Ez a rövidke oneshot, egy kétrészes kis mininovella első fejezete. Amit tudni kell róla, az az, hogy Elena szemszögéből íródott és a sorozat történéseit tekintve, ez a harmadik évad után játszódik, amikor is Elena vámpírrá vált. Ez egy alternatív folytatás, vagy nevezhetnénk röviden NÉF-nek is. :) (Negyedik Évad Fanfiction, mini változat.)
Szóval igen, megszületett egy kis történet, amit most megosztok veletek. Ez nem azt jelenti, hogy a Kötelékek nem folytatódik. Terveim szerint, amint az oldalon látható ezzel kapcsolatos szavazás véget ér három hét múlva, érkezik a Kötelékek következő fejezete. Már elkészült az első, szóval nem kell aggódni, jönni fog a folytatás, csak még nincs kész minden. De addig is örömmel osztom meg veletek ezt a kis történetet. Látom sokan visszatértetek az oldalra és szavaztok is, szóval kérlek titeket, akinek véleménye is van, az ne tartsa magában. Egy hét múlva hozom a folytatást, ami természetesen 18+-os rész lesz, sokatok örömére. :) Elég hosszú fejezet ez is és a 2., a befejező is, de remélem tetszeni fog nektek ez a kis szösszenet. :) Jó szórakozást, és jövőhéten hozom a következőt. :)
Morwen
*********************************************
Ennél a pokolban is jobb lenne!
A holdfény gyengéden világította be
a szobámat, de nem mintha ez kicsit is zavart volna a tökéletes látásban.
Meredten körülnéztem, és akármennyire is vártam, még mindig kristálytisztán
láttam a szobám összes szegletében minden apró tárgyat, mintha verőfényes
napsütésben kémlelnék körbe. A helyiség ellenkező végében volt az íróasztalom,
rajta egy apró kerámia babával, aminek a pár milliméteres festett gombjait is
tökéletesen ki tudtam venni.
Furcsa… Még mindig nagyon furcsa
ez az új élet. Hiába eltelt már egy hónap azóta az este óta, még mindig nem
szoktam meg a változásokat. Változások, amik egy életre szólnak. Tökéletes
látás, szaglás, hallás és ízlelés. Ízlelés… Igen, vér! Most már ez is az életem
szerves része. Lassan pedig ideje lenne ennem is. Caroline szerint nem jó túl
sokáig koplalni, mert annak végzetes következményei lehetnek. Már bánom, hogy
nem hallgattam rá a legelején. Akkor a mérlegem egy gyönyörűséges nulla lenne.
Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a szempárt, ami könyörögve nézett rám
az utolsó pillanataiban, mielőtt még a lelke visszavonhatatlanul távozott volna
a testéből. Az utolsó csepp vérével együtt, amit én önző módon elvettem tőle…
Vajon volt családja? Hiába csak egy átutazó turista volt, aki balszerencséjére
épp Mystic Falls-ban pihent meg, akkor is egy ember volt, akit valakik vártak
haza. Bárcsak Damon időben érkezett volna… Igaza volt, akármennyire is fáj
bevallanom, ezúttal neki volt igaza, és persze Caroline-nak is. Az emberi vér
az, amire szükségünk van, de hogy megkapjuk, nem feltétlen kell ölni érte. A
vértől ráadásul erősebbnek érzem magam, ami ennyi vámpír társaságában nagyon
fontos és nem mellőzhető tényező. Rebekah még mindig pikkel rám, hiába vehetné
elégtételnek azt, hogy megölt engem, és kis híján Matt-et. És Klaus… Neki pedig
már nem érdeke életben tartania engem, tehát nem is óhajtja féken tartani a
húgát. De nem mintha meg tudnám védeni magam tőlük, hisz sokkal gyengébb vagyok
minden vámpírnál, aki jelenleg Mystic Fallsban él. De meg kell próbálnom
életben maradni, mert vannak még emberek, akik számítanak rám, és akiket meg
kell óvnom a sok természetfelettitől, amik körülveszik őket. Jeremy és Matt...
