Sziasztok!
Hát a mai fejezet... Nos, végül itt van. A különlegessége az, hogy ezúttal Damon szemszögéből is elolvashatjátok azt, ami a legutóbb történt. A folytatást nem tudom, hogy a megszokott rendben tudom-e hozni. Elfogytak a fejezeteim, és nem tudom, hogy mikorra tudom megírni a befejező részeket. Addig is türelmeteket kérem.
****************
Az utolsó napunk reggele… Ez is eljött és megállíthatatlanul
elindult… A nap, amin minden áll vagy bukik…
Óriási görccsel a gyomromban ébredtem, és akármennyire is
meg kellett volna nyugtatnia a tudatnak, hogy a szeretett nő még mindig a
karomban feküdt, ez valahogy mégsem történt meg. Túl sok minden forgott ma kockán…
Fogalmam sem volt még arról, hogy miként fogom tudni Alice-t becserkészni, hogy
aztán a megfelelő pillanatban beadjam neki Bonnie nyugtatóját. Ha csak egy
kicsit is hibázok, és idő előtt észreveszi, hogy valamire készülök… Nem
hibázhatok, most nem! Össze kell szednem magam, be kell vetnem magam, hogy a
lehető legjobb pillanatban tudjak cselekedni. De túl ideges voltam még, és nem
igazán sikerült lenyugtatnom magamat. Ha elveszítem őt… Erre még csak gondolni
sem bírok!
Alice most még békésen aludt, de túl messze volt az
éjjeliszekrény fiókja, hogy gond nélkül elérjem és kivegyem belőle a
fecskendőt. Tehát még várnom kell és keresnem kell egy másik alkalmat. Nem
kapkodhatok, és alaposabban végig kell gondolnom azt, amit tenni fogok.
Végül úgy döntöttem, hogy még várok, és inkább felkelek,
hogy készítsek neki valami reggelit. Hosszú és fárasztó napja lesz, és biztos
voltam abban, hogy meg fogja viselni a szervezetét a nyugtató. Lassan
lefejtettem Alice karját a derekamról és óvatosan az ágyra fektettem őt, én
pedig így észrevétlen ki tudtam surranni mellőle.
Most? Vajon most tegyem meg? Nem… Jobb, ha várok kicsit és
szeretném, ha ébren lenne, amikor beadom neki a keveréket. Ha bármi gond
adódna, akkor azt álmában talán észre sem veszem. Várok még és tényleg csinálnom
kell neki reggelit, mert egy jó időre ki lesz ütve a nyugtató miatt. Emiatt
viszont talán jobb is, ha minél később adom be neki, mert ma éjfélig mindenképpen
ki kellene tartania a szernek. Bonnie minden bizonnyal jó erős keveréket
csinált, de én ezek mellett is szerettem volna biztosra menni. A kudarcnak egy
apró, halvány esélyt sem akartam adni.
Miután kiszálltam az ágyból, megálltam Alice felett és
csendben néztem tovább őt. A takarót megigazítottam rajta, mert a combját és a
vállait az nem fedte, én pedig nem szerettem volna, ha megfázik. Annyira
békésnek és nyugodtnak tűnt most, pedig tegnap már nagyon ki volt készülve és
az idegei teljesen felmondták a szolgálatot. Nagyon megviselte a halál előszele…
El se tudom képzelni, hogy miként volt képes ezt újra és újra végigcsinálni…
Hogy lehet ennyire kegyetlen a sors vele? De ma minden véget ér, és többet nem
kell szenvednie Esther kegyetlen átka miatt.
Fáradtan megcsóváltam a fejem, majd végül úgy döntöttem,
hogy belevetem magam a mai tennivalókba. Felöltöztem, majd levonultam a
pincébe, és egy tasak vér elkortyolgatása közben megcsináltam Alice reggelijét
is. Már majdnem elkészültem, amikor hirtelen Alice rekedtes hangját hallottam
meg az emeletről.
