nekem, mint
amiben megállapodtunk az elején. Az, hogy én sokkal többre tartalak, mint te
magadat és sokkal többet érzek irántad, mint te irántam, az nem változtat
semmin. Szeretek veled lenni, szeretlek boldoggá tenni, és téged az ne
érdekeljen, hogy nekem sokkal többet jelentett minden csókod és érintésed, mint
neked. De ne hidd azt, hogy a szex miatt jöttem most el hozzád. Veled akarok
maradni, olyan minőségben, ahogy engeded. Ahogy szeretnéd…
- Miért csinálod ezt Damon? – kérdezte tőlem könnyes
szemmel. – Nem akarlak még jobban megbántani.
- Nem fogsz – feleltem kedvesen és elmosolyodtam. – Boldog lennék,
ha velem töltenéd az utolsó napokat.
Alice mély levegőt vett, majd hitetlenül megcsóválta a
fejét. Vacillált, ezt tökéletesen láttam rajta, és ez jó jel volt. Csak
sikerüljön meggyőznöm őt, és akkor minden mehet tovább a terv szerint.
- Az este hét óra megfelel nekem – felelte végül
megenyhülve, amivel egy óriási mosolyt varázsolt az arcomra. Én megfogtam a jobb
kezét, az ajkamhoz emeltem, egy csókot leheltem rá, és közben élveztem, hogy
fülig pirult. Ó igen, tudok én még hatni rá, az biztos!
- Alig várom, hogy a kísérője legyek Miss Petrova – feleltem
vigyorogva, amivel az ő arcára is mosolyt csaltam. Ez az, haladunk!
- Részemről a megtiszteltetés Mr. Salvatore – felelte nekem
pukedlizve, aminek következtében mindketten nevetésben törtünk ki. A
tekintetünk összeakadt, és újra elmerültem a csodásan csillogó smaragd szempárban.
Abban a szempárban, ami a világot jelentette nekem. Az ő tekintete is megakadt
rajtam, és újra egy csodás, izzó légkörbe kerültünk. A kémia ismét beindult,
ami a lehető legjobb társam és segítőm lesz majd az utolsó néhány napban. Ami
majdnem meg fog őrjíteni, de csakis ezzel van esélyem az utolsót, a legnehezebb
akadályt legyőzni.
- A ruhád nálam maradt, holnap elhozom majd neked – szólaltam
meg reszelős hangon, és egy kicsit hátrébb léptem tőle, mert túlságosan is
megbabonázott a közelsége. Túlságosan is hiányzott, hogy őt érintsem, hogy
átöleljem, hogy megcsókoljam… Örültem neki, hogy a hangom kicsit elárult, mert
ez csak fokozhatta benne a vágyat irántam, aminek a segítségével még jobban a
közelébe tudok majd férkőzni.
- Rendben – felelte nekem Alice kedvesen, és közben kivette
a kezét az enyémből, amit még a kézcsók óta fogtam.
- Nem is zavarlak tovább – szólaltam meg halkan és elmosolyodtam.
Az udvarias közeledés megvolt, most jöhet az elegáns távozás. – Holnap
találkozunk – tettem hozzá halkan, és bíztam abban, hogy ezúttal a „lassú víz
partot mos” elvvel még időben újra annyira a közelébe enged, hogy a bál után
végre tudjam hajtani a tervet. Ezért akartam most magára hagyni, teret hagyva
ezzel neki, és így talán elhiszi azt is, hogy nem fogok semmi olyannal
próbálkozni, ami szerinte öngyilkosság.
Lassan hátrébb léptem tőle, és az értetlen tekintete
kíséretében hátat fordítottam neki.
- Damon! – szólalt meg váratlanul Alice, amikor már az
ajtóban álltam. Én megfordultam és kíváncsian rá néztem. – Maradhatsz… Ha
szeretnél – tette hozzá halkan, amivel akaratomon kívül is mosolyt csalt az
arcomra, ám még így is sok önuralomra volt szükségem, hogy ez a mosoly ne az
elégedett fajtából való legyen.
Így csak bólintottam neki, majd újra becsuktam az ajtót és
visszasétáltam hozzá. Ő megkönnyebbülten, ám egy kissé zavartan nézett rám.
