2011. július 26., kedd

18+!!! Harmadik évad fanfiction - Ajándék rész: Delena (15. fejezet részletesen) - Elena szemszögéből



Kedves olvasóink!

A nagy érdeklődésre való tekintettel, és mert megszavaztátok, elkészült a Delena rész Elena szemszögéből is.:) Reméljük tetszeni fog Nektek.:) Bízunk most is a kommentjeitekben.:) Amennyiben ez a rész túllépi a 20 kommentet, akkor az egy olyan visszajelzés lesz nekünk Tőletek, hogy szeretitek ezt a fajta stílust, ezt az írásmódot, és az ilyen típusú részeket. Vagyis, ha nem lesztek restek visszajelezni nekünk, ígérjük, lesznek majd még hasonló fejezetek.:) Természetesen hasonló stílussal és hosszúsággal.:) ( 3 db mozgó kép van a fejezetben, ha rákattintotok látjátok majd.)

Jó szórakozást kívánunk!:)

AnnPearl&Morwen

***********************************************************************************


Delena  
Elena szemszögéből

Reggel végre napok óta először kipihenten ébredtem. Körülnéztem, de Damont sehol sem találtam. Arra utaló jelet sem találtam, hogy a szobában járt volna az éjjel. Lassan felöltöztem és úgy döntöttem csatlakozok a többiekhez.
Caroline és Tyler is késő délutánig velünk töltötte a napot. Miután elmentek, kis ideig még a könyveket bújtuk a többiekkel. Nem igazán tudtam semmire sem odafigyelni. Folyton elkalandoztak a gondolataim és nem fogtam fel igazán, hogy mit is olvasok.
- Én feladom mára - szakította meg váratlanul Damon a gondolataimat. - Veszek egy kellemes zuhanyt, aztán elteszem magam holnapra. Az ajtót nem kinyitni semmiféle morgó kutyafélének. Klaus vére egyáltalán nem finom. - tette hozzá elfintorodva.
- Jó éjt. - köszönt el mindenki kórusban.
- Szerintem én is lefekszek aludni. - tette hozzá Bonnie ásítva.
- Egyetértek. - szólalt meg Jeremy is.
- Akkor, menjünk. - mondtam megadóan majd követtem Damont a szobánkba. "A szobánkba..." Visszhangzott a fejemben ez a szó. Észre se vettem, hogy az ágyhoz sétáltam és elmerengtem ezen a szón. Túlságosan nagy hatással van rám Damon, nem lenne jó ötlet, ha most egy ágyban aludnánk. De ő nem lenne képes a kanapén aludni a hallban. Elmosolyodtam. Igen, ez Damon. Vagy megbízok benne, vagy... De miért ne bíznék benne? Az egyetlen dolog, amitől tartanom kell, hogy újra megigéz és elfeledteti velem azt, hogy újra elgyengülök és újra eljutok arra a pontra, hogy őt választom. A tegnap délután után, ez nem is lenne meglepő. Az a csók... Az a tűz, amiben a szemei égnek, akárhányszor rám néz... Sose láttam ilyet azelőtt, egyetlen fiúm szemében sem. Fiú? Nem, Damon nem, ő a... Egy férfi. Egy igazi férfit látok benne.
Ilyen tüzet még Stefanban sem láttam soha. Stefan... Vajon hol lehet most? Tartozom neki annyival, hogy megkeresem. Még ha minden meg is változott azóta.... Ő nem tehet semmiről sem, nem az ő hibája, hogy ami kettőnk közt volt, az... Egyszerűen elmúlt. Nem Damon miatt, ebben teljesen biztos voltam. Az, hogy időközben Damonba... Nem, nem szerethettem bele, ez nem lehet... Vagy mégis? Egy pillanatra felsejlett bennem az érintésének az emléke. A testem önkéntelenül is lángra gyúlt, és az apró forróság a szívemből azonnal szétterjedt minden porcikámba.
Újra Damon zökkentett ki a gondolataimból. Már a fürdő előtt állt, amikor visszanézett rám.
- Ha gondolod, alhatsz a kanapén. - mondta mosolyogva.
Magamban önkéntelenül is elmosolyodtam, de az arcom rezzenéstelen maradt. Ez Damon... Nem is ő lenne, ha nem mondta volna ezt. Hát igen, ismerem már, mint a rossz pénzt. Túlságosan is jól ismerem... Miért is ismerem őt ennyire? Miért tudom minden szavának a rejtett üzenetét? Miért látok bele ennyire? Nem hittem volna, hogy egyszer az, akit szívből gyűlöltem, azt... Másképp fogok rá tekinteni... Ez feldühített és mérgemben hozzávágtam egy párnát. Mire eszembe jutott, hogy neki ez meg se kottyan, már elkéstem, a párna már a kezében volt.
- Nem jött össze - mondta nevetve.
- Mert csaltál.
Nem felelt, csak elmosolyodott, visszadobta a párnát az ágyra, és bement a fürdőbe. Azonnal a bőröndömhöz sétáltam, átöltöztem és keresni kezdtem azt, ami segíteni fog az én kezemben tartani az irányítást. Hamar megtaláltam a kis fiolát. Szórakozottan néztem a kis folyadékot benne, majd végül egy határozott mozdulattal kinyitottam és megittam az egészet.
- Ma már nem fogsz csalni Damon. - suttogtam magam elé mosolyogva és közben figyeltem a fürdőből érkező neszekre. Hallottam amint megnyitja a zuhanyt és... Önkéntelenül is magam elé képzeltem a képet, ami most rám várna, ha benyitnék. Ha megtenném... Felálltam az ágyról és odasétáltam a fürdő elé. A kezem már a kilincsen volt, de nem mertem lenyomni. A szemeim elkezdtek égni, és elhomályosult előttem a világ. Gyorsan hátat fordítottam az ajtónak és kimentem egyenesen a hallba. Ott csendben leültem a kanapéra és meredten néztem a sötétet körülöttem. Tudtam, hogy előttem tornyosulnak a könyvek az asztalon, de nem láttam őket. A lelki szemeim előtt mást láttam. Egy gyengéd érintés, egy tüzes kék tekintet, egy szenvedélyes csók... A tegnap történteket sehogy sem voltam képes elfeledni. Rose szerint pedig nem ez volt az első eset, hogy közel kerültem hozzá. Damon... Mennyire átkoztam nemrég még ezt a nevet, ma meg... Mi történt velem? Miért nem Stefant akarom? Miért Damon? A könnyeim teljesen eláztatták az arcom... Lassan letöröltem őket, majd tovább merengtem. Még mindig csak Damonra tudtam gondolni.
Hirtelen hallottam, hogy valaki belép a nappaliba, de különös módon, nem ijedtem meg a zajtól. Teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy ki áll mögöttem.
- Hát te? Csak vicceltem, ami a kanapén alvást illeti.
Ugyanaz a stílus, mint amivel az őrületbe akar kergetni mindenkit. Az a stílus... Amit annyira szerettem benne. Hiába próbálta ezzel önmagát védeni és elrejteni... Mindig is átláttam rajta. Mindig láttam mögötte az embert. Az érző embert. Egy pajzs volt, amin kristálytisztán átláttam.
- Tudom. - feleltem neki tömören és magabiztosan.
Magamban láttam amint meglepődik a válaszomon. Biztos voltam benne, hogy nem erre számított.
Elém sétált és közel hozzám megállt. Alig volt fény a hallban, mégis tökéletesen ki tudtam venni az alakját.
- Mit csinálsz itt?
- Nem is tudom. Csak keringenek a gondolataim, megállás nélkül.
- Ideje megálljt parancsolnod nekik. - mondta, majd kinyújtotta felém a kezét.
Nem bírtam felnézni rá. Csak bámultam a kezét, amit legszívesebben azonnal megfogtam volna. A bársonyos, erős kéz... Ami azonnal lángra gyújt. Féltem megfogni... Féltem, hogy olyat tennék, amivel megbántok valakit. Stefant. Igen, Stefan, nem szabad őt elfelednem. Még nem... Felnéztem végül rá, de hiába, semmit sem láttam az arcából. Nem csak a sötét miatt, a könnyek újra égették a szememet.
- Tudod jól, hogy nem fogok belemenni... Nem, ez nekem... - mondtam végül, mire a könnyeim legördültek az arcomon. Nem voltam biztos abban, hogy nem látja őket. Túl jól látnak a vámpírok, ezt már réges-rég megtanultam...
- Nem is a kezed akartam megkérni. - szólalt meg nyersen. - Gyerünk, nyomás aludni, takarodó van Miss Gilbert.
Elmosolyodtam. Nem a kezem akarja megkérni? Túl jól ismerlek Damon Salvatore! Te sem tudod, hogy valójában mennyire ismerlek! De miért is tudom, hogy mit gondol? Nem tudtam a miértre a választ, mégis biztos voltam abban, hogy amint kimondta ezt a pár szót... Nem állna tőle távol a házasság. Nemrég még én is nevettem volna egy ilyen képtelen ötleten. Damon és a házasság? Mint a tűz és a víz. De mára már Damon is más lett. Én pedig tökéletesen tisztában voltam az érzéseivel és a gondolataival. Egy nyitott könyv volt nekem.
Felálltam végül a kanapéról és elsétáltam mellette, egyenesen be a szobába. Nem mertem a kezét megfogni, bár tudtam, hogy ezzel megbántottam őt. Elsétáltam az ágy elé, majd megálltam előtte. Nem bírtam tovább menni. Alig bírom magam távol tartani tőle, mert... Mert... Nem tudom miért... Nem akarom tudni miért. Nem akarok választ találni erre a kérdésre. Még nem lehet...
- Képes leszel uralkodni magadon?
- Amennyiben te igen... Talán. Egy feltétellel.
Amint kimondta ezt a pár szót, tudtam, hogy végem van. Újra át fogja szakítani azt a gátat, amit kettőnk közé emeltem. Ő sem képes már visszatáncolni, és én sem.
Egy pillanat alatt előttem termett, olyan közel, hogy szinte éreztem a belőle áradó feszültséget. Erősebb volt már a Hold fénye, de az arcát még mindig nem láttam a sötétben. A lelki szemeim előtt viszont kristálytisztán láttam az engem fürkésző kék szempárt. Szinte láttam, ahogy az arca megkeményedik és gombóc ül a torkára a benne lévő feszültségtől.
- Ne csináld ezt Damon - mondtam és közben a kezem a hasára tettem, jelezve neki, hogy ne folytassa, amit elkezdett. Nem lenne ami visszatartana minket... Nem fizikailag akartam visszatartani őt, hisz arra képtelen lettem volna. Nem is lett volna rá szükség. Biztos voltam abban, hogy ma már nem érne hozzám az akaratom ellenére. Láttam a változást, amin keresztül ment. Már nem az volt, akit régen megismertem. Annyira emberi és... És szerethető lett. Több mint egy jó barát.
- Mit ne csináljak? - kérdezte tőlem ártatlanul.
Nem hagyta abba... A könnyeim némán kicsordultak és újra őrölni kezdett a bűntudat. A szívem már felé húzott, de nem hallgathattam a szívemre. Nem tehettem. Stefan... Nem érdemli ezt tőlem. Damonért és miattam adta fel a szabadságát, tartozom neki annyival, hogy hűen várok rá és kiszabadítom.
Damon nem könnyítette meg a helyzetet. Tudtam, hogy ma újra fel fogja kavarni az érzéseinket...
Mintha nem tudná, mennyire hatással van rám... Ha a szavaim nem is, az őrült szívdobogás és a felforrósult testem nyíltan a tudtára adták, mennyire hatással van rám. Lassan felpillantottam rá. A Hold fénye egyre erősebb volt és már tisztábban láttam az arcát. Halványan bíztam abban, hogy a könnyeim láttán leáll. De tévedtem.
- Két választásod van Elena. Engedélyt adsz arra, hogy megigézzelek, mint ahogy eddig tettem vagy...
- Damon ne...
- Vagy a szemembe mondod, hogy felejtselek el örökre. Harmadik lehetőség nincs.
A hangjában hallottam megcsendülni a fájdalmat és a kétségbeesést, amit szívem szerint, azonnal megszüntettem volna. De nem tehettem... Miért teszi ezt velem? Hiszen Stefan az öccse és... De Damon is szeret és én... Szüksége van rám. Katherine után sose hittük, hogy újra képes lesz szeretni. Ezzel pedig egy olyan oldalát ismertem meg, amit sose hittem, hogy létezik. Igaza volt, ha 1864-ben találkoztunk volna, akkor talán... De talán Katherine is kellett ahhoz, hogy végül belém szeressen. Szeret... Damon szeret és én... Nagyot nyeltem és fürkészni próbáltam a sötétben a szemeit. Én is szeretem őt...
A könnyeim tovább folytak, de Damon nem szólt semmit. Végül úgy döntöttem befekszek a ágyba, akkor talán abbahagyja.
Láttam, hogy ő lassan elsétált velem szembe, az ágy másik oldalára. Ő és én... Egymás mellett... Rettegtem attól, hogy olyat fogok tenni, amit megbánok majd.
- Ha már így alakult... Elárulhatnád, hogy ki vezet. Mármint nálad. Úgy értem, Katherine-nek is megvolt a favoritja...
Leült az ágyra és úgy figyelt engem. Tudtam, hogy tisztán látja az arcomat és keresi benne a választ a kérdésére. A kérdésre, amire nem akarok felelni.
- Hagyd ezt Damon...
- Elena.
- Nem fogok versenyt csinálni nektek ebből.
- Már réges-régen az. Az eredményt úgysem igazán tudom befolyásolni. De tudni akarom, hogy van-e arra esély, hogy mellettem döntesz. Kihez húzol jobban? Ha Stefanhoz... Akkor nem áltatom magam. És akár igézéssel, el is felejthetsz mindent, ami eddig történt.
A hangja tele volt kétellyel és félelemmel. Nem tudtam nem észrevenni, hogy arra a gondolatra, hogy még mindig Stefant szeretem, elcsuklott a hangja. A könnyeim tovább folytak megállás nélkül. Közel hajolt hozzám és gyengéden megsimogatta az arcom és a hajam. Az érintése nyomán a jól ismert tűz kezdett el szétterjedni testemben. Meg sem állt, egészen a szívemig hatolt... Legszívesebben átöleltem volna és... Nem! Nem tehetem ezt!
- Nem foglak többet ezzel zaklatni. Ígérem megpróbálok türelmes lenni. Ami tegnap történt...
A hangja elakadt... Nem csodálkoztam ezen, az enyém is elakadt volna. Az édes emlék újra bekúszott a tudatomban és a forróság a szívemben nőni kezdett.
- Te is benne voltál, bár én kezdtem... Többet nem teszek ilyet, ha nem akarod. - fejezte be végül.
Ha tudnád Damon mennyire akarom. Akarom? Igen, nagyon akarom őt! A tűz egyre égetőbb volt a szívemben... Túl forró volt... Elviselhetetlenül forró. Sose vesztettem el azelőtt így a fejem. Még Stefannal sem. Stefan? Ki tudja látom-e még valaha? Talán már el is felejtett. Hisz ő döntött így... Tudom, hogy miattam, de... Bocsáss meg Stefan.
Hirtelen átszeltem azt a rövid távolságot, ami az ajkaink közt volt. Azonnal visszacsókolt és átölelt. A tűz égette minden porcikám, de már nem érdekelt. Csak őt akartam, közel akartam érezni magamhoz, azt akartam, hogy szeressen.
Váratlanul magára húzott, átölelt és olyan szenvedélyesen simított végig a testemen, hogy azt hittem a szívem menten kiugrik a helyéről. A keze nyomán édes bizsergés söpört végig rajtam. Az eszem teljesen elvette, nem tudtam gondolkodni. A szívem égett, és most már tudtam miért. Ideje bevallanom magamnak, mit jelent nekem Damon... Mit jelent nekem? Mit érzek iránta? Olyan szenvedélyt, vágyat és... És... Szerelmet... Damon. Igen, szerelmes vagyok belé. Nem értettem miért... Miért ő? És miért ekkora szenvedéllyel? Nem találtam a válaszokat, csak el akartam merülni a csókjában és az ölelésében. Erős karjai gyengéden, de határozottan öleltek, ami egyszerűen megőrjített.
Lassan megpróbáltam elhúzni az ajkam az övéről. Nagyon nehezemre esett, de látni akartam a szemeit, el kell mondanom, hogy... Egyre jobban láttam őt a sötétben. A szemei csillogtak a boldogságtól. De valami mást is láttam bennük. Félelmet... Óvatosan végigsimított az arcomon, mire a szívem akaratom ellenére egy óriásit dobbant. Biztos voltam abban, hogy kristálytisztán hallotta. Igen, az övé már. De...
Behunytam a szemem, majd erőt vettem magamon és elmondtam neki azt, ami nyomta a lelkem.
- Nem akarom, hogy elfelejts. Nem tudok nem rád gondolni... De közben széttép a bűntudat és... - mondtam sírva. A mellkasára hajtottam a fejem és egyre jobban reszkettem a sírástól. Nem akarom, hogy így lásson, nem akarom, hogy ezt lássa...
- Shh. Sajnálom, hogy ilyen önző vagyok veled... Nem akarom, hogy szenvedj... Próbáljuk meg újra, utoljára.
- Micsodát?
- A megigézést... Ígérem, semmit sem fogok tenni, amivel újra felszínre hoznám a kételyeid...
- Nem akarom Damon.
- Ez nem kérdés volt.
Egy pillanat alatt felemelte a fejem és mielőtt szólhattam volna, folytatta. - Felejts el engem Elena, ne gondolj rám, csak a Stefan iránti érzéseidre figyelj. Szeresd őt, aggódj érte és mindennél jobban az ő megtalálását akard.
Nem bírtam megszólalni, a szavam is elakadt... Amint befejezte, a könnyei kicsordultak és fájdalom ült ki az arcára. Önzetlen... Damon önzetlenül szeret... Az a Damon, aki régen még... Nem, ma már közelében sincs annak a tömeggyilkosnak. Ez a Damon más. Szívből szeretem őt... Túlságosan is.
Lassan behunytam a szemem, majd csodálkozva néztem rá. Tudni akartam, mit fog tenni most, hogy azt hiszi megigézett.
- Mit csinálsz te velem?
- Csak játszottunk - mondta incselkedve, majd leemelt magáról és visszatett a helyemre.
Csak játék? Nem hinném... Ideje tisztáznunk a dolgainkat, most már én is beláttam.
- Damon...
- Igen Elena?
- Megkértelek valamire.
- Mire célzol? Nincs kedvem barkóbázni - mondta nyersen.
Sejtettem... Újra megpróbál ellökni magától. Nem! Többet nem engedem, hogy ezt tegye! Szükségem van rá! Talán ha nem igéz meg annyiszor, akkor ma ő és én... Boldogan együtt...
Ebben a pillanatban döntöttem. Hiszen már annyiszor eljutottam erre a pontra... Csak azért félek az érzéseimtől, mert ő azt mondta nekem... Felé húz a szívem, őt akarom, szükségem van rá... Őt szeretem! Ezt tudnia kell. Többé nincs vissza út.
- Hogy bízzak így benned? - kérdeztem tőle sejtelmesen.
Hirtelen és ingerülten fordult felém és közben végigsimított az arcán. Tudtam mit próbál elrejteni, azt hiszi nem láttam a könnyeit... Hogyne láttam volna őket...
- Most mégis miről beszélsz?
Lassan odahajoltam hozzá és úgy döntöttem véget vetek a játéknak. Lágyan megcsókoltam és ő azonnal visszacsókolt. Az ajka kemény és feszült volt. Nem csodáltam, hisz az előbb újra megpróbált ellökni magától, én pedig ennek ellenére megcsókoltam őt.
- Kértem, hogy ne igézz meg többet - súgtam neki halkan és kedvesen.
Nem szólt semmit, de éreztem rajta, hogy az egész teste megfeszül a dühtől. Hát igen... Nem szerette, ha nem ő irányít... Mindig is dühítette, ha nem az történik, amit ő szeretne.
- Vasfüvet ittam - tettem hozzá végül.
- Kijátszottál! - vágta hozzám dühösen. Fájt a hangsúly, ahogy mondta, de ugyanakkor tetszett is. Tudtam, hogy csak engem akar óvni.
- Muszáj voltam... Tudtam, hogy...
- Mit?! Mit tudtál Elena? Azt, hogy ha már neked nem megy, majd én a kezembe veszem az irányítást és döntök helyetted? Vagy arra nem gondoltál, hogy nem akarom, hogy szenvedj? Olyan nehéz elhinned, hogy fáj téged szenvedni látni? Azt hiszed én nem érzek?
- Pontosan tudom mit érzel - mondtam neki határozottan. Közelebb hajoltam hozzá és végigsimítottam a felsőtestét. Éreztem minden egyes izmot rajta és őrülten szerettem volna, ha ruha nélkül érhetek hozzá. - Egyszer már döntöttem. Nem véletlen volt az, ahogy döntöttem. Most is ugyanúgy döntök.
A mellkasán lévő kezemről felpillantottam és próbáltam fürkészni a tekintetét. Tudni akartam mi jár a fejében. Hajlandó feladni? Hajlandó végre figyelembe venni a döntésemet? Őt akarom! Nekem rá van szükségem!
Megsimogatta az arcom, mire az lángra gyúlt az érintése nyomán.
- Eljátszottad minden lehetőségedet, hogy megszabadulj tőlem - suttogta most már gyengédebb hangnemben.
- Nem akarok tőled megszabadulni... - mondtam közelebb hajolva az ajkaihoz.
- Most már ha akarnál se tudnál. Többet ne számíts arra, hogy visszafogom magam.
A szívem óriásit dobbant és lassan de biztosan elkezdett őrült tempóra kapcsolni. Nem fog többet visszalépni, rajtam áll minden. Biztos vagyok magamban? Igen! Meg fogom bánni? Soha!
- Nem akarom, hogy visszafogd magad.
Egyre szaporábban lélegeztem, alig kaptam levegőt, a szívem pedig egyre csak dübörgött a mellkasomban.
- Te győztél, te erősebb vagy a bűntudatnál...
- Én is erre jutottam Damon.
Igen, a szerelem erősebb, amit iránta érzek. Bűntudat? Nem, már nincs. Már nincs helye a szívemben. A szívemben már Damon él. Tudtam, hogy ma én irányítok, nekem kell döntenem. Ő már döntött mellettem.
Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Azonnal visszacsókolt és olyan gyengéden ölelt át, hogy minden porcikám beleremegett. Az ajka édes volt és én képtelen voltam elszakadni tőle. A csókja gyengéd volt, de olyan tűz izzott benne, hogy a szívem belesajgott. Szinte ittam a csókjait, nem akartam, hogy abbahagyja. Még akkor sem akartam elengedni őt, amikor levette a felsőmet. A vérem őrülten száguldott az ereimben, a testem pedig várta, hogy hozzám simuljon. Ahol a keze hozzámért a bőröm teljesen lángra gyúlt, izzott, mint a parázs. Fejemet vesztve bújtam hozzá és csókoltam, mint aki éhen hal, ha nem érhet az ajkához. Édesen és játékosan csókolt, ami egyre csak az eszemet vette.
Hirtelen ráeszméltem, hogy valami még nincs rendben. Az ő pólója még rajta volt. Nem akartam akadályt közénk, érezni akartam a testét, azt akartam, hogy körülöleljen mindenhol. Igyekeztem gyorsan levenni a pólóját, de nem sikerült. A kezeim remegtek, ahogy hozzáértem, nem bírtam irányítani őket. A belőle áradó szenvedély és tűz teljesen megbénította a kezeimet. Észrevette, hogy képtelen vagyok megszabadítani a pólójától, de nem tette szóvá, még csak el sem mosolyodott rajtam. Egy pillanat alatt felült és levette, majd magához húzott. Újabb forró tűz söpört végig rajtam, az egész testem bizsergett. Ekkor vettem észre, hogy a nadrágját is levette. Eszméletlen gyors volt, ami nagyon tetszett. Szorosan hozzábújtam, és újra megcsókoltam. Szenvedélyesen simította végig a hátam, újabb perzselő tűzhullámot indítva el a testemben. A keze végigbarangolta a testem, és közben egy pillanatra sem engedte el az ajkam. A lehelete édes volt és teljesen elbódított. Finoman az ajkamba harapott, aminek hatására egy sóhaj hagyta el a számat. Újra végigsimított a testemen és közben lehúzta rólam a nadrágom a fehérneművel együtt, majd magára húzott. A testem egyre csak égett és őrjítően hatott rám, ahogy az ágyékához simultam. Az ő teste is egy pillanat alatt reagált, én pedig elégedetten elmosolyodtam és megcsókoltam. Ennyire akar engem? Ennyire hatással tudok lenni, egy ilyen Don Juan-ra mint ő? Ki tudja mennyi nő volt már az életében, mennyit ölelt a karjában, és én mégis ennyire tűzbe hoztam... Ekkor döbbentem csak rá, hogy valószínűleg sosem volt még így senkivel. Őszinte, tiszta és viszonzott szerelemben... Akinek a szerelmét adta életében először, az átverte és kihasználta. Most pedig újra képes szeretni. Én pedig viszont szeretem őt és azt akarom, hogy ezt tudja! Nem akarok több kételkedést. Megérdemli, hogy szeressék, megérdemli, hogy szeressem. Szeretni akarom őt!
Lassan elszakadtam az ajkától és a nyaka felé kalandoztam. Ahogy a mellkasa felé haladtam egy halk sóhaj hagyta el az ajkát. Még jobban elbódultam a hangjától és tovább folytattam az utam le a hasáig. Türelmetlen voltam, mert én is annyira kívántam őt, mint ő engem. Óvatosan lehúztam az alsónadrágját és visszahelyezkedtem fölé. Esélyem se volt hozzábújni, egy gyors és határozott mozdulattal az ágyra fektetett és fölém helyezkedett. Olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy alig bírtam levegőt venni. Szóval mégiscsak így szeretné? Rám bízta a végső döntést, nem akart semmit sem rám erőltetni. A torkom összeszorult, miközben rájöttem, mennyire szeret... Hogy tud ennyire szeretni? Hogy tudom én ennyire szeretni? Akarom, minden porcikámmal őt akarom!
A csípőmet megemeltem és felé toltam, jelezve neki, hogy egy pillanatra sem gondoltam meg magam. Gondolkodni? Nem, már képtelen voltam rá. Ahogy hozzáértem teljesen elbódultam. Akartam őt! Jobban, mint bármit a világon!
- Utolsó esély Elena... Ha ma lefekszel velem... Nincs több visszalépés.
Eszem ágában sincs visszalépni! Hogy kérdezhet ilyet? Nem bírtam felfogni a szavai jelentését, képtelen voltam rá. Megcsókoltam és a csípőm még közelebb toltam hozzá, és hangosan elkezdtem zihálni ahogy hozzámért. Lassan hatolt belém... A tudatom ködbe burkolózott és nem láttam mást magam előtt csak őt. A szenvedély perzselte szívem és végigremegett a testem, ahogy egyre mélyebben éreztem őt. A beteljesülés végigégette a testem minden négyzetcentiméterét. Lassan kezdett el mozogni és finoman csókolt. A tűz egyre csak elemésztett, amit egy cseppet sem bántam. Minden porcikámmal őrá vágytam. Elkezdtem csókolni a nyakát, és közben hallgattam a halk sóhajait, amik még jobban felkorbácsoltak. A hangja mámorító volt, igazi drog volt számomra. Óvatosan fokozta a tempót, amitől azt hittem, hogy megőrülök. Minden erőteljesebb lökésnél finoman belé haraptam. Tudtam, hogy nem fáj neki. Sőt! A sóhajából tudtam, hogy nagyon is élvezi és tetszik neki. A testem egyre csak remegett és egyre közelebb sodródtam a csúcshoz. Sose hittem volna, hogy ennyire tűzbe tud hozni valaki. Tökéletes szerető volt az ágyban. De tudtam, hogy nem ezért hat rám ennyire eszeveszettül. Szerelmes vagyok belé... Nagyon szerelmes... Égette a szívem, mégis nagyon jól esett ez a fajta tűz.
Közben lassan végigcsókolta a nyakam. Nem féltem, egy pillanatra sem. Tudtam jól, hogy az akaratom ellenére, sose harapna meg. Még ha kérném, akkor sem tenné meg. Továbbvándorolt a melleim felé, amivel csak azt érte el, hogy még jobban zihálni kezdtem. A csípőm vele együtt mozgattam, nem bírtam tétlen lenni. Édes és mámorító érzés volt, hogy ennyire összeforrt a testünk. A tempót egyre fokozta, ami miatt a köd egyre jobban magával ragadott és a behunyt szemeim előtt sem láttam már mást, csakis őt és engem, amint tűzben égve szeretkezünk. Ő és én... Damon. Az én Damonom. A szerelem egyre égette a szívem és határtalanul boldog voltam.
Hirtelen a fenekem alá tette az egyik kezét a másikkal pedig szorosan átölelt. Hangosan ziháltam és ráeszmélni sem volt lehetőségem, azonnal elmerültem a kéjben. Abban a pillanatban, hogy kiszakadt volna a torkomon a sóhaj, az ajkát az enyémre tapasztotta, de ő is képtelen volt csókolni. A jól eső nyögés egyszerre hagyta el ajkunk, ami még inkább felkorbácsolt. Szorosan öleltem magamhoz és a körmeim akaratlanul is a hátába mélyesztettem. Lassan, de erőteljesen csengett le az orgazmus mindkettőnknél, teljesen elgyengültem tőle. Erőtlenül ziháltam a karjaiban, de most sem akartam elszakadni tőle. Lágyan megcsókoltam, ő pedig édesen viszonozta. A két karján megtámaszkodott úgy, hogy közben tudja simogatni mindkét kezével az arcom. Édes utójáték volt, ami legnagyobb meglepetésemre előjátékba váltott át. Újra elkezdett bennem mozogni, én pedig azonnal reagáltam rá. Elmosolyodtam, miközben édes bizsergés futott végig a testemen. Fantasztikus érzés volt vele lenni, szorosan hozzásimulni, csókolni, ölelni és simogatni. Minden mozdulata egyre csak feltüzelt. Hamar azon kaptam magam, hogy a légzésem újra egyre hevesebb. Időm sem volt felfogni, hogy másodperceken belül újra a csúcsra juttat. Hirtelen megfeszült a testem és halk nyögés hagyta el a számat.
Amint lecsengett, próbáltam szóhoz jutni, de alig ment.
- Le ne maradj.
Nem felelt semmit, csak elmosolyodott és megcsókolt. Lassított kicsit a tempón, ami nagyon jól esett. Az arcom simogatta és szenvedélyesen csókolt tovább. Mikor a légzésem nyugodtabb lett, azonnal gondoskodott arról, hogy ez ne maradjon így. A tempót újra fokozta, amire én újra elkezdtem süllyedni a mámorító ködbe. De ez a köd mélyebb volt és sokkal nagyobb erővel húzott magába. Damon viszont egyáltalán nem kímélt, amit egy kicsit sem bántam. Az őrület határán voltam, kimondhatatlanul szerettem őt és vágytam rá. Mintha tudta volna, mi esik jól, minden mozdulata maga volt a mámor. Egy erőteljes lökéssel egy pillanat alatt átlendített újra a csúcson és olyan hang szakadt ki a torkomból, amit biztosra vettem, hogy a szomszédok is meghallottak, nem csak Bonnie-ék. Velem együtt ért ő is újra a csúcsra. A nyakamba hajtotta a fejét és éreztem minden forró, szapora légvételének az édes simogatását a nyakamon. Egy csókot nyomott a nyakamba én pedig szintén a nyakába fúrtam az arcom és erőteljesebben haraptam a nyakába, mint legutóbb. A körmeim a hátába vájtam és őrületes erővel éltem át a kéjt, amit az ő szerelme okozott.
Lassan és óvatosan mellém feküdt és mielőtt még ráeszmélhettem volna, hogy hiányzik, magához húzott. Oldalra fordultam, a mellkasára fektettem a fejem, a lábammal pedig átkaroltam az övét, hogy még közelebb érezzem őt. Soha többé nem akartam elszakadni tőle... Ő is így érezhetett, mert szorosan átölelt és egy csókot nyomott a homlokomra. Elmosolyodtam és átöleltem, majd végigsimítottam a mellkasát. A teste végigremegett az érintésem nyomán, de végül megfogta a kezem és az övébe fonta. Újra elmosolyodtam. A boldogság táncolt a szívemben. Nem hittem volna, hogy a sok tragédia után, tudok majd még annyira boldog lenni, mint amennyire most vagyok.
- Tévedtél Damon. Nem bántam meg - suttogtam neki erőtlenül.
- Én sem.
Túl forró és édes ahhoz ez a szerelem, hogy egy percig is bánjam. Eddigi életem legszebb napját éltem ma meg. Úgy éreztem, hogy ez még csak a kezdet. Szükségem van rá, amíg csak élünk. Kellemesen köszöntöttem a tudatomba beúszó álomképet. Nem, már nem volt álomkép. Valós volt. Azzal, hogy a szívem neki adtam, tudtam mit vállaltam.
Nem bírtam tovább gondolkodni, az álom gyorsan jött és hamar elnyomott. Biztonságban éreztem magam, boldog voltam, és jólesően zuhantam a mélységbe.
*
Jólesően tekintettem körbe Mystic Falls utcáin. Békés és nyugodt volt, pont olyan, mint amilyen mindig is volt. Ismerős házak és békés utcák mindenhol. De valami nem stimmelt...
Nem a Maple street-en voltam, amit egyáltalán nem értettem. Mit keresnék én itt? Ahogy körülnéztem felismertem az utcát, de... Olyan furcsa volt, és kicsit más. És én... Valami nem volt rendben, nem éreztem önmagamnak magam. Lepillantottam magamra és ijedten meredtem az ujjamat ékesítő karikagyűrűre. Nem is emlékszem, hogy bárki is megkérte volna a kezem. Damon? De nem mondta ki és... Hol van most? És mikor tértünk ide vissza?
Úgy döntöttem utána járok a dolognak és elindultam a Donovan ház felé, de mielőtt odaértem volna valaki a nevemen szólított.
- Elena! Merre jártál?
Hátat fordítottam és döbbentem néztem az előttem álló... Matt? Matt lenne az? Igen, ő de annyira megváltozott. Nem mentünk el ilyen rég... De mégis, ő volt az. És mellette megláttam egy apró, tündéri kislányt.
- Matt?
- Mi baj Elena? Mennünk kellene, John-nak fél óra múlva kezdődik a fellépése, gyere. Nem hittem, hogy ilyen sokáig leszel Caroline-nal. Mikor születik a pici?
Egyáltalán nem értettem miről beszél. Caroline? Milyen pici? Hiszen Caroline vámpír. És John? Az apám? De hiszen meghalt, amikor... És milyen fellépés? Mi történt itt? Mi ez az őrület?
- Miről beszélsz Matt?
- Hagyjuk, látom nem vagy magadnál. - mondta és legnagyobb meglepetésemre egy csókot nyomott a számra, majd kézen fogott és elkezdett húzni a másik irányba. - Gyere, sétáljunk inkább. Miranda úgyis szeret futkározni.
Miranda? Ez valami vicc? Miért nevezné el Matt a lányát az én anyukám után? Ledöbbentem... A lánya? Honnan veszem, hogy a lánya lenne? Újra lenéztem a kislányra és azonnal tudtam a választ. Tengerkék szemei csillogtak a boldogságtól. Forró bizsergés ült a szívembe és határtalan nyugalom árasztott el. Matt elengedte a kezét, aki erre vidáman előre futott. Utána akartam szólni, hogy ne menjen el, veszélyes lehet, de végül nem tettem. Miért tenném, hisz semmi közöm hozzá. De Matt... És a csókja, a gyűrű a kezemen... Én lennék az édesanyja Mirandának?
Igen... Suttogtam magamba értetlenül. Semmit sem értettem, teljes káosz uralkodott bennem. Ez nem lehetséges!
A kislány felkapott egy szál virágot az út széléről és felénk rohant. Megállt előttem és a kezembe nyomta a virágot.
- Ezt neked hoztam anya! - búgta bársonyos hangon, majd újra elrohant. Döbbentem néztem Mattre, aki csak mosolygott, újra átkarolt és vezetett tovább.
Nem bírtam megszólalni... Anya? Én? Ez már végképp sok volt nekem.... Mikor? És hogy? Mi lett Damonnal? És Stefan? Biztosan nem álmodom, de akkor meg mi ez az egész? Túl valóságos minden. Talán Klaus műve mindez... De vele mi történt? Biztosan nem hagytuk csak úgy abba a keresésüket.
Minden zavaros és egyben rémisztő volt. Úgy döntöttem, hogy követem Matt-et, hátha többet megtudok erről az egész káoszról.
A gondolataim megállás nélkül keringtek a fejemben, míg hirtelen észre nem vettem, hogy az általános iskola felé vezet Matt. Nem szóltam semmit, csak besétáltam vele a jól ismert tornaterembe. A kongó üresség helyett, most egy székekkel és színpaddal berendezett, díszes terem fogadott. Matt ölbe vette Mirandát és az első sorok felé igyekezett. Némán követtem őt, majd leültem mellé. Alig pár perc múlva elkezdődött ez előadás.
Ez biztosan nem Klaus műve. Ahhoz minden túlságosan békés és szép. Nyolc és tíz év körüli gyerekek játszották el a Jancsi és Juliskát, azonnal felismertem az első mondatok után.
Pár perc után Matt oldalba bökött és a fülembe súgott.
- Most jön John.
Azonnal abba az irányba néztem, amerre Matt mutatott. Egy csöpp, de délceg kis fiúcska sétált be a terembe. Azonnal felismertem Jancsi jelmezét. Eszembe jutott amikor 9 évesen Jeremy játszott ebben a kis ruhában. Jeremy! A fiúcska haja... És a mozdulatai... Mintha Jeremyt láttam volna magam előtt. Ez nem lehet véletlen! John a... A kisfiam lenne? Biztosan az...
De mi ez az egész!? Miért vagyok itt? A szemem megtelt könnyel és némán néztem tovább az előadást. John aranyosan és ügyesen játszotta a szerepét. Úgy éreztem büszke vagyok rá. De miért vagyok rá büszke?
Nem is ismerem őt... Nem... Nem ismerem őt... És Mirandát sem... Ez az egész, ez...
Nekem nem itt van a helyem! Amint összehúzták a függönyöket Matt felé fordultam.
- Most el kell mennem Matt, ne haragudj.
- De Elena...
Nem vártam meg a kérdéseit, azonnal felpattantam és elkezdtem rohanni a kijárat felé.
Most mit tegyek? Nincs autóm, de nekem most mennem kell! Pár pillanatig haboztam, majd elkezdtem teljes erőmből futni a város széle felé. Tudtam, hogy ott megtalálom a választ. Damon majd segít, ő biztosan tudja mi ez az egész. Vajon miért hagyott el? Miért nincs velem? És miért nem emlékszek arra, hogy... Nem emlékszek semmire. Az elmúlt évtized, mintha úgy pergett volna le, hogy én észre se vettem volna. Valami nincs rendben, valaki egy nagyon furcsa tréfát űz velem.
Mikor befordultam a villa felé a lélegzetem is elakadt. A ház... A jól ismert békés ház, amit annyira szerettem kietlen és üres volt. Sűrűn benőtte a gaz, mintha évtizedek óta nem élt volna itt senki sem. Ez lehetetlen! Hova tűntek?
A könnyeim sűrűn záporoztak és rázkódtam a sírástól. Teljesen összezavarodtam, a világ kifordult önmagából. Damon és Stefan... Eltűntek, mindketten, mintha soha nem is léteztek volna. Damon! Csakis ő lenne képes erre. De hogy csinálta ezt? Hiszen emlékszek rá... Együtt voltunk, azután pedig... Azután... Nem emlékszek semmire... Nem történt semmi sem... Szorosan összebújtunk én pedig hamar elaludtam. Elaludtam... A karjaiban. Ez az ő műve! De miért ilyen zavaros minden?
- Damon! Hol vagy? - kiáltottam keservesen a síri csendbe. - Miért csinálod ezt? Miért törölted ki magatokat az életemből?
A következő pillanatban a ház hirtelen újra régi pompájában tündökölt. Kicsit más volt, de mégis ugyanaz volt. Azonnal lepillantottam magamra és levegőt se bírtam venni a döbbenettől. A kezem... Nem is az enyém volt. A gyűrű eltűnt róla, de a kezem teljesen más volt. Öreg voltam... Biztos voltam abban, hogy bőven 40 éves elmúltam.
- Szia Elena!
Ijedten kaptam fel a fejem és néztem az ismerős szemekbe. A régen oly nagy tűzzel égő szerelem viszont nem perzselte a szívem. Örültem, hogy él és megmenekült, de... Nekem nem ő kell. És nem így. Ugyanolyan fiatal és életerős volt, mint mikor megismertem, én pedig... Öregszem. Ő pedig itt maradt, és... Velem lenne? Biztosan nem, nem maradtam volna úgy vele, hogy én megöregszek ő pedig... Se család, se tökéletesen hozzám illő férj, aki velem együtt öregszik. Ilyen életet én soha se választottam volna! Egy vámpírral csak ez várna rám. Nem! Nem minden vámpírral! Behunytam a szemem és halkan magam elé suttogtam.
- Ne csináld ezt Damon...
- Sajnálom Elena...
Azonnal kinyitottam a szeme és őt láttam magam előtt. Olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A következő pillanatban lenéztem a kezeimre. Nyugodtan állapítottam meg, hogy olyan, amilyennek lennie kell. Nem csak a kezem, én is olyan voltam, mint régen. Amilyennek lennem kell. Fiatal, vidám és szerelmes. Elmosolyodtam és Damon nyakába ugrottam és megcsókoltam őt. Nem kérdeztem semmit sem, tudtam, hogy mindez csak álom és, hogy semmi sem történt azóta, hogy a karjaiban elaludtam azon az estén. Mindez csak egy... Egy próba volt? Felkínálta nekem a lehetőségeket, amik előttem állnak. Emberi élet gyerekekkel... Stefannal emberként élni, család nélkül, és... Damonnal vámpírként... Ezt szeretné? Igen, annyira szeret, hogy... Önző lenne? Nem, egyáltalán nem az. Vele az életem tökéletes lenne. Érte megtenném, gondolkodás nélkül. Nem értettem hirtelen, hogy miért... Emlékeztem, amikor egyszer régen, mintha nem is ebben az életben, elmondtam Stefannak, hogy soha nem akartam vámpír lenni. Hirtelen rádöbbentem, hogy miért mondtam ezt akkor... Nem szerettem őt igazán annyira, mint amennyire kellett volna, hogy ezt a döntést meghozzam.
Elengedtem Damont és szigorúan a szemében néztem.
- Ne csinálj többet velem ilyet! Hidd már el kérlek, hogy téged választottalak! Tudom mivel jár ez. Én nem vagyok Katherine! Nekem te kellesz!
Mosolyogva bólintott egyet, majd átölelt és megcsókolt.
*
Hirtelen tértem magamhoz, de azonnal tudtam hol vagyok. Mintha ugyanott folytatódna az álom... Damon a karjaiban tartott és csókolt. Én azonnal viszonoztam a csókját.
- Miért csináltad ezt? - kérdeztem miután abbahagyta a csókot.
- Honnan tudtad, hogy csak álmodsz? És miért nem engedted, hogy végigéld ezt az álmot?
- Azért mert téged szeretlek és egy ilyen álom kevés ahhoz, hogy elfelejtselek. Damon, tudom, hogy veled minden más lesz. Tisztában vagyok vele, hogy mit vállaltam. - halványan elmosolyodtam és még hozzátettem. - És talán a vasfű is segített.
Elmosolyodott a válaszom hallatán és megsimogatta az arcom. A döbbenetet még mindig láttam az arcán, de a szemeiben valami mást is láttam. Csillogtak a boldogságtól.
Átöleltem őt és újra megcsókoltam. Lágyan és finoman csókolt vissza, ami annyira más volt most... Úgy csókolt, hogy a testem azonnal felforrósult és az édes égés újra a szívem marta. Ez volt az első csókunk azóta, hogy ő is biztosan tudja, hogy őt választottam.
Igen! Érte meg fogom tenni. Nem mint egy lehetséges opciót láttam ezt magam előtt, hanem kristálytisztán láttam, hogy vele fogok élni, amíg világ a világ. Ha akarnék se tudnék másképp tenni. Stefannal vége mindennek, más ember pedig nem kell nekem. Tudom, hogy Damon mellett le kell mondanom az emberi életemről, de... Caroline is megbirkózott vele, szépen folytatódik az élete, csak éppen nem öregszik. Amiről le kellett mondania, az a családalapítás. Utódok, gyermekek... John és Miranda...
Nekem Damon kell. Leszek mellette annyira boldog, hogy le tudjak erről mondani. És meg is fogom tenni! Soha nem lesz olyan férfi ebben a világban, aki annyira ismerne és szeretne, mint ő. És nincs is másra szükségem. Már nincs. Minden megváltozott. Damonnal a világom fenekestül felfordult, amit egyáltalán nem bántam. Ma már nem.

5 megjegyzés:

  1. Naggyon jó lett!! :D
    Annyira édesek együtt.. ♥
    Csak így tovább, kérünk még ilyen jó kis Delenás részeket! :P

    VálaszTörlés
  2. hihetetlen jo.:D
    annyira orulok, hogy egyutt vannak.<3

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!!!! Huh!! Jó hosszú!!! :D De nagyon jó!!! Remélem lesz még ilyen !!!! Delena <3 MFD <3 :D Demi

    VálaszTörlés
  4. istenem először ez az álom megijesztett de nagyon nagyon nagyon jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó

    VálaszTörlés