2014. augusztus 19., kedd

Damon's Fanfiction - 33. fejezet: Egy baráti támasz

Sziasztok!

Hát igen, alaposan felborultak a dolgok, igaz? Lássuk csak, hogy ezután mi lesz, miként alakul a két kis jómadár sorsa. :)

Jó olvasást nektek! :)

Morwen


**********************



A napok még lassabban teltek, mint eddig, és ennek az egyik felem örült a másik viszont nem… Ismét hétfő volt és a terveimmel ellentétben, ma úgy döntöttem, hogy iskolába megyek. Nem lettem volna képes egy újabb napot egyedül tölteni a saját, ripityára tört, megtépázott lelkemmel. Nem is volt mit csinálnom és ez legalább elterelte a figyelmem, így komótosan elkezdtem készülődni a szobámban… A Mikaelson villában, ami újra az otthonom volt… De a figyelmem, ami egész hétvégén Damon szavai körül forgott, most sem tudott másra koncentrálni… Nem tudtam kiverni azokat a szavakat a fejemből…
„Mikor fogod végre fel, hogy szeretlek?! Nem, nem Alice, rosszul fogalmaztam! Nem szeretlek, hanem szerelmes vagyok beléd az istenit!”
Újra és újra a szavai visszhangoztak, üvöltöttek a fejemben, és én képtelen voltam mást tenni, mint hogy a szobámba bezárkózok, és egész testemben zokogok miattuk. Ezért kellett most megpróbálnom iskolába menni. Össze kell szednem magam! De ez alig ment, mert minden egyes alkalommal, amikor felidéztem Damon szavait, akkor a szívem keserves görcsbe rándult és képtelen voltam túltenni magam azon, amit a fejemhez vágott. Azokat az édes szavakat, amiért meghaltam volna, hogy haljam és most… Most kimondta… Az egyik felem legszívesebben a karjaiba omlott volna és teljes torkomból üvöltöttem volna a világba, hogy mindenki hallja, hogy én is szeretem őt. De nem tehettem! Pont ez volt az, amit soha nem tehettem meg. Biztos voltam abban, hogy ha Damon tudomást szerez arról, hogy mit érzek iránta… Hogy a szerelme nem viszonzatlan… Akkor egyszerűen képtelen lenne leállni, és hiába biztos voltam abban, hogy nem fogja feladni a megmentésem, ez a tudat csak még nagyobb őrültségbe sodorná őt. Tudtam, hogy hamar össze kell szednem magam, hogy észnél legyek és cselekedni tudjak, ha ők akcióba lendülnek. Nem fogják feladni… Damon és Bonnie nem fogja feladni.
Hitetlenül megcsóváltam a fejem a tükör előtt, mert sokszor még most sem tudtam elhinni azt, amit Damon mondott nekem. Szeret… Damon szeret! Belém szeretett, és én nem mondhatom el neki azt, hogy én is szeretem őt, sőt! Nem lehetek vele, és nem okozhatok neki ezzel még több fájdalmat… Nem tudhatja meg, hogy az érzései viszonzásra találtak, mert akkor pláne nem fogja feladni. Én pedig képtelen lennék elviselni, ha az ő halála is az én lelkemen száradna. Abban a pillanatban döntöttem, hogy elmondta nekem, jobban mondva az arcomba üvöltötte, hogy mit érez… És pedig kitartok a döntésem mellett… Ki kell tartanom! Még 5 nap és vége van. Vagyis csak 4, mert pénteken, december 16-án meghalok. Talán tényleg nem végleg, és talán igaza van Bonnie-nak és Elijah-nak. Talán tényleg újjá fogok születni, és egyszer láthatom majd még Damon-t. A mi szerelmünk abban a pillanatban halálra volt ítélve, hogy megszületett a lelkünkben, és nem remélhetek mást, minthogy ő túléli a történteket és továbblép. Ezt kell tennie, ebben pedig nekem már most segítenem kell őt.
Lassan lehajtottam a fejem és engedtem, hogy a könnyeim ismét végigszántsák az arcomat. Fájt még a gondolata is, hogy soha többé nem lehetek a közelében, soha többé nem ölelhetem át, nem csókolhatom meg… Sosem látom többé azt a gyönyörű, igéző azúr szempárt. Azt a szempárt, ami néha a lelkemig látott, és ami képes volt minden pillanatban boldoggá tenni.
A fájdalom sűrű hullámokban söpört végig a testemen, de nekem össze kell most magam szednem. Ismét a tükörbe néztem, letöröltem a könnyeimet és mély levegőt vettem. „Ez az, jól csinálod Alice, menni fog! Erős vagy és sosem adhatod fel, ki kell tartanod a végsőkig. Damonért!”
Újabb mély levegő és indulás!
Kint már javában tombolt a hideg tél, és most is sűrűn hullt a hó. A nappaliban összefutottam Elijah-val, aki ragaszkodott ahhoz, hogy elvisz az iskolába, de én nem kértem ebből. Egyedül akartam most lenni az úton, szükségem volt a csendes magányra és arra, hogy újra élvezzem a természet nyugtató és békés közelségét, ezért végül gyalog indultam el az iskolába. Persze az is hozzájárult ezen vágyamhoz, hogy még mindig mérges voltam Elijah-ra. Ő pontosan tudta azt, hogy milyen árat kellett fizetnem az évszázadok alatt Klaus-nak az ellenszegülések miatt, és ennek ellenére is Damon mellé állt, segítette őt, és teljesen belerángatták Bonnie-t is a dolgokba. Hiába próbált velem a hétvégén beszélni Elijah, én rendszeresen elküldtem őt, és magamba roskadtam. Ő talán kimondatlanul is tudta, hogy mi bajom van, de hál Istennek nem erőltette a beszélgetést, és reméltem, hogy rám hagyja ennek a problémának a megoldását. Nekem kell rendet tennem magam körül és eltűntetni a káoszt, amit okoztam.
Végül lassan elértem az iskolát, és némán, csendben foglaltam el a helyemet a tanteremben. Szerencsére Elena nem volt ma valamiért iskolában, és ennek most nagyon örültem. Nem hiányzott most egy barátnő, aki megállás nélkül arról faggat arról, hogy mi bajom van. Helyette úgy tűnik, hogy megteszi majd ezt Bonnie, mert amint belépett a terembe, rögtön hozzám sétált.
- Alice… - szólalt meg döbbenten, majd kérdés nélkül leült mellém, arra a helyre, amin korábban mindig Elena ült. – Te mit keresel itt?
- Iskola van Bonnie – feleltem neki feszülten, és igyekeztem nem ránézni, mert még mindig nehezen bírtam tartani magam és attól féltem, hogy hamarosan újra ki fogok borulni. Senkivel sem akartam beszélgetni, mert csak figyelemelterelésre volt most szükségem, és csak ezért jöttem be az iskolába. De úgy tűnik, hogy ez nagyon nem volt jó ötlet. Lelkileg nem vagyok én már elég erős ehhez és Bonnie megjelenése… Csak újra eszembe jutatta azt, hogy mekkora veszélybe sodorta magát és Damon-t azzal, hogy valami ostoba tervet készítettek arra, hogy megmentsenek. Engem… Akinek erre semmi szüksége.
- Tudom, de… Azt hittem, hogy Damon-nal töltöd a hetet… - szólalt meg ismét Bonnie, és értetlenül nézett rám. Hát persze, mert ő valószínűleg nem tudja, hogy Damon-t otthagytam. Végleg…
- Ne! Beszélj! Nekem! Damon-ról! – szűrtem a fogaim közt mérgesen egyesével a szavakat és szikrázó szemekkel néztem rá. Nagyon nem akartam erről beszélni senkivel és Bonnie most tökéletesen beletalált a leggyengébb pontomba – És álljatok le a tervetekkel, mielőtt még én állítalak le titeket! – tettem hozzá dühösen.
Bonnie döbbenten nézett rám, és szerintem teljesen sikerült meglepnem őt. Gondolom nem hitte volna, hogy valahogy tudomást szerzek majd a kis összeesküvésükről, de szerencsére ez így történt. Még volt időm közbeavatkozni, ha kell, és megállíthattam a katasztrófát, amit ezzel elindítani készültek, így tulajdonképpen örültem annak, hogy időben kiderült minden.
- Ne csináld ezt Alice – szólalt meg halkan és szomorúan Bonnie, majd óvatosan az asztalon pihentetett karomra tette a kezét. – Együtt sikerülhet, ne add fel!
- Mikor fogjátok már fel mindketten, hogy nem kérek a segítségetekből?! – vágtam hozzá sértetten, majd hirtelen felpattantam a székből, kiviharzottam a teremből, és közben kis híján fellöktem a helyiségbe érkező tanárt.
Kint a folyosón a falnak vetettem a hátam és hangosan ziháltam. Idegileg kezdtem teljesen kikészülni, a tűrőképességem a nullához közelített, és ezt tükrözte az is, hogy szinte ész nélkül estem Bonnie-nak. Áldottam az eget, hogy most nem jött utánam, és végül én is úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. Semmi értelme nem volt eljönnöm az iskolába, mert erre nem álltam még készen. Az utolsó napokba léptem és ez teljesen összeroppantott, Damon vallomása pedig… Csak a hab volt a tortán.
Amint hazaértem, Elijah értetlenül fogadott, és amikor fejcsóválva, könnyes szemmel visszasiettem a szobámba, ő sajnos kérdés nélkül utánam jött. Remek… Ezt nem, ezt most nem akarom… Egyedül kell lennem, egyedül akarok lenni, mert ismét össze fogok roppanni.
- Alice – szólalt meg halkan Elijah, amint engedély nélkül belépett a szobámba. Én képtelen voltam bármit is mondani, mert a sírás újra kitört belőlem. Nem tudtam ellenkezni, nem tudtam elzavarni… A fájdalom újra magába szippantott és betemetett. – Mondd el, hogy mi bánt – mondta Elijah együtt érzően, amikor végül leült mellém az ágyra. Én hevesen megráztam a fejem, és inkább a vállára borultam, ő pedig készséggel átölelt. Nem bírtam elküldeni őt, és amikor megéreztem a szerető ölelését a vállamon, akkor jöttem csak rá, hogy mennyire szükségem van most rá.
Percekig hagytam, hogy magába szippantson a fájdalom, majd amint a légzésem csillapodott, felkeltem az ágyról és a szekrényemhez léptem. A könnyeim még mindig folytak, de legalább már képes voltam egy kicsit tisztán gondolkodni, és erre most nagy szükségem is volt, mert beszélnem kellett Elijah-val, de erre a Mikaelson villa nem volt épp a legmegfelelőbb helyszín. Ezért előkerestem a zsályát, amit még az ideérkezésem előtt vettem és meggyújtottam. Sosem volt szükségem arra, hogy használjam, de tudtam jól, hogy a Mikaelson villában fogok lakni, ezért döntöttem úgy, hogy biztonság kedvvért hozok magammal párat. Szerencsére jól döntöttem.
Amint elkezdett a füst terjengeni a szobában, Elijah felé fordultam.
- Szeretnék kérni tőled valamit – mondtam neki könnyes szemmel, mire ő gondolkodás nélkül bólintott. Visszasétáltam hozzá az ágyhoz, leültem mellé, majd mély levegőt vettem és lehajtottam a fejem. – Damon és Bonnie készülnek valamire, amit nem engedhetek, hogy véghezvigyenek. Megpróbáltam lebeszélni őket, de nem vagyok biztos abban, hogy sikerrel jártam. Ha kell, akkor erővel akadályozom majd meg, hogy a halálukba rohanjanak, de attól tartok, hogy Damon elvesztheti a fejét, ha én meghalok. Azt akarom kérni tőled, hogy miután én meghaltam, ne hagyd kérlek, hogy Klaus bántsa, vagy megölje őt. Nem bírnám elviselni, ha még egy ember halála az én lelkemen száradna.
- Megteszek mindent, ami tőlem telik – felelte gondolkodás nélkül és kedvesen Elijah, majd átkarolta a vállam. – De miért nem vagy most vele?
- Mert Damon szerelmes belém – fakadtam ki keserűen, megcsóváltam a fejem, és ismét kitört belőlem a sírás. Elijah szorosabban magához vont, én pedig készséggel a mellkasába fúrtam az arcom. – Én ezt nem akartam Elijah! – tettem hozzá zokogva, és nem bírtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Újra a pokolban éreztem magam… A saját magam ásta gödör legmélyén voltam, ahova a saját szívem rángatott le és nem volt onnan többé kiút. Nem lehet onnan kiút…
- Alice… - szólalt meg halkan Elijah, mire én nagy nehezen felemeltem a fejem és ránéztem. – Miért nem töltöd vele az utolsó pár napot?
- Mert el kell őt taszítanom magamtól Elijah. El kell hinnie, hogy nem érdekel engem, hogy aztán könnyebben tovább tudjon lépni – feleltem szipogva, mire ő megcsóválta a fejét.
- Szerintem viszont ki kellene használnod minden időt, amit vele tölthetsz – mondta nekem kedvesen, mire én hevesen megráztam a fejem.
- Nem! Azt hiszi, hogy nem érdekel, és hogy nem érzek iránta semmit, és ennek így is kell maradnia. Így könnyebb lesz neki és nekem is – feleltem határozottan Elijah-nak és közben megpróbáltam visszanyelni az újabb könnyeket, amik makacsul ismét útjukra akartak kelni. Mondanom sem kell, hogy nem sok sikerrel jártam.
- És valóban így van? Nem érdekel, hogy mi van vele? – kérdezte tőlem Elijah kíváncsian, de szerintem ő is pontosan tudta jól a választ a kérdésére. Ismét a kedves, törődő nagybácsit játszotta, és tudtam jól, hogy mire megy ki a játék. Meg akar győzni, hogy legyek boldog az utolsó pár napomon Damon-nal…
- Persze, hogy érdekel Elijah! – fakadtam ki végül keserűen, és hagytam, hogy újra útjukra keljenek a könnyeim. – Nálad jobban senki sem ismer, és szerintem te előbb tudtad, hogy beleszerettem, mint én – tettem hozzá szipogva.
- Lehetséges – felelte nekem elmosolyodva, majd letörölte a könnyeimet az arcomról. – De ha megfogadsz egy jó tanácsot a szerető nagybátyádtól, akkor nem fordítasz most hátat Damon-nak – tette hozzá kedvesen.
- Ebben nem vitatkozok veled Elijah – feleltem neki makacsul és hevesen megráztam a fejem. – Döntöttem és kitartok mellette. Ez lesz a legjobb, amit tehetek az ő érdekében, de ezt te is tudod jól Elijah.
- Nézd Alice… - kezdte Elijah nagyot sóhajtva, majd mélyen a szemembe nézett és komoly hangon folytatta. – Ismerem annyira Damon-t, hogy tudjam, nem fogja feladni. Ha attól tartasz, hogy készül valamire, akkor a legjobb döntés az, ha a közelében maradsz, így időben tudsz majd cselekedni. Ő sosem volt képes feladni. Ha szerelmes, akkor bármire képes és bármilyen szabályt képes felrúgni, az életét sem féltve. Hidd el, láttam, hogy mikre volt képes Elena miatt. Küzdeni fog egészen addig, míg van ideje és ereje. Elena nem véletlenül élte túl az áldozati szertartást. Mindent megtettek érte és Damon még a vérével is képes volt erőszakkal megitatni őt.
- De rám ez szerencsére nem hatna – feleltem Elijah vállába nagyot sóhajtva.
- Nem ez a lényeg Alice. Ha meg akarod menteni őt, akkor szerintem az a legokosabb döntés, ha az utolsó pillanatig vele maradsz, hogy meg tudd akadályozni azt, amire készülnek, bármi is legyen az. Erős boszorkány vagy, és nem lenne könnyű túljárniuk az eszeden.
- Azt hiszem, hogy igazad van Elijah – feleltem könnyes szemmel, majd rá néztem. – Erre még nem gondoltam, de azt hiszem, hogy tényleg ezt kellene tennem. Csak így tudom megmenteni őt. De nem fogok Damon után menni, mert akkor azt fogja hinni, hogy én is szeretem őt.
- És ez akkora baj lenne? – kérdezte Elijah felvont szemöldökkel.
- Könnyebb lesz neki, ha nem tudja, hogy szeretem – feleltem nagyot sóhajtva.
- Damon sosem hátrált meg, és szerintem hamarosan fel fog téged keresni. Örülnék, ha elgondolkoznál a tanácsomon és megfontolnád. Vegyél számba minden lehetőséget és csak azután dönts, hogy mindent végiggondoltál.
- Rendben Elijah – szólaltam meg halkan, majd halványan elmosolyodtam és hálásan néztem rá – Köszönöm, hogy meghallgattál, és mellém álltál.
- Ezt köszönnöd sem kell kedvesem – felelte nekem halkan, majd újra átölelt. – Mindig támogattalak, és most is melletted leszek. Mindenben segíteni fogok, amiben csak szükségét érzed.
Én csak bólintottam, és közben észrevettem, hogy nemsokára leég a zsálya az asztalon. Áldottam az eget, hogy magammal hoztam, mert tényleg szükségem volt már egy ilyen beszélgetésre, pedig az elején még nagyon nem akartam ezt. De kellett… Kellett az én összetört, megkeseredett lelkemnek a baráti vigasz, a támogató, szerető barát, akire bármikor számíthattam. Már nem voltam mérges Elijah-ra, mert tudtam, hogy akármi történik, ő akkor is mellettem lesz majd és segíteni fog. Még a halálom után is, ami talán mégsem az utolsó lesz a héten…
*
Hogy miként teltek a napok azóta, hogy Alice elment? Nem valami tisztán, az biztos. A hétvége pillanatok alatt elrepült, amiben tetemes mennyiségű whiskey is a segítségemre volt. Nem sokra emlékeztem emiatt, de pont erre volt most szükségem. Felejtés, ködös pillantok és töménytelen mennyiségű alkohol… Másképp képtelen voltam elviselni azt a fájdalmat, amit Alice távozása ütött a szívem közepébe. Itt hagyott, szó szerint térdre kényszerített, minden szempontból, és hátra sem pillantva kisétált az életemből. Örökre… Ezek után már nem volt miben reménykednem, vagy bíznom. Elmondtam neki, hogy mit jelent nekem, de őt ez egy cseppet sem hatotta meg, nem érintette meg egy kicsit sem. Képes volt az erejét is használni ellenem, ami nekem egyet jelentett a totális és visszavonhatatlan, végleges visszautasítással. Ő tényleg csak a szexpartnerének tartott mindvégig… Csak jól érezte magát velem, maradéktalanul élvezte az együtt töltött időt, és semmit sem jelentettem neki. Oké, nem akarja, hogy megmentsem, és hogy emiatt bárki is meghaljon. De ő egy koszos, pestises patkányt is képes lenne az élete árán is megmenteni, csak hogy miatta ne essen baja annak a szerencsétlen állatnak!
És most… Most én is így éreztem magam. Egy koszos, szerencsétlen, pestises, félnótás patkánynak, akit kőkeményen kikosaraztak és elhagytak. Csoda, hogy vasárnap hajnalban, az előző napi és éjszakai kesergésem és összeroppanásom után azonnal az üvegért nyúltam? Nem hiszem… Ez már sok volt nekem, és ez az egész helyzet… Ez a pusztító szerelem amibe Alice sodort… Ez egyszerűen kiverte nálam a biztosítékot, totálisan megsemmisített és porrá zúzott…
Phhh… Igazán szentimentálissá tesz az, ha valaki ripityára töri az állítólag halott lelkemet… Egy érzelgős, szerencsétlen, szerelmes bolonddá váltam, aki a földre került, és nem tudja, hogy miként fog majd onnan felállni. Fel fogok egyáltalán állni? Ilyen részegen biztosan nem… Az egész vasárnapi napot és a hétfőt végigvedeltem, szó szerint öntöttem magamba a piát, és csak akkor voltam kissé józan, amíg aludtam. Vagy még akkor sem. Hol a szobámban, hol a kanapén nyomott el az álom, és amint felébredtem, újra folytattam az ivászatot. Igazán szánalmasan festhettem, de ez most kurvára nem érdekelt. Sértett, dühös és kikészült voltam. Ismét az ujja köré csavart egy nő, és teljesen padlóra küldött… A baj csak az volt, hogy ez a nő akkor is megérdemelte, hogy szeressem és küzdjek érte! De már nem volt miért tovább küzdenem. A terv kiderült, Alice tudomást szerzett mindenről, és ezek után soha többé nem fogok tudni a közelébe kerülni. Nem fogja kockáztatni azt, hogy próbálkozzak majd. Minden elveszett… A szeretett nő pénteken meg fog halni én pedig nem tehetek érte semmit… Végig kell néznem, ahogy elrepül az utolsó néhány nap, míg végül a számláló a nullához nem ér… És akkor vége…
Újra megcsóváltam a könnyes arcomat és pillanatok alatt az üvegért nyúltam, hogy tovább részegedjek, mert úgy tűnik, hogy nem voltam még eléggé kiütve ahhoz, hogy ne gondolkodjak és keseregjek tovább az elbaszott életem miatt.
Áldottam az eget, hogy hamarosan újra hatott az alkohol és kezdtem belesüllyedni a keserédes öntudatlanságba. Szinte feloldozott a mély álom, amibe ismét belemerültem.
Akkor tértem csak kissé magamhoz, amikor valaki hangosan csörtetve beviharzott a villába.
- Te mégis mi a francot csinálsz? – csattant fel tőlem nem messze Bonnie dühös hangja. Nem tudtam, hogy hol is van most, de hamarosan erre választ kaptam, mert a nappali ablakain levő összes sötétítő függöny hirtelen elhúzódott és óriási világosság támadt a helyiségben.
- Áucs, ez fáj! – feleltem keserűen és kénytelen voltam a kezem a szemem elé tenni, mert nagyon bántott a fény. – Ezt most miért kellett? – kérdeztem mérgesen, de képtelen voltam a kínzómra nézni.
- Miért iszod le magad, elárulnád?! – kérdezte tőlem mérgesen Bonnie és megállt felettem. Vagyis csak a hangjából sejtettem, hogy felettem áll, mert a szemem jelenleg használhatatlan volt.
- Mert jól esik – feleltem neki nyúzottan, és hiába próbáltam ránézni, képtelen voltam ráfókuszálni, mert még mindig kettőig se láttam.
- És elárulnád nekem, hogy miért nem Alice-szel vagy? Miattad fog a kútba esni a tervünk Damon, nem miattam! – felelte nekem dühösen, és közben megrázta a vállam, hogy nézzek fel rá, de persze nem járhatott sikerrel.
- Milyen terv? Alice köszöni szépen, de nem kér a megmentéséből – válaszoltam neki keserűen, majd felültem a kanapéról, mert így kevésbé bántotta a szememet a fény. Na meg persze ezzel azt is elértem, hogy Bonnie abbahagyja a karom rázogatását. Lehajtottam végül a fejem, és így lassan kezdett tisztulni a látásom is.
- És mióta érdekel téged Alice véleménye ez ügyben? – kérdezte tőlem feszülten Bonnie, és halványan érzékeltem, hogy elkezd előttem fel és alá járkálni. – Mellesleg miért is mondtad el neki, hogy mire készülünk?
- Nem mondtam el neki… - válaszoltam szikrázó szemekkel Bonnie-nak, majd végre ránéztem. Még mindig homályos volt a látásom, de vámpír lévén hamar kezdett múlni a másnaposságom. Vagy az aznaposságom… Vagy tudom én is, hogy hánynaposságom. Azt se tudom, hogy milyen nap van ma pontosan. Hétfő, vagy már keddet írunk? Esetleg a hét is elrepült már? Jó kérdés.
Bonnie végignézett rajtam, majd megadóan felsóhajtott, és végül leült velem szembe a másik kanapéra, én pedig folytattam. – Alice szombat reggel meglátta, hogy SMS-t váltottam veled, és később a kis hülye elolvasta az üzeneteket – tettem hozzá mérgesen, válaszolva ezzel a kérdésére.
- Mindegy, ezen most már nem tudunk változtatni – felelte Bonnie feszülten. – De azt ennek ellenére sem értem, hogy miért nincs most veled? – kérdezte tőlem értetlenül.
- Hahó, szabadságra ment a felfogásod? Most mondtam el, hogy megtudta, hogy készülünk valamire és ezért elment – feleltem epésen, és mérgesen hátradőltem a kanapén. Nagyon utáltam, ha valaki ennyire értetlen tud lenni, és nem teszi össze magától a kirakós összes darabkáját.
- Értem én ezt Damon, de te miért is hagytad neki, hogy elmenjen? Miért nem édesgetted vissza magadhoz? – kérdezte tőlem ingerülten Bonnie.
- Mert köszöni szépen, de nem kér belőlem! Elvesztettem a fejem, elmondtam neki, hogy beleszerettem, ő pedig egyszerűen elkezdte felrobbantani a fejem és itt hagyott! – fakadtam ki végül keserűen, és elmondtam neki a történtek másik, és szerintem legrosszabb felét...
- Ezt nem értem… Esküdni mertem volna arra, hogy ő is szeret téged – felelte nekem fejcsóválva Bonnie és döbbenten nézett végig rajtam.
- Mondtam már Bonnie, rosszak az antennáid! – feleltem neki keserűen, majd felpattantam a kanapéról és az asztalhoz léptem, hogy töltsek magamnak még egy pohár whiskey-t. Kell nekem ez a rohadt pia, mert megőrülök, ha tisztán kell gondolkoznom.
- Nem ittál már eleget ma? – csattant fel mérgesen Bonnie és rosszallóan nézett rám.
- Nem igazán, mert még mindig úgy csalnak az érzékeim, hogy itt vagy – feleltem neki szárazon, mire ő csak megforgatta a szemeit, és úgy tűnt, hogy nem hajlandó figyelembe venni az apró kis célzásom arra, hogy húzzon végre el melegebb éghajlat felé.
- Egyedül nem fogok sikerrel járni Damon, szóval kapd össze magad és menj Alice után! – csattant fel dühösen Bonnie, majd felpattant a kanapéról és mérgesen felém lépett.
- Nem fogom még jobban megalázni magam előtte! – vágtam hozzá dühösen, és szikrázó szemekkel néztem rá, a whiskey-s üveg pedig eközben a kezemben maradt. – Mindent elmondtam neki Bonnie, érted? Mindent! A szemébe mondtam, hogy mit érzek, hogy mit akarok, hogy mit jelent nekem, de ő tudod, hogy mit csinált?! Azon kívül persze, hogy majdnem szétrobbantotta a fejem… Elárulom Bonnie... Semmit! Felfogtad? Semmit! Rohadtul nem érdekelte az, hogy miért akarom annyira megmenteni az életét, egyszerűen magasról tett arra, hogy te és én mellé álltunk! Ezek után még azt várod tőlem, hogy próbáljam meg újra? Mit, Bonnie, elárulnád nekem? Ha látnám, hogy van értelme, akkor újra próbálkoznék nála, aztán még egyszer, még egyszer és még egyszer! De nincs értelme Bonnie! Csak újra feleslegesen megaláznám magam előtte…
Bonnie csak dühösen fújt egyet, megcsóválta a fejét és közelebb lépett hozzám.
- Alice-nek már csak 3 teljes napja van hátra Damon! A mai nap elszállt, és neked el kell érned, hogy csütörtökön este elmenjen veled a bálba! A közelébe kell férkőznöd, hogy beadhasd neki a nyugtatót! Nem adhatod pont most fel, és nem bújhatsz pont most az önbecsülésed mögé! A nő, akit szeretsz négy nap múlva meg fog halni Damon! – vágta hozzám mérgesen Bonnie.
- Tudom Bonnie! – üvöltöttem neki torkom szakadtából, és mérgemben összeroppantottam a kezemben tartott whiskey-s üveget. – A francba Bonnie, tudom – ismételtem meg a szavaimat ezúttal sokkal halkabban és keserűen.
- Alice volt ma iskolában, de nem nézett ki valami túl jól… - szólalt meg végül Bonnie egy kicsit nyugodtabb hangnemben. – Beszéltünk pár szót, de annyira kiborítottam, hogy azonnal le is lépett a suliból. Most gyenge és össze van törve. Most van esélyed újra a közelébe kerülni
- De nem akarja Bonnie – szólaltam meg keserűen, majd visszasétáltam a kanapéra és leültem rá. – A szemébe néztem akkor, amikor elmondtam neki, hogy mit érzek. Nem érdekli Bonnie, érted? Csak félelmet és aggódást láttam a szemében, semmi többet – fakadtam ki végül összetörve és megcsóváltam a fejem. – Esélyem sincs újra a közelébe kerülni.
- Nem adhatod most fel Damon… Nincs sok időnk. Meg kell próbálnunk megmenteni őt, ha akarja, ha nem – felelte nekem szomorúan Bonnie.
- Tudom… De látni se akar Bonnie – szólaltam meg keserűen.
- Ezt nem tudhatod – válaszolta eltökélten Bonnie és ő is visszasétál a kanapéhoz, majd leült rá. – Te sose adod fel Damon! Elena-ról se mondtál le soha, és ő már rég halott lenne, ha nem mented meg annyiszor az életét az akarata ellenére.
- Nocsak! Ez valami köszönöm akart lenni a fafejűségem miatt? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Valami olyasmi – felelte nekem elmosolyodva és megenyhülve. – Nézd, Elena-t és Stefan-t elintéztem, újra sikerült őket összemelengetnem Caroline segítségével. Már az is alakul, hogy miért fogják 15-én éjjel, a bál után elhagyni a várost. Minden kezd szépen összeállni, csak Alice-t kell időben elkapnunk és elvinnünk a városból. Ne most add fel… Kérlek – tette hozzá halkan Bonnie, mire én az égbe emeltem a tekintetem.
Nem tudom… Talán tényleg meg kellene próbálnom még egyszer, mert ha nem tenném, akkor biztos, hogy azt sosem bocsátanám meg magamnak. Illetve nem én lennék, ha ezek után csak úgy feladnám. Igaza van Bonnie-nak, ez a meccs még nem ért véget. Amíg van idő, addig esély is van.
- Rendben – feleltem végül nagyot sóhajtva. – Teszek még egy próbát, és ha kell, akkor erővel fogom Alice-t a bál után elvinni Mystic Falls-ból.
- Helyes! Ez a beszéd! – szólalt meg elismerően Bonnie és boldogan elmosolyodott.
Én is elmosolyodtam, majd hitetlenül megcsóváltam a fejem.
- Tudod azok után, hogy kis híján többször is megöltél, nem hittem volna, hogy egyszer tényleg mellém állsz és te leszel a legnagyobb támaszom – szólaltam meg hálásan, és reméltem, hogy Bonnie vette a lapot és megértette a célzásom. Nem szándékoztam nyíltan a szemébe mondani, hogy köszönöm, így be kellett érnie ennyivel.
- Az idők változnak Damon, veled együtt – felelte sejtelmesen elmosolyodva Bonnie, majd felállt a kanapéról és rám nézett. – Eljuttatom hozzád a keveréket, amint kész van, de ne kommunikáljunk többet telefonon. Mindent megbeszéltünk és tegyük mindketten a dolgunkat. A bálon pedig találkozunk!
Én csak bólintottam, és elmosolyodtam, mire Bonnie ezt viszonozta, majd köszönés nélkül kisétált a villából.
Azt hiszem, hogy nem tévedtem. Jól összebarátkoztunk Bonnie-val, és hála neki, talán tényleg sikerrel járhatok. Van még remény, és igaza van. Nem szabad most feladnom! Ma még nem…
Most már elég későre járt, hamar elrepült a délután, és ezek szerint hétfő este volt ma. Jó tudni… Úgy döntöttem, hogy előbb szalonképes formába varázsolom magam, megfelelően kijózanodok, és csak holnap keresem fel Alice-t. Addig pedig van időm kitalálni, hogy mi is legyen a következő lépés, és miként édesgessem őt újra magamhoz. Az utolsó és talán egyik legnehezebb feladat most várt rám, és ez az a kör volt, amit nem ronthattam el. Mindent alaposan végig kell gondolnom, mert egy pillanatra sem hibázhatok. Nem lesz több lehetőségem próbálkozni, mert az idő vészesen fogy. Most vagy soha!

2 megjegyzés:

  1. Szia :) szépen fogalmazol és a történet is jó nagyon! Én csupán abban csalódtam hogy nem egy ártatlan kislányba szeretett bele Damon :) jobban szeretem azokat a töriket :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Hát, néha kell az izgalom, és nem feltétlen mindig a tűz és a víz párosítás működik :) Remélem ennek ellenére élvezed kicsit ezt is :)
      Köszönöm, hogy írtál nekem :)

      Törlés