Oké, sikeresen vettem az első akadályt, most már csak ügyesnek kell lennem és
nem ronthatok el semmit. Ő se gondolta igazán végig ezt az ittmaradósdit, így
ideje a következő lépcsőfokra lépni.
- Szeretnél velem eljönni valahova? – kérdeztem tőle felvont
szemöldökkel, kimentve ezzel mindkettőnket az igen kínos helyzetből. Most, hogy
újra jobb kapcsolatba kerültünk a kettőnk közt történtek után, szerintem
egyikünk sem tudta, hogy miként viszonyuljunk a másikhoz, illetve mit lehet és
mit nem. Vagyis én tudtam, hogy miként kell most viszonyulnom hozzá, de ő ezt
nem tudhatta, mert minden a tervem része volt.
- Hová? – kérdezte tőlem kíváncsian Alice, és úgy tűnt, hogy
sikeresen be is kapta a csalit.
- Valami olyan helyre, ahol nem egy bárgyú focista szolgál
fel valami középszerű ételt – feleltem neki elmosolyodva, ami őt is mosolyra
késztette.
- Ennek nagyon randevú szaga van – felelte fejcsóválva és
lehajtotta a fejét. Az égbe emeltem a tekintetem, de szerencsére ő ezt nem
láthatta. Persze, hogy randevú szaga van, mert az is akar lenni! De ezt nem
kell nyíltan kimondanunk.
- Hívd annak, aminek akarod. Én csak szimplán éhes vagyok –
mondtam nevetve, és ezzel őt is sikerült megenyhítenem.
- Legyen – mondta nekem elmosolyodva, mire én a karomat
nyújtottam neki, ő pedig készséggel belém is karolt. Újabb siker, irány is
akkor az étterem!
Együtt léptünk ki így Alice szobájából, és miután lent
elköszöntünk Elijah-tól, el is hagytuk a villát és beszálltunk a kocsimba.
Egyenesen kifelé hajtottam a városból, és örültem neki, hogy Alice a bizalma
jeleként nem kezdett el aggódva faggatózni, hogy hová megyünk. Igazából a
tervem tényleg az volt, hogy valami normális étterembe viszem el, és pont volt
is egy erre alkalmas hely a szomszéd városban. Ebben legalább maradéktalanul
igazat mondtam neki.
- Szerintem ehhez nem vagyunk elég elegánsan öltözve –
szólalt meg Alice aggódva, miután leparkoltam az impozáns épület előtt, ahova
el akartam őt hozni ebédelni. Kicsit kései ebéd várt most ránk, de ez
egyikünket sem zavarta.
- Ne aggódj, ebédidőben nem olyan szigorú az etikett,
másrészt egy vámpírt és a barátnőjét egy szál szakadt kertésznadrágban is
beengednék – feleltem neki egy féloldalas vigyorral az arcomon, ami őt is alaposan
megnevettette és hamar fel is engedett. Még mindig egy kicsit feszélyezve
érezte magát mellettem és most azon kellett dolgoznom, hogy ez sikeresen
elmúljon.
- Ebben biztos vagyok Damon – mondta mosolyogva Alice, és
közben újra belekarolt a felé nyújtott karomba.
Így sétáltunk be végül jókedvűen az étterembe, és egy kis
ráhatással természetesen a legjobb helyet kaptuk magunknak. Alice csak
rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem tette szóvá az apró kis csalást.
- Nos? Megbántad, hogy eljöttél? – kérdeztem tőle kedvesen,
miután végeztünk az evéssel. Jó hangulatban telt el az ebéd, de azon kívül,
hogy a kiszolgálást és a finom fogásokat dicsértük és elemeztük, semmi
érdemleges nem került szóba köztünk. Mindketten kerültük a kényes témákat, és
szerintem ez teljesen érthető volt. Az eddigiek azt mutatták, hogy hajlamosak
vagyunk igen hevesen vitatkozni és egymásnak esni, ha valami konfliktusunk vagy
nézeteltérésünk támad, és ezt úgy tűnik, hogy most Alice is szerette volna
elkerülni. Ezért jó volt, hogy mindketten kerültük a forró témákat.
- Nem – felelte nekem a kérdésemre mosolyogva és hálásan
Alice. – Ez tényleg isteni volt.