- Damon? – szólított a nevemen, ami egy boldog mosolyt csalt
az arcomra. Nocsak! Csak nem hiányzok neki?
- A konyhában vagyok. Reggelit csinálok neked, azonnal jövök
– válaszoltam neki hangosan, és mivel nem szólt újra nekem, gondoltam, hogy meg
is nyugodott. Pár perccel később végül kész lett a rántotta, amit tányérra
szedtem neki, és egy pohár juice kíséretében felvittem a szobánkba.
Hallottam, hogy ő épp a fürdőben ténykedik, ezért csak
letettem az asztalra a reggelijét, én pedig az ágyra ültem. A fecskendőt
elővettem az éjjeliszekrény fiókjából, majd a párnám alá süllyesztettem, mert
úgy sejtettem, hogy hamarosan eljön az én időm. Így legalább azonnal a kezem
ügyében lesz, ha szükség lenne rá, mert Alice esetében semmiben sem lehetett
biztos az ember. Minden eshetőségre fel kell készülnöm.
Alice most elég lassan készült el, de végül csak előbukkant
a fürdőből. Idegesen és eléggé feszülten nézett rám, majd láttam, hogy próbálja
magát összeszedni, de nem sok sikerrel járt. Végül újra megmozdult és a
táskájába tette a kezében szorongatott neszeszer táskát. Nem tudtam nem
észrevenni, hogy párszor megremegett a keze és a zipzárt is alig bírta behúzni.
Tényleg nagyon idegesnek tűnt… Próbáltam egyéb érzelmeket leolvasni róla, de
nem nagyon jártam sikerrel. Nem tudtam, hogy csak a mai nap miatt ilyen
feszült, vagy a tegnap este történtek is hatással vannak még rá. Vajon megbánta
azt, amibe tegnap éjjel belevittem? Megbánta azt a gyönyörű éjszakát?
Alice végül nagyot nyelt, majd lassan mellém sétált és leült
velem szembe az ágyra. A kezemért nyúlt, majd óvatosan belekulcsolta az övét, és
ezzel elérte azt, hogy ismét lángba borult a szívem. Mi van, ha a tegnap
éjszaka elindított benne is valamit? Mi van, ha a közös, a boldog életünk csak
ezután kezdődik majd el? Tényleg nem bukhatok ma el… Azt én sem bírnám ép ésszel
elviselni. Ha elveszítem őt… Nem, erre még csak gondolni sem bírok, mert már maga
ez tudat is felért a pokoli kínnal.
- Jobb lesz, ha minél előbb indulok – szólalt meg hirtelen
Alice, amivel teljesen ledöbbentett és halálra rémisztett. Máris? Döbbenten megcsóváltam
a fejem, mert nem akartam elhinni azt, amit hallok. Nem, nem, hisz még túl
korán van, és nem akarom idő előtt beadni neki a nyugtatót… De ha nem tudom
lebeszélni… Azt hiszem, hogy nem lesz más választásom.
- Van még időnk – szólaltam meg rekedtes hangon, hátha mégis
meg tudom őt győzni. Ám a válasza azonnal egy nemleges fejrázás volt.
- Könnyebb lesz így, mindkettőnknek – tette hozzá azokat a
szavakat, amiket nagyon nem akartam ma hallani. Nem! Nem lesz könnyebb, nekem
legalábbis biztosan nem! Most mégis mit csináljak? Hogy közelítsek felé úgy,
hogy ne legyen egyértelmű az, amire készülök?
Újra megráztam a fejem, és megszorítottam a kezét, ami még
mindig az enyémben volt. Biztos voltam abban, hogy a fájdalom és a kétségbeesés
most is ott ül a szemeimben, és úgy tűnt, hogy ez hatott rá. Még számomra is
váratlanul szüntette meg köztünk a távolságot és lecsapott az ajkaimra. Még
gondolkozni sem volt időm, máris visszacsókoltam őt és szorosan magamhoz
öleltem. A szívem azonnal őrült ritmusra kapcsolt, és ennek most nem csak Alice
csókja volt a kiváltója… Tudtam, hogy most jött el az idő és cselekednem kell.
Talán nem lesz ma több ilyen remek alkalom.
Percekig csak csókolóztunk Alice-szel, majd lassan eldőltünk
az ágyon. A párna túl messze volt a kezem ügyétől, mert a karjaim még a dereka
körül voltak. Ezért lágyan elindultam egy felfedezőútra a testén.
Végigsimítottam az oldalán, a mellein, a nyakán és az arcán, így végül lassan
be tudtam csúsztatni a feje mellett a kezemet a párna alá. Áldottam az eget,
hogy ő semmit sem vett észre ebből. Még hevesebben csókoltam őt, amit ő
készséggel viszonzott, közben pedig a fecskendőt a vállához emeltem, majd
hirtelen belédöftem. Alice azonnal felszisszent és összerezzent a karomban, én
pedig igyekeztem a nyugtatót minél előbb beadni neki. Az idő ismét az
ellenségemmé vált… Alice pillanatok alatt elszakadt az ajkaimtól és a vállára
nézett. Pont akkor, amikorra a teljes adagot beadtam neki. Ijedten rám nézett,
én pedig csak bocsánatkérően viszonoztam a kétségbeesett pillantását.
- Sajnálom… De meg kell próbálnom – mondtam neki száraz
torokkal, és közben kihúztam belőle a tűt és a földre hajítottam. - Ez csak
nyugtató, nem lesz tőle semmi bajod – tettem hozzá halkan, mire ő csak
döbbenten megcsóválta a fejét.
Erősen tolt egyet rajtam, mire én készséggel hagytam ezt
neki, majd felpattant az ágyról. A vállára nézett, de ekkor már késő volt. A
keverék hál istennek már a testében volt, és Bonnie elmondása szerint hamarosan
hatni is fog.
- Miért kellett ezt? – kérdezte tőlem keserűen és közben
könnybe lábadtak a szemei.
- Ülj le kérlek, mert össze fogsz esni és nem akarom, hogy
megüsd magad – mondtam neki halkan és figyelmen kívül hagyva ezzel a kérdését.
Megütögettem magam mellett az ágyat, hogy foglaljon helyet mellettem, ám ő csak
hevesen megrázta a fejét és végül a könnyei is kicsordultak.
- Nem fogok összeesni Damon… Elvégeztem egy bűbájt és a nyugtatótok
nem fog hatni – felelte nekem keserűen, és közben egyre szaggatottabban vette a
levegőt.
Értetlenül néztem rá és próbáltam felfogni a szavai
jelentését, de alig ment… Nem fog hatni?! Az nem lehet! Nem bukhatok el! Nem
bukhatok most el!
- Ne! – szólaltam meg hangosan, kétségbeesetten és ijedten. A
feszültség pillanatok alatt végigjárta a testem, majd hirtelen fel akartam
pattanni az ágyról, de nem jártam sikerrel. Alice azonnal elkezdett latinul
mormolni, én pedig egész testemben megdermedtem és képtelen voltam megmozdulni
vagy megszólalni. Ernyedten dőltem el az ágyon, és ebben a pillanatban
meghallottam Alice keserves zokogását. Lassan az ágyhoz sétált, és éreztem,
hogy besüppedt az ágy, vagyis leült mellém. Nem bírtam megmozdítani a fejem,
így csak akkor tudtam ránézni, amikor közelebb hajolt hozzám. Ijedten néztem
rá, és hiába próbáltam megszólalni, hiába akartam elmondani neki azt, hogy
szeretem, és ne csinálja ezt… Képtelen voltam erre, mert a saját testem rabja
lettem. Alice könnyei megállíthatatlanul folytak, én pedig egyre jobban kezdtem
kétségbeesni. Vége… Itt fog hagyni? Nem! Azt nem teheti! A francba, most mégis
mit csináljak?
- Nem hagyhatom, hogy bajod essen Damon. Sem neked, sem
másnak… - szólalt meg sírva majd megfogta a kezemet, lenézett rá és görcsösen
megszorította. – Hiába elterveztetek mindent Bonnie-val, Klausnak akkor is
mindig van egy B terve. Ha Elena-ékat el is vittétek a városból, ő akkor is
talál mást – mondta összeszorult torokkal, és újra a szemembe nézett. – Tegnap
Klaus elmondta a bálon, hogy nála vannak a testvéreim. Nem a mostani életemből,
hanem az előzőből… Ő mindig felkészül Damon, és mindig talál valakit, akivel
zsarolhat. Az én életem pedig nem ér semmivel sem többet a szeretteimnél.
Szóval ezt mondta neki tegnap a bálon Klaus! Itt dőlt el
minden, és ezért nem lett volna hajlandó engedni, hogy megmentsük. De van még
remény, mindent meg lehet oldani, és ha most nem megy szembe Klaus-szal, akkor
a végén csak még több szerettét fogja elveszíteni. Klaus sosem áll le, és
mindig lesznek majd áldozatok. Minél tovább vár, annál több lesz a számuk az
évszázadok során. Próbáltam megszólalni, el akartam mondani ezt neki, de
képtelen voltam szólásra nyitni a számat. Túl erős volt a varázslat, amivel
Alice megbénított… De nem adhatom fel! Meg kell próbálnom áttörnöm valahogy!
Nem engedhetem, hogy a halálába sétáljon!
- Ne erőlködj Damon, nem tudsz szabadulni a varázslat alól –
szólalt meg Alice egy kis idő múlva, miután a légzése csillapodott a sírás
miatt. Nagyon maga alatt van, és ennek ellenére is képes tovább csinálni ezt és
a halálba vonulni? Ennyire nem lehet önzetlen másokkal szemben. Van esély! Még
mindig van esély, hogy túlélje. Nem adhatja fel most… Olyan kicsi hiányzik a
sikerhez… – Tudom, hogy soha nem fogsz tudni megbocsátani nekem ezért, és
örökre elveszítelek ma. De hidd el, hogy nem csak te vagy az, aki
foggal-körömmel védi a szeretteit. A szerelmét… Sosem hagytam volna, hogy
miattam kockáztasd az életed – tette hozzá elszorult torokkal, én pedig
értetlenül néztem rá. Engem nem kell, hogy védjen, én nem szorulok rá. Őt kell
megvédeni, őt kell megmenteni, ő szorul segítségre!
Újabb kínzó csend, majd mély levegőt vett, és ismét
megszólalt.
- Nem csak te voltál az, akinek titkolnia kellett az
érzéseit… - folytatta a szavait, és közben ismét elkezdett sírni. – Nem csak te
voltál az, aki képtelen volt betartani a játékszabályainkat… Nem csak te voltál
az, aki átlépte azt a bizonyos érzelmi határvonalat… Nem csak te voltál az, aki
beleszeretett a másikba… - tette hozzá az utolsó mondatot zokogva, és közben
szorosabban megfogta a kezem. – Szeretlek – suttogta halkan és végre újra rám
nézett. Döbbenten néztem rá, és talán percekbe telt, mire felfogtam a szavai
jelentését. Azt mondta, amit hallottam? Létezik az, hogy a fülem még jó és azt
mondta, hogy… Hogy… Szeret? Viszont szeretne?
Még keservesebben próbáltam szabadulni, de nem jártam
sikerrel. Teljesen magába szippantott a fájdalom, mert hiába bevallotta az
érzéseit és ezzel forróságba vonta a szívem, azonnal átvette az érzés helyét a
pokoli fájdalom. Itt van tőlem a Nő, egy karnyújtásnyira, és most el akar
hagyni, meg akar halni! Nem nem nem! Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy
engedjen el, de a saját testem rabja voltam.
Ő viszont csak ült mellettem némán, szorosan fogta a kezem
és még mindig sírt.
- Nem mondhattam el neked Damon, mert tudtam, hogy akkor még
kétségbeesettebben fogsz próbálkozni… Nem bírtam volna elviselni, ha miattam
bajod esik. Ha minden igaz, én újra megszületek majd, de te nem tudnál soha.
Nem kockáztathattam, ezt meg kell értened – mondta nekem lehajtott fejjel, én
pedig úgy éreztem, hogy a saját fájdalmam fog most helyben megölni ebbe a
testbe zárva. Semmivel sem ér többet az én elcseszett életem, mint az övé! Neki
élnie kell, ő nem érdemli meg ezt a sorsot!
- Kijátszottalak, hazudtam neked, titkolóztam, belementem a
játékodba, amit pár napja indítottál, de csakis azért, hogy a közeledben
maradhassak, hogy boldoggá tehesselek, és hogy a végén biztosan meg tudjam
akadályozni a terveteket. Utálhatsz, gyűlölhetsz, megvethetsz ezért Damon…
Mindezt megérdemlem tőled. Minden pofont és megvetést megérdemlek. De a szerelmed…
Azt sosem érdemeltem ki – fakadt ki keserűen, miután elsorolta a bűneit… Szóval
végig csak ezért titkolta azt, amit érez? Vajon tényleg szeret, vagy most csak
ezzel próbál vigasztalni? Mert ha az utóbbit akarja elérni, akkor nagyon rossz
úton halad. Ennél jobban nem tudna arcul csapni és a földbe tiporni…
Egyre kétségbeesettebben és erősebben próbáltam küzdeni a
varázslata ellen, és egyszer csak valami csoda folytán egy picit meg bírtam
mozdítani az ujjaimat azon a kezemen, amelyiket ő szorosan fogta. Talán van
esély! Ha tovább próbálkozok, akkor talán át tudom törni ezt a varázslatot. Nem
adhatom fel, most még nem!
Újra rám nézett, hitetlenül és csodálkozva, majd elengedte a
kezem és hallottam, hogy a kezébe veszi a telefonomat az éjjeliszekrényről. Nem
értettem, hogy mit csinál, vagy mit akar vele, és a döbbenetem csak fokozódott,
amikor felkelt az ágyról, elsétált valahova, és csak pár pillanattal később
tért vissza hozzám. Ismét megfogta a kezem és rám nézett.
- Bonnie-t értesítettem, és amint visszaér a városba,
feloldja az igézetet – mondta halkan, én pedig erre még kétségbeesettebben
próbáltam megmozdulni és megszólalni. – Kérlek téged, hogy ne vonulj Klaus
ellen és ne csinálj ostobaságot. Sosem volt esélyem a túlélésre vele szemben…
Ez már egy veszett ügy volt akkor, amikor még meg sem születtem 1000 évvel
ezelőtt.
Iszonyatos erőt kellett kifejtenem ahhoz, hogy egy kicsit
meg tudjam mozdítani a fejem, de a fejcsóválásom így is elég gyengére sikerült.
Most mégis ez volt minden, amivel a tudtára adhattam azt, hogy ne csinálja ezt
tovább.
- Sajnálom – szólalt meg ismét sírva, majd felállt az
ágyról, és közelebb hajolt hozzám. Egyre jobban féltem attól, hogy végleg
kudarcot vallok és itt hagy. Hiába erőlködtem, nem bírtam több mozgást
kicsikarni az átkozott testemből. Könnybe lábadtak a szemeim, amikor rám
nézett, és szinte könyörögve fúrtam a tekintetem az övébe, de nem úgy tűnt,
mint akit képes leszek ezzel meggyőzni.
- Megígértem neked, hogy meg foglak keresni, és meg is
tartom a szavam. Ha valóban újjászületek majd, akkor megkereslek akkor, amikor
eljön az ideje, de csak azért, hogy tudassam veled, hogy jól vagyok. Kérlek, ne
várj rám… Éld az életed, és lépj túl rajtam… De talán most annyira meg is fogsz
gyűlölni, hogy ezt kérnem sem kell tőled – mondta nekem sírva, majd legördültek
a könnyei, amik egyenesen az én arcomon landoltak. Azt hittem, hogy most
azonnal megszakad a szívem…– Szeretlek! – suttogta nekem halkan, majd közelebb
hajolt hozzám és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra. Végem volt… Azt hiszem,
hogy ebben a pillanatban darabjaira tört a szívem és a lelkem. Tényleg szeret…
Nem hazudik, tudom, hogy nem hazudik… – Az életemnél is jobban – tette még
hozzá sírva és letörölte a kettőnk könnyeit, amik végigszántották az arcomat.
Könyörgően, összetörten néztem rá még mindig, de úgy tűnt, hogy továbbra sem
fogok elérni ezzel semmit.
Óvatosan hátrébb lépett tőlem, én pedig újra üvölteni tudtam
volna neki, hogy ne menjen el! A könnyeim teljesen eláztatták az arcomat…
Minden erőmet összeszedtem, és amikor az ajtóhoz sétált a vállán a táskájával,
végre felé tudta fordítani a fejemet. Temérdek fájdalommal és könnyel a
szemében nézett rám, amik még több görcsös kínnal ölelték körbe a szívemet. Nem
nem nem! Nem mehetsz el Alice!
- Kérlek, bocsáss meg nekem – szólalt meg sírva és
megcsóválta a fejét. – Ég veled Damon – tette hozzá halkan, majd egyszer csak
kilépett a szobám ajtaján és eltűnt.
Újra és újra próbáltam minden izmom megfeszíteni, de a
sikertelen próbálkozással csak annyit értem el, hogy még jobban ömlöttek a
könnyeim. A fájdalom, a düh, a tehetetlenség… Minden érzés készült
összeroppantani, és amikor az utolsó alkalommal próbáltam megmozdítani a fejem…
Vége…
A szívemet maró kín ölelte körbe és tudtam, hogy soha többé
nem leszek képes talpra állni. Vége van… Alice, a nő, aki szeretett, itt
hagyott. És amikor hallottam lentről egy ajtó fájdalmas csukódását… Azt hiszem,
hogy abban a pillanatban végleg meghalt a lelkem…
Kicsit régen írtam. Jók voltak az eddigi részek is és ez is az lett, néha kicsit érzelmes, de pont így volt jó. Az előző rész kicsit tragikus hangulatú volt, de azért reménykedünk a legjobbakban. Várom majd a befejező részeit is.
VálaszTörlésSzia!
TörlésIgen, nem lehet minden fenékig tejfel, ezért is kell néha 1-1 tragikus rész. A folytatás még nem tudom, hogy mikor érkezik, de mindenesetre csak jókra számíthattok majd. :)
Ez is fantasztikus rész volt,akárcsak a többi!Remélem nem ilyen tragikusan ér majd véget a történet,és Nagyon várom a folytatást!Tudom,hogy nincs sok időd,de én reménykedem a 2.évadban is!
VálaszTörlésSzia :)
TörlésÖrülök, hogy tetszett a rész, meg úgy az egész történet. Nem igazán szeretném tragikusan zárni a történetet. A folytatás kapcsán nem feltétlen a kevés idő a legmeghatározóbb tényező, de erről a napokban részletesen írni fogok nektek.
köszönöm, hogy írtál.:)
Morwen
Szia!
VálaszTörlésLesz folytatása? És ha lesz akkor mikor?
Szia!
TörlésEzt sajnos nem tudom ígérni... Soha nem mondom, hogy soha, és volt már, hogy egy hosszabb kényszerpihenő után fejeztem be regényeket... De sajnos teljesen kiestem a fandomból, nem tud már elvarázsolni és az ihletem is elszállt belőle, amit nem tudok visszakényszeríteni. Nincs ami vonz sajnos, és nagyon bánom, hogy ilyen hosszúra terveztem a regényt és a vége előtt nem sokkal ez lett... :(