2014. szeptember 2., kedd

Damon's Fanfiction - 37. fejezet: Vallomások

Sziasztok!

Közeledünk a vége felé, de addig is vár még rátok izgalom és meghitt pillanatok. Jó olvasást a mostani részhez is. :)

Morwen

*****************


Damon-nal már órák óta baktattunk az erdőben és nekem egyszerűen csak fülig ért a szám. Boldog voltam, vigyorogtam és jólesően fogtam az előttem haladó vámpír kezét, és az sem érdekelt, hogy ez a rózsaszín borzalom még mindig rajtam van. De már egy cseppet sem bántam ezt, mert igen zimankós, fagyos téli napunk volt ma. Hideg és hűvös szél fújt, a hó is lassan szállingózni kezdett, újabb fehér csodaszép réteget terítve ezzel a gyönyörű tájra, amin keresztül gázoltunk. Mosolyogva emeltem az arcom az ég felé, és élveztem az apró pelyhek lágy érintését a forró bőrömön. Hangosan felnevettem és tudtam, hogy Damon erre meg fog fordulni, és minden bizonnyal újra meg fogja kérdőjelezni az épelméjűségemet. Vigyorogva néztem rá, ő pedig hitetlenül megcsóválta a fejét. Rajta nem volt sapka, így az apró pelyhek megültek a fekete tincsein, még szexibbé és vonzóbbá téve ezzel őt.
- Mondtam, hogy hozz sapkát – feleltem neki nevetve, majd közelebb léptem hozzá és lesöpörtem a hó egy részét a hajáról.
- Ha tudom, hogy ennyire szeretsz kirándulni, akkor többször útnak indultam volna veled – felelte nekem hitetlenül, majd közelebb lépett hozzám és átkarolt. Most valahogy minden olyan csodaszép, békés és nyugodt volt, és mintha ő sem a játékát folytatta volna tovább. Teljesen őszintének, felszabadultnak tűnt, és ezt éreztem minden szavában, a gesztusaiban és az ölelésében is. Mindez rám is hatott, mert végül én is kicsit jobban el mertem magam engedni. De itt az erdő közepén ez nem volt csoda.
- Gyere, sétáljunk még egy kicsit. Ha ez a sötét erdő ennyire felvillanyoz, akkor a többi… - itt Damon sejtelmesen elhallgatott, majd ismét a kezemért nyúlt, én pedig ellenkezés nélkül követtem őt.
Nem hazudott, valóban csak pár percet sétáltunk, míg nem egy gyönyörű dombtető széléhez nem értünk. Jobban mondva most egy völgybe nézhettünk le. A látvány pedig… Mindent a szűz, gyönyörűen fehér hó borított és a vad táj ennek következtében egyszerűen meseszép volt. A fák mindegyike gyönyörű fehér lepelben pompázott és a sziklák, kövek, mind-mind kaptak ebből az ünnepi öltözékből. A látvány rabul ejtett, és eközben Damon is lassan mögém került és hátulról átölelt.
- Miért szereted ennyire a természetet? Régen említetted, hogy a közelségében megnyugszol és kitisztulnak a gondolataid, és igényled, hogy elmerülj a csodáiban. Miért? Mi ennek a hatalmas szeretetnek a története? – kérdezte tőlem halkan, és nem tudtam nem észrevenni a hangjából érződő csodálatot.
Mély levegőt vettem, elmosolyodtam és közben egy csókot adtam az arcomon végigsimító kezére. Lenéztem a mély völgybe, majd végül folytattam.
- Tudod mindig az anyatermészet volt az egyetlen biztos pont az életemben. Akárhányszor és akárhol születtem is újjá, Ő mindig velem volt. Hozzá mindig menekülhettem és megnyugvást találhattam benne – halványan elmosolyodtam, majd mély levegőt vettem, és úgy döntöttem, hogy elmondok mindent Damon-nak… Hogy tényleg megértse azt, hogy miért olyan fontos számomra a természet közelsége. Hogy miért ez az én egyetlen mentsváram a létben. – Nem minden életem volt felhőtlenül boldog és vidám… A tudatom már a születésem pillanatában is az enyém volt, minden emlékemmel együtt, de a boszorkány képességeim általában csak a kamaszkorom legelején tértek vissza hozzám. Ez azt jelenti, hogy ha 10-12 éves korom előtt valamilyen betegség vagy sérülés ért… Vagy ha megtámadtak… Akkor esélyem sem volt küzdeni, hisz hiába egy több száz éves lélek tudatát birtokoltam, a testem és az erőm csak egy kisgyereké volt. Ha a családom ellenem fordult, vagy bántottak, akkor csak az addigi tapasztalataimra, az edzett lelkemre és a természetre számíthattam. Az egyetlen biztos mentsvárra, ami mérhetetlen sok erőt adott nekem az évszázadok folyamán. Elijah nem mindig tudott megtalálni, míg gyerek voltam, de ezt nem is vártam el tőle. Egyedül az én sorsom és végzetem az, amit újra és újra végig kellett élnem, és nem akartam, hogy Elijah magára vegye ezt a súlyos és fájdalmas terhet. Ha kellett, akkor velem volt, de nem tudott ő sem mindent megakadályozni. Nem tudott ő sem velem lenni akkor, amikor az apám vagy a bátyáim sorban megerőszakolták azt az 5 éves, tehetetlen kislányt, akit a saját vérükként kellett volna szeretniük… Nem tehetett arról, hogy nem volt velem, hogy nem tudhatta elfeledtetni velem a történteket, és nem tudta megakadályozni, hogy belehaljak a sérüléseimbe. És nem ez volt az egyetlen eset… Volt, hogy 12 évesen férjhez kényszerítettek, de még mindig nem voltam ekkor a képességeim birtokában és a férjem… Maradjunk annyiban, hogy csoda, hogy ezek után képes voltam még férfi felé bizalommal fordulni. Minden ilyen hasonló kegyetlen hányattatás után csak a természet meleg ölére számíthattam, ami készséggel fogadta és itta fel a könnyeimet, míg én újra talpra nem álltam és szembe nem néztem a sorsommal. Feladni? Nem Damon, azt sosem tehettem… Mindig talpra kellett állnom, mert a körforgás nem állt meg, és nekem élnem kellett tovább ezt a sanyarú életet. Újra és újra végigélni a gyermekkort, a csecsemőkortól kezdve egészen addig, míg meg nem tanul a régi-új testem tudatosan mozogni, felülni, felállni, mászni, járni, beszélni… Mindezt úgy, hogy tisztában vagyok a múltammal és a jövőmmel. Eközben teljesen ki voltam szolgáltatva a szüleimnek, úgy mint minden más kisbaba a világon. A különbség csak az volt, hogy én sosem felejtettem el azt, ha fél évesen megvert az apám, vagy ha molesztált a bátyám. 1000 év emléke Damon nem a legcsodásabb pillanatokat tartalmazza. Sok volt a keserűség, a bánat, a fizikai és a lelki fájdalom, a kínzás… Most viszont boldog vagyok – mondtam elmosolyodva és szorosabban megfogtam Damon engem ölelő karjait. Már a beszámolom felénél éreztem, hogy feszült lett az ölelése, és biztos voltam abban, hogy felzaklatták a szavaim. – Boldog vagyok, hogy Mystic Falls-ba jöttem, és hogy megismertelek Titeket. A barátaimat – tettem hozzá halkan, majd lassan megfordultam az ölelésében.
Ő elgyötört arccal és keserűen nézett rám, és tudtam, hogy nagyon megérintették a szavaim. Levettem a kesztyűmet, a zsebembe süllyesztettem őket, majd lassan Damon arcához értem és végigsimítottam rajta. Ő még mindig mereven bámult valahova a messzeségbe és nem nézett rám. Csak néztem ezt a tökéletes, csodaszép és szerető arcot, ami annyi boldogságot és örömöt adott nekem az elmúlt két hónapban. Amikor egymásba bonyolódtunk, nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Én nem ezt terveztem és tudtam, hogy ő sem. Most viszont itt voltunk, alig két nappal a halálom előtt, és egymás előtt kitárulkozva álltunk a fagyos, havas dombtetőn. Sosem éreztem még ennyire közel magamhoz senkit és Damon ebben is kivétel volt. Nem csak a vágyaimra hatott, nem csak a szívem környékezte meg és szerezte meg magának a tudtán kívül, de a lelkem is újra meg újra végigsimította, megérintette és lágyan becézte. Az övé voltam, visszavonhatatlanul az övé lettem, és az is maradok a következő életemben is, ha valóban lesz még következő alkalom… Egy keserédes szerelem lett az új végzetem, amiért bármit megtettem volna. Az életem rövid és fájdalmas volt mindig, de ez az érzés valami olyan pluszt adott, amiért ma is azt mondanám, hogy újra belevágnék ebbe az érdekesen indult viszonyba. Megérte… Minden könny, minden vita, minden vad és édes szeretkezés megérte…
Újra és újra végigsimítottam Damon arcán, mire ő nehezen, de végül rám emelte a tekintetét.
- Ha újra megkérnélek arra, hogy ne add fel… - kezdte elszoruló torokkal, mire én kedvesen elmosolyodtam.
- Akkor újra azt mondanám, hogy nem lehet Damon. Ez nem a feladásról szól, hanem arról, hogy nem küzdök a lehetetlen ellen. Újra és újra meg fogok születni Damon, ezt te magad mondtad. De azok, akik az ellenszegülésem árát fizetnék meg, ők nem. Ők meghalnának Klaus keze által, és ezt nem hagyhatom. Hidd el Damon, hogy hiába úgy látod sokszor, hogy mennyire erős vagyok, valójában a sok fájdalom engem is alaposan megtépázott az évszázadok alatt, és a tűrőképességem határához már én is igen közel vagyok. A bűntudat a sok ártatlan ember halála miatt, akik az én hibámból haltak meg, kis híján már felemésztett. Ti pedig mind túlságosan is közel álltok a szívemhez… Értsd meg kérlek, hogy nem bírnám ép ésszel elviselni azt, ha bármelyikőtöknek is baja esne. Egy ilyen kockázatot képtelen lennék vállalni.
- Én pedig képtelen vagyok elengedni téged Alice – szólalt meg Damon halkan, és lehajtotta a fejét a vállamra. Szorosan átöleltük egymást, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Erre nem lehetett mit felelni, mert a legőszintébb mondat az lett volna, hogy „én sem tudlak itt hagyni Damon”. De nem mondhattam ezt, és valójában meg kellett tennem ezt a lépést. El kell őt engednem, de előtte meg kell akadályoznom, hogy bármilyen őrültséget is csináljon.
Damon lassan elengedett, de csak azért, hogy újra a szemembe nézzen.
- Ha több időnk lenne… Ha előbb bevallottam volna magamnak és neked az érzéseimet… - kezdte halkan, de nem fejezte be a mondatot. De nem is kellett… Tudtam, hogy mit akart kérdezni. Hogy beleszerettem volna-e? Ha tudnád Damon…
- Talán… - feleltem elszoruló torokkal, majd igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. – Nem tudom Damon. Nagyon fontos vagy nekem te is és törődök veled…
- Értem, értem, ne aggódj – felelte nekem egy őszintének nem mondható mosollyal, majd megcsóválta a fejét. – Ismerem a szöveget, tudom…
- Sajnálom – mondtam neki bűnbánóan és lehajtottam a fejem.
- Semmi baj – felelte nekem kedvesen, majd óvatosan az állam alá nyúlt. – Szeretni foglak kettőnk helyett is ebben a maradék másfél napban, rendben?
Képtelen voltam megszólalni, vagy bármit is tenni, cselekedni. Csak néztem őt hitetlenül, ezt az önzetlenül szerelmes csodálatos férfit, akit csak erre a kis időre adott nekem a sors. A könnyeim egyre nagyobb intenzitással áztatták el az arcomat, én pedig lassan kezdtem levegő után kapkodni a sírástól. Damon óvón átkarolt és halkan próbált vigasztalni, édes kis semmiségeket suttogva a fülembe, amik csak még jobban összetörték az amúgy is megtépázott szívemet. Istenem, hogy tud ennyire szerető és kedves lenni? Soha nem néztem volna ezt ki belőle azon a hűvös őszi estén, amikor belebotlottam a Grill-ben. Most pedig… Úgy éreztem, hogy menten kiszakad a szívem a helyéről, mert annyira égetett, emésztett a szerelem, amit iránta éreztem. Minden erőmre szükségem volt, hogy észnél maradjak, hogy ne emeljem fel a fejem a mellkasáról és ne suttogjam az ajkaiba azt a mámorítóan édes szót… „Szeretlek!”
Damon óvatosan felemelte a fejem, így végül kénytelen voltam ránézni. Aggódva és félve nézett végig rajtam, és szerintem fogalma sem volt arról, hogy a bűntudaton kívül mi más bajom lehet még.
- Szeretlek – suttogta halkan a köztünk égő forró levegőbe, én pedig az hiszem, hogy végleg elolvadtam és megsemmisült a szívem az édes gyönyörtől. – Nem számít, hogy te nem érzel semmit, engem ez nem zavar. Mondhatjuk úgy is, hogy már megszoktam, hogy nekem egy ilyen keserű sors jutott. De hidd el, hogy ezt bármikor és bármeddig elviselném, mert ahhoz képest, amiket neked kellett a kegyetlen sorsod miatt megélni… Nekem nincs okom panaszra, hiszen most is itt vagy a karomban, most is én ölellek át és én csókolom le a könnyeket az arcodról – mondta kedvesen, majd valóban így is tett és csak ezután nézett újra a szemembe és folytatta. – Nem érdekel Alice, hogy egy szentimentális bolond lettem melletted, mert ugyanúgy érzem a vég pusztító szelét, mint te. És ez kétségbe ejt, összeroppant és megfélemlít… Mert pénteken el kell engednem téged… Nem akarom, nem bírlak elengedni, és bármit megtennék, hogy meggyőzzelek. De megértettem azt is, hogy miért nem akarod ezt… Megértem, de el nem bírom fogadni! – tette hozzá keserűen, és amikor kicsordultak a könnyei… Azt hittem, hogy most helyben meg fogok halni, mert ezt a fájdalmat az arcán látni… Elviselni… „Gyerünk Alice, mondd meg neki! Meg kell tenned!”
A könnyeim tovább szántották végig a bőrömet, én pedig sírva az arcához nyúltam és letöröltem az övéit. „Nem lehet. Még nem… Még nem mondhatom el neki.”
- 17 év múlva meg foglak keresni Damon – szólaltam meg reszelős hangon, mire ő keserűen megcsóválta a fejét. – Megkereslek majd, és ha akarod, akkor mindent ott folytatunk, ahol befejezzük majd holnap este – tettem hozzá eltökélten és továbbra is sírva. – Esküszöm Damon – szólaltam meg még az utolsó erőmmel, majd végül szó nélkül újra szorosan átöleltük egymást.
Percekig álltunk így némán, egészen addig, míg mindketten többé kevésbé meg nem nyugodtunk. Damon szokatlanul csendes és letört volt, de ezt nem akartam neki szóvá tenni azután, hogy kibontakoztunk egymás öleléséből.
- Egyre sűrűbben hullik a hó, ideje lesz továbbmennünk, mert a végén még megfázol – szólalt meg reszelős hangon Damon, majd amint felvettem a kesztyűimet, ő megfogta a kezem. Elmerengve nézett le az összekulcsolt kezünkre, majd fájdalmasan megcsóválta a fejét. Kikészült… Láttam rajta, hogy ő is kikészült, és a maszk, amit az elmúlt másfél napban magára erőltetett, az egyszerűen tovaszállt. Összetört, mert az utolsó napok fenyegető szele őt is megérintették. Szorosabban fogta a kezem, majd hirtelen magához rántott és hevesen megcsókolt. Ez a csók… Ez sem a határtalan boldogságról és a vágyakról szólt… Csak a keserűség, a kétségbeesés, a bánat, a bizonytalanság, a közelgő gyász és elvesztés érzése volt benne. Temérdek fájdalmas érzés, amiket egyszerűen egyikünk sem bírt száműzni a szívéből. Égetett és nem csak engem emésztett fel, hanem már őt is utolérte ez a kegyetlen sors.
Zihálva váltunk el egymástól pár perccel később, ám amikor most a másikra néztünk, akkor nem a boldogság csillogott a szemünkben. Az enyémben legalábbis biztosan nem, és az övében sem. Minden negatív érzés ott tükröződött bennük, amik nem tudtak csak úgy tovatűnni. És talán nem is fognak az utolsó percben sem…
- Menjünk – szólalt meg végül Damon összeszorult torokkal, majd szorosabban megfogta a kezem, felvette a földről a táskát, és elindultunk tovább a meredek domboldalon, egyenesen felfelé, bele a vad tájba.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, csak némán baktattunk, és most még a csodaszép táj sem tudott örömet csempészni a szívembe. Már most halottnak és összetörtnek éreztem magam, pedig a szívem még tagadhatatlanul a mellkasomban dobogott, a vérem is még száguldott az ereimben… De a lelkem úgy éreztem, hogy örök sebet szerzett, amit talán csak az idő és egy újabb élet tud majd begyógyítani. Begyógyítani, hogy aztán újabb 19 év múlva ismét darabokra törjön… Ha egyáltalán lesz majd még esélyem Damon-nal a boldogságra a következő életemben… Ha nem fog végleg megutálni azért, mert nem fogom hagyni, hogy megmentsenek. Az életét fogom ezzel megmenteni, de talán a szívét emiatt örökre elvesztem majd. Ám ezt a kockázatot vállalnom kellett…
Nem is figyeltem, hogy merre haladunk, hol járunk, vagy hogy mennyi ideje rójuk az utat magunk előtt. Egyszer csak Damon megtorpant én meg a hirtelen megállása miatt egyenesen a hátának ütköztem, és ha nem fogja a kezem, akkor biztosan seggre ültem volna.
- Megjöttünk – szólalt meg halkan, mire én kiléptem az óvó takarásából és mellé álltam.
Egy óriási hófedte tisztáson álltunk, aminek a közepén egy aprócska, de annál szebb és meghittebb faházikó állt, néhány kisebb fával körülölelve – A mai kései ebédet itt költjük el ebben a vadászházban, és majd utána indulunk vissza a városba.
- Damon, ez csodaszép – szólaltam meg elhűlve, mire rám nézett és elmosolyodott. Nem volt ez a mosoly a legőszintébb és a legboldogabb, de az én szívemnek mégis ajándék volt. Szorosabban megfogtam a kezét, majd együtt elindultunk a kis házikó felé.
- A vadászok ilyenkor leköltöznek a városba és nagyon ritkán térnek vissza télen a hegyekbe. Így most ez a ház is üres és nem fognak megharagudni, amiért betérünk ide melegedni és enni – felelte nekem Damon, majd amint az ajtóhoz értünk, ő szélesre tárta előttem és maga elé engedett.
Lassan besétáltam, majd mosolyogva körbehordoztam a tekintetem a kis épületben. Nagyon otthonos és barátságos volt. Egy igazi erdei vadászlak volt. Barátságos kandalló a helyiség egyik falában, kicsi kis asztal középen, és egy még kisebb ágy az egyik sarokban. Gyönyörű faragott oszlopok a konyha körül és az étkező asztalnál, néhány kézzel faragott bútor, és ennyi volt a kis házikó összes berendezése.
- Nagyon barátságos – feleltem mosolyogva és Damon-ra néztem. – Emlékeztet egy régi otthonomra.
Ő csak halkan hümmögött egyet, majd levette a kabátját és a kandallóhoz lépett, hogy életet leheljen a melegebb napokat is megélt házikóba.
Én is levettem a kabátomat, a rózsaszín kiegészítőkkel együtt, majd felakasztottam őket a fogasra. A Damon által az étkező asztalra tett táskához léptem és kipakoltam belőle a szerény kis ebédünket, amit Damon kettőnknek szánt. Számtalan gyümölcs, chips-ek, ám volt köztük egy kis felvágott és pékárú is. Elmosolyodtam, majd sebtében nekiláttam, hogy elkészítsek néhány szendvicset, amíg Damon a tűzzel foglalatoskodott. A konyhában szerencsére találtam néhány tányért és egyéb evőeszközöket, így mire Damon végzett, addig az én remekművem is elkészült.
- Ismét főztél? – kérdezte tőlem mosolyogva, amikor mellém lépett és megcsodálta a szépnek egyáltalán nem mondható készítményeimet. Már sokkal jobb kedvűbbnek tűnt, mint korábban volt, és ez rám is átragadt.
- Sajnos csak ennyit biztosított számomra a túravezetőm – feleltem neki incselkedve, majd meg sem várva a válaszát felé fordultam és megcsókoltam őt. Ő mosolyogva fogadta a csókomat, átölelt és lágyan végigsimított az arcomon. Végül pár perccel később ismét ő szakította meg a csókot, és kedvesen nézett rám.
- Szerintem előbb együnk, aztán majd megbeszéljük, hogy miként alakuljon a nap további része – mondta nekem halkan, és vágytól izzó hangon.
Ó igen… A régi Damon visszatért és mindent ott folytat, ahol abbahagyta. Tudtam, hogy nem fog letenni a tervéről, és most hirtelen újra abban a játéktérben voltunk, amibe még tegnap rángatott bele minket. Hát jó… Akkor együnk, utána pedig folytatjuk a játszmát, és engedem, hogy elérje ezzel azt a célját, amit akar. Sosem adja fel… Damon Salvatore sosem adja fel a nőt, akit szeret. Csak egy baj volt, amivel nem számolt… Alice Petrova sem adja fel soha azt, akit szeret, és mindenáron meg fogja védeni a szerettei életét! Különösen azt az embert, akibe feltétel nélkül szerelmes volt. Ez pedig nem volt más, mint az a férfi, aki most előtte állt, csillogó tekintettel nézett le rá és mosolyogva simított végig az arcán.
Damon Salvatore… A férfi, akit mindenáron megmentek majd!

2 megjegyzés:

  1. Ez gyönyörű rész volt! ;) Remélem Alice be fogja vallani Damon-nem az érzéseit,de azt még jobban Remélem,hogy folytatod a történetet 2."évaddal"! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Juj, nagyon örülök, hogy tetszett :) És a vallomás... :) Idővel, idővel....
      2. évad végül nem lesz, az sajnos már nem menne. Ez a történet lesz majd lezárva, de remélem ezzel is meg fogtok majd elégedni :)

      Törlés