- Ugye? És még csak meg sem kellett igézni a pincért, hogy a
legjobb ételeket hozza ki nekünk – válaszoltam neki nevetve, ami rá is
átragadt, és tovább oldódott a hangulat.
- Igen, feltűnően kedves voltál most a személyzettel és
egyikük nyakát sem akartad kitekerni – felelte nekem mosolyogva és fejcsóválva.
- Matt az egy régi ügy, és mint látod, megkíméltem a sanyarú
kis életét – feleltem neki fejcsóválva, majd töltöttem magunknak még egy pohár
bort. Koccintottunk, majd mindketten ittunk belőle.
- Jól tetted, hogy nem bántottad őt Damon. Az élet egy drága
ajándék, amit nem sokan becsülnek meg – felelte nagyot sóhajtva, elérve ezzel
azt, hogy megremegett a kezemben a pohár. Remek… Sikeresen beletenyereltünk egy
igencsak kellemetlen, sőt, rohadtul dühítő témába! „Mély levegő Damon,
lenyugszol és nem csinálsz ügyet ebből az aprócska, igencsak bicskanyitogató
megjegyzésből!”
- Ez biztosan így van – feleltem feszülten, majd kiittam a
maradék bort is a pohárból, amiben ő is követte a példámat. – Ha gondolod,
akkor visszamehetünk Mystic Falls-ba. Eléggé elszaladt az idő – ajánlottam neki
halkan, mire ő bólintott és együtt felálltunk az asztaltól.
Az út valamiért igen csendesen telt visszafelé, és szerintem
Alice is tudta jól, hogy miért. Nem szerettem, ha újra és újra szóba került ez
az élet-halál dolog, és hamar kiverte ezzel nálam a biztosítékot. Most sem
hiányzott ehhez sok, de valószínűleg ő is időben rájött, hogy jobb, ha
hanyagolja a témát.
Mire visszaértünk a Mikaelson villához, addigra én is
egészen megnyugodtam, így már egy őszinte mosollyal az arcomon kísértem őt fel
a lépcsőkön. Amint felértünk megtorpantam, ő pedig kérdőn nézett vissza rám.
- Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most megyek – szólaltam meg
halkan, ő viszont erre közelebb lépett hozzám és értetlenül nézett rám.
Elmosolyodtam, majd közelebb léptem hozzá és egy lágy csókot leheltem a
homlokára.
Közeledés, távolodás, közeledés, távolodás… Lassan, ügyesen
és megfontoltan, a cél érdekében ahogy terveztem.
Lassan hátrébb léptem Alice-tól, de ő ekkor megfogta a jobb
kezem és óvatosan belekulcsolta az övét. Visszalépett hozzám, aminek
következtében tökéletesen éreztem a forró leheletét az arcomon.
Közeledés, távolodás, közeledés, távolodás…
Ah, ördögi ez a játék, és még engem is megvisel közben. Világos
volt, hogy mit akar Alice, csak azt nem tudtam, hogy képes vagyok-e megtenni…
Vagy hogy meg tudok-e elégedni egy lágy, visszafogott csókkal. Minden porcikám
és a szívem is arra vágyott, hogy újra átölelhessem és megcsókolhassam őt, de
nem tudtam, hogy képes leszek-e tartani magam továbbra is a tervhez. Egy picit
korábban sikerült erre a pontra eljutnunk, mint ahogy terveztem…
Végül döntöttem és egyszerre sikerült most is egymás ajkára
hajolnunk egy finom, gyengéd csókért. Új helyzet volt ez, ezért improvizálnom
kellett, de közben nagyon oda kellett figyelnem minden egyes mozdulatomra. A
csókra… A közelségre… Mindenre! Végül a bal kezemmel óvatosan megfogtam Alice másik
kezét is, és belekulcsoltam az enyémet. Ez a csók most nagyon visszafogott volt,
és szinte csak arra volt jó, hogy jelezzük egymásnak azt, hogy nem haragszunk a
másikra. Semmi plusz szenvedély, vagy vágy nem volt benne. Csak az édes
újratalálkozás és a viszontlátás öröme volt benne. Pont az, amit sugallni
akartam felé ezzel.