Egyszer pedig talán Bonnie-nak is szüksége lehet rám. Nem hagyhatom őket cserben,
vigyáznom kell rájuk. Hisz végül miattuk döntöttem az átváltozás befejezése mellett.
Bár abban nem vagyok biztos, hogy Bonnie is ezt szerette volna… Még egy vámpír
a környezetében, amire semmi szüksége nem volt! Az anyja és a barátja, Caroline
vámpír, Tyler vérfarkas és akárhogy is vesszük, ma már Stefan és Damon is jó
barátja, de ők sem éppen emberek. Aztán pedig ott van a kedvenc tanárunk és
szerető családtagunk Alaric, aki szintén vámpírként halt meg. És Jenna… John…
Aki az apám volt… És Vicki… No meg persze Anna, hisz végül ő is mellettünk állt.
Szóval akár meg is szokhattuk volna mindannyian a sok természetfelettit a
családunkban és a barátaink közt, de akkor sem hiányzott Bonnie-nak még egy
vámpír. Hiába én az ő oldalán állok és ha mondhatok ilyet, a jó vámpírok
táborát erősítem… Számít ez? Egy jó vámpír? Létezik egyáltalán ilyen? Ki tudja,
talán Esthernek volt igaza: minden vámpír romlott és velejéig gonosz, nincs
kivétel. Pusztulniuk kell, mert már maga a létezésük is bűn. Lehet, hogy igaza
van, viszont ezt a bűnt ő követte el és nem pusztíthat ki egy kerek évezred után
egy egész fajt, még akkor sem ha a többségük gyilkos. Ehhez már nincs joga. Így
vagy úgy, de a vámpírok is a világ részei. Ennyi erővel kipusztíthatnánk olyan
ragadozó állatfajokat is, akik más állatok életére törnek a puszta életben
maradásuk miatt. Az emberek és a vámpírok miért lennének mások? Miért ne lenne
joguk a vámpíroknak is az élethez? Azért mert titokban élnek, az nem jelenti
azt, hogy nincs keresnivalójuk a Földön. Ha az emberek megismernék a fajunkat,
biztos Esther mellé állnának, de ez logikus döntés lenne. A világ egyik
csúcsragadozója az ember, nehezen viselné el, hogy van nála erősebb, aki
bármikor a porba taszíthatná mindüket.
Hm… Érdekes a másik oldalról
szemlélni a létet. Eddig is védtem a vámpírokat, mármint a jókat, de most már
jobban meg is értem őket. Vagy csak részrehajló lennék? Remélem nem…
Mióta vámpír lettem az életem
bonyolultabb lett, mint volt. Ez is az egyik következménye az új létnek. Ki
hitte volna? Azt hittem minden egyszerűbb lesz, de nem így lett. Klaus-szal
ezután se lett egyikünk sem puszipajtás, Rebekah még mindig holtan akar és a
két hozzám közel álló embernek, Jeremy-nek és Mattnak is nehéz ezt
megemésztenie. A szerelmi életem sem lett egyszerűbb, sőt!
Mély levegőt vettem, majd
odasétáltam az ágyamhoz és leültem a szélére. Remek, már megint itt tartok… De
akármennyire is szeretném, még mindig nem jutottam előrébb, pedig nagyon jó
lenne! Ha már öröklétre lettem kárhoztatva, igazán jó lenne boldogan eltölteni
a hátralévő pár száz, vagy ezer évemet. De nem megy… Az átváltozással valami új
dolog is az életem része lett, amiket nem hagyhattam csak úgy figyelmen kívül…
Elfeledett emlékek. Jobban mondva elfeledett szerelmi vallomások és hozzájuk
kapcsolódó felkavaró érzések. Érzések, amikről fogalmam sem volt, hogy
mindvégig az életem részei voltak. Ezek mindent megváltoztattak bennem és ma már
tisztán látom és tudom, hogy mit éreztem és mit érzek a mai napig. De hiába
töröm a fejem, hogy Damonnak miért kellett annyiszor elfeledtetnie ezeket
velem, nem találok rájuk reális választ. Ha nem teszi meg… Akkor talán már rég
együtt lennénk... És talán még mindig ember lennék. De jó lenne az? Így kellett
volna lennie? Már késő a válaszokat kutatnom erre a kérdésre. Így történt, és
ma itt tartunk. Ő ott, én itt, hiába szeretem őt, jobban mint bárkit valaha az
életben. Hiányzik és fáj érte a szívem, és folyton csak rá tudok gondolni.
Egyszerűen őrjítő! De ő mégsem enged magához közel és még beszélni sem tudtam
vele azóta… Rideg és elutasító. Én pedig képtelen vagyok átlátni rajta!
Mérgesen felpattantam és
elkezdtem fel alá járkálni a szobámban. Szerelem?! Mégis kinek kell az, csak
bonyolódik tőle az élet! De nélküle… Borzasztó a lét minden pillanata.
Mély levegőt vettem, majd
igyekeztem teljesen lenyugodni és el akartam terelni a gondolataimat. Nem
rágódhatok folyton Damonon. Nem tehetem!
Úgy döntöttem, hogy ezúttal
Jeremyvel verem ki a fejemből őt. Halkan átsétáltam a szobájába, hogy gyorsan
eltereljem a gondolataimat Damonról. Mikor benyitottam, közelebb sétáltam az
ágyához és csendben figyeltem őt. Nagyon mélyen aludt és közben magához ölelte
a párnáját. Annyira aranyos volt így! Önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra.
Ha tudná mennyire szeretem őt és bármit megtennék azért, hogy neki megadasson a
normális élet. Lehetséges lehet ez még? Halott szellembarátnőkkel és boszorkány
exekkel? Aligha… A legutóbbi emlékezettörlésnek pedig nem lettek túl fényes
eredményei.
Óvatosan kisétáltam a szobából és
úgy döntöttem, hogy most már tényleg nekilátok a kései vacsorámnak. Lementem a
konyhába és céltudatosan indultam az életem forrásáért... Furcsa volt a vérrel
teli hűtőszekrény látványa, még mindig nem szoktam meg ezt. Pedig ideje lenne.
Kivettem végül egy tasak vért,
majd lehuppantam a kanapéra. Mély levegő és vacsora. Ahogy belekortyoltam a
vérbe, rádöbbentem, hogy ma már mennyire nem zavar a fémes íze és szaga. Sőt,
kifejezetten bódít és jól esik. Úgy éreztem, hogy új energiával tölt fel és új
reményeket táplál belém. Ha már örök életemre a vámpírlét lett a sorsom, akkor mint
az előbb elmélkedtem erről, valóban meg kell próbálnom kihozni belőle a
legjobbat. Úgy értem, mi értelme az öröklétnek, ha nem lehet boldog az ember
lánya, jobban mondva a vámpír? Igazam van, nem adhatom csak úgy fel! A
Stefan-hajó elúszott, amit nem is igazán bánok ma már. Igaza volt és
megkönnyítette a dolgom, hogy nem nekem kellett döntenem: nem voltunk egymáshoz
valóak. Most már legalábbis biztos nem. Eleinte furcsa volt Caroline-nal látni,
de mi tagadás, összeillenek. Tyler pedig… Azt hiszem végleg elvesztette az
esélyeit akkor, amikor Klaus-szal békésen megosztotta a testét, és Caroline-nak
egyikük sem óhajtott eme apróságról említést tenni. Pedig eleinte, hogy
sajnáltuk szegény Tylert és aggódtunk érte! De az, amit ők ketten műveltek
Caroline-nal… Arra nincs bocsánat. Stefan pedig… Ő Stefan. A vámpírrá válásom
mindent megváltoztatott. Nem csak a Damonnal kapcsolatos emlékeim felszínre
törése változtatott az iránta való érzéseimen. Most már tisztán láttam, hogy a
mi szerelmünk egyszerűen véget ért, de már mi sem tudtuk, hogy mikor. Mintha
már hónapokkal ezelőtt más irányba tartottunk volna mindketten. Az érzések
pedig elmúltak, és helyette más valaki lépett akaratomon kívül a szívembe. De
már nem bánom, örülök, hogy ő és Caroline összemelegedtek és együtt biztosan
boldogok lesznek.
Egy pillanat, miért megint más
szerelmi életével foglalkozok? Felnőttek már, mind meg tudják oldani a
dolgaikat. Ideje lenne, hogy a saját gondjaimmal foglalkozzak. Hiába tudom most
már, hogy eszeveszetten odavagyok Damonért, ő rám sem hederít. De miért?! Létezik
az, hogy csak emberként lettem volna jó számára? Kötve hiszem. De akkor mi
állhat az elutasító magatartása mögött? Ki tudja… Sose volt az a típus, aki
csak úgy elmondta, hogy mit érez, vagy gondol. Érdekes módon viszont ezt is
szeretem benne, még ha jelen helyzetben ezzel az agyamra is megy.
Voilá! Már megint Damon! Már
megint Damonon jár az eszem és akármit csinálok, nem tudom kiverni őt a
fejemből. Unom már, hogy a nap 99%-ában rá gondolok, de vele előre nem jutok.
Akárhányszor megpróbáltam beszélni vele, akkor vagy részeg volt, vagy rideg és
tapló. Persze én meg azonnal felkaptam emiatt a vizet, és faképnél hagytam őt.
Pedig nem kellett volna. De így viszont nem jutok soha előre, csak kínzom magam
nap-nap után. Ebből elég! Most már tényleg pontot teszek a dolgok végére!
Utánajárok, hogy mi baja velem, hogy miért törölte ki a sok-sok vele
kapcsolatos emléket, és végül, de nem utolsó sorban, miért ilyen távolságtartó
velem? Mi lett az érzéseivel? Összeszorult a torkom, ahogy felmerült bennem az
a lehetőség, hogy ő esetleg túllépett rajtam. Nem, nem lehet… Vagy mégis? A
francba is, ideje ezt tisztáznom vele, különben megőrülök!
Villámgyorsan felpattantam a
kanapéról és mire észbe kaptam, már a Salvatore villa felé száguldottam. Bíztam
abban, hogy ezúttal Damont a józan, de rideg és tapló valójában csípem el, mert
részegen nem sokra mennék vele.
Olyan hamar a villához értem, hogy
az még engem is megdöbbentett. Nem mintha betartottam volna a városban a
sebességkorlátot, de vámpírként jobban bíztam a reflexeimben és tudtam, hogy
nem okoznék balesetet. Hamar kiszálltam a kocsiból és a bejárat felé igyekezve
magamban titkon örültem annak, hogy Stefan eltűnt egy ideje. Úgy gondolták
Caroline-nal, hogy környezetváltozásra van szükségük és távol akarnak lenni a
fájó múltjuktól. Most hogy tudom mennyire is tökéletes a vámpírhallás, nem
igazán örülnék egy hallgatózó harmadik fülpárnak.
Miután az ajtóhoz értem kopogás
nélkül beléptem és a dolgozószoba felé vettem az irányt. Hála a most jól jövő remek
hallásnak, tudtam, hogy Damon ott tartózkodik.
- Isten hozott! – mondta
savanykásan és széttárt karokkal, mintha épp a kedvenc ellenségét köszöntené.
Remek, józan, de bunkó! Csak tudjak jelen pillanatban nyugodt maradni és ne
hagyjam azonnal faképnél!
- Üdv neked is! – köszöntem a
lehető legjobb modoromban, amit magamra tudtam erőltetni. Bár vámpírként ő
tisztán hallhatta a hangomon, hogy mennyire nehéz volt higgadtan köszöntenem őt…
Ennek jeléül egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében, majd elégedetten
hátat fordított nekem, és a bárpult felé indult.
Na nem! Azt már nem! Dühösen
előtte termettem és még mielőtt a whisky-s üvegért nyúlt volna ráförmedtem.
- Azt már nem! Most az egyszer
józan maradsz és meghallgatsz!
- Juj, valaki nagyon morcos –
mondta felhúzott szemöldökkel és gúnyos arccal. – Bocsi szivi, de akkor ehhez
inni kell. Tudod, hiszti-ellenszer – tette hozzá vigyorogva, amivel csak azt
érte el, hogy belül majd felrobbantam. Mellettem átnyúlt az üvegért, és esküdni
mertem volna, hogy közben direkt ért lágyan a derekamhoz és szerintem a lehelete
sem véletlen csiklandozta végig a nyakamat. A vér hirtelen elkezdett
száguldozni az ereimben és hallottam a mellkasomban dübörgő szívemet. De ezek
szerint ő is hallotta… Minden bizonnyal, mert amint elhajolt mellőlem egy
elégedett vigyor ült ki az arcára. De mégis mit művel?! Játszadozik? Vagy csak
ennyire jól esik büntetnie engem? Ezek szerint nagyon is jól tudja, hogy őt
akarom…
- Ne legyél ilyen mogorva, inkább
igyál te is – mondta vigyorogva és közben telitöltött két poharat. Egy
szempillantás alatt mellette termettem és kivertem a kezéből az üveget, és a
poharakat is a szoba másik végébe küldtem egy laza mozdulattal. – Ejnye, nem
vagy szomjas? – kérdezte tettetett csalódottsággal.
- Damon, miért nem vagy hajlandó
beszélni velem? – csattantam fel mérgesen és próbáltam a lényegre térni. Ezúttal
higgadtnak kell maradnom és nem mehetek el anélkül, hogy ezt meg nem beszéltük
volna. – Kerülsz engem – tettem hozzá immár nyugodtabban a tényt, amit meg sem
cáfolhatott.
- Én nem látom, hogy
kerülgetnélek – mondta tetetett csodálkozással. – Még mindig itt állok és nem
körbesétálgatlak. És szerintem most is beszélgetünk – mondta fejcsóválva, de
végül az elégedett vigyort nem tudta visszafojtani, és kiült a szája szélére,
amikor látta, hogy megint kezdek dühbe gurulni.
- Hihetetlen vagy! – csattantam
föl mérgesen és hátat fordítva neki lehuppantam a kanapéra.
- Tudom – felelte egy féloldalas
mosollyal az arcán, ami akármennyire is dühített, vonzott is benne és most sem
volt hatástalan rám.
Lehunytam a szemem, mély levegőt
vettem és döntöttem. Nem adom fel! A saját utamon nem tudok vele dűlőre jutni,
mással kell próbálkoznom. Kockázatos, nem jellemző rám, de vele már nincs más
lehetőségem. Játékra fel! A saját eszközeit fogom felhasználni ellene. Hiszen
férfiból van ő is… És ha valóban nem kellek már neki, akkor ezzel végre ez is
ki fog derülni.
Kinyitottam a szemem, majd
egyenesen ránéztem. Ő még mindig elégedetten ácsorgott a bárpult mellett,
ezúttal már egy poharat tartva a kezében. Pillanatok alatt kiürítette a
tartalmát, majd tetetett bűntudattal az arcán rám nézett.
- Hopsz! Nem sikerült az
anti-alkoholizáló Miss Gilbert-féle program – tette hozzá vigyorogva.
Legnagyobb döbbenetére
elmosolyodtam, és felkelve a kanapéról felé indultam.
- Nem, valóban nem – feleltem
lágyan és közben mellé érve végigsimítottam a poharat tartó kezén, egészen a
könyökéig. Elsétálva mellette egy pohárért nyúltam és töltöttem én is egyet magamnak.
Nem láttam az arcát, de biztos voltam abban, hogy most ha nem is végleg, de egy
pillanatra átvettem