Végül pár perccel később elváltunk egymás ajkaitól, de
csakis azért, hogy eztán a másik tekintetében merüljünk el. Alice csillogó
szemekkel nézett rám, és végre újra azt a boldogságot láttam rajta, amit a
közelségem váltott ki belőle. Oké, úgy tűnik, hogy ezzel nem rontottam el
semmit. Lássuk, hogy mi következik most.
- Szeretném, ha maradnál még – szólalt meg halkan, mire én
gondolkodás nélkül bólintottam. Ahogy sejtettem… Most aztán benne vagyok a
szószban, de alaposan… Hogy a francba fogom elérni azt, hogy ne az ágyban kössünk
ki? Arra most rohadtul nem volt kész a kapcsolatunk, és csak mindent teljesen
elrontott volna. Talán Alice se gondolta komolyan azt, amit mondott, vagy csak
nem gondolta végig az eshetőségeket.
Ám ő végül elmosolyodott, majd a jobb kezünket összekulcsolva
léptünk be a villába, és így sétáltunk fel az emeletre.
Miután beléptünk a szobájába, ő elengedte a kezem és előre
sétált. Láttam, hogy zavarban van, és ő sem tudta hirtelen, hogy akkor most mi
lesz, vagy mi legyen. Én egyenesen az ágyához sétáltam, szó nélkül eldőltem
rajta és megpaskoltam magam mellett a helyet. Ő kissé bátortalanul lépett oda
mellém, de amint végül ezt megtette, én hirtelen megfogtam a kezét és
pillanatok alatt magam mellé fektettem.
A mozdulat direkt volt heves és gyors, amivel egy kicsit
ráijeszthettem. De aztán lassan a mellkasomra vontam őt, ezzel elérve azt, hogy
megnyugodjon. Szerintem tényleg azt hitte, hogy most azonnal le fogom teperni.
Egy elégedett vigyor ült ki az arcomra, amit ő szerencsére már nem láthatott. Készségesen
a mellkasomra hajtotta a fejét, és hallottam, hogy jólesően felsóhajt.
- Miért akartad, hogy itt maradjak? – kérdeztem tőle pár
perccel később halkan, és közben lágyan magamhoz öleltem. Megnyugodott, de ez
nem azt jelenti, hogy nem fogom tovább piszkálni a tüzet, mert alapból az a
fajta voltam, aki szeret játszani a tűzzel, és ideje volt, hogy lassan ezt-azt
megbeszéljünk.
- Mert szeretek veled lenni – felelte nekem halkan és közben
a mellkasomba fúrta az arcát.
- Hé – szólaltam meg halkan, majd óvatosan felemeltem a
fejét a mellkasomról. Ő könnyes szemmel és bűnbánóan nézett rám. – Ne legyen
emiatt bűntudatod. Én is szeretek veled lenni – feleltem elmosolyodva, mire ő
egyetértően bólintott, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra.
Furcsa volt ez az új helyzet, amibe vezettem magunkat.
Furcsa, ám mégis jól esett és megnyugodtam, hogy Alice ismét a közelemben van.
Volt köztünk egy minimális távolság, de valahogy neki is szüksége volt rám, én
pedig készséggel vállaltam azt, hogy vele maradok, meg persze pontosan ez volt
az, amit el akartam érni. Hiszen alapból így terveztem mindent, és újra
mellette akartam lenni, mert csak így érhettem el a célomat. Az már más kérdés
volt, hogy közben nagyon boldog is voltam, amiért ismét a karomban fekszik,
engem ölel át, az én mellkasomon veszi újra és újra ütemesen a levegőt.
Ilyenkor mindig el tudtam magammal hitetni azt, hogy én is jelentek neki
valamit. Nem sokat, ám mégis többet annál, mint hogy egyszerűen csak képes
legyen távol lenni tőlem.
Lassan magunkra húztam a takarót, és igaz, hogy még csak
késő délután volt, de valamiért mindkettőnket képes volt hamar elnyomni az
álom. Engem a béke és a nyugalom vezetett Alice mellett erre az útra. Végre
ismét jól voltam, kicsit újra élőnek éreztem magam mellette, és erre már nagy
szükségem volt az elmúlt napok hányattatása után. Alice-t már korábban elnyomta
az álom, és az ő nyugodt, békés szuszogása volt mára az én csodaszép altatódalom,
és az a tudat, hogy eddig minden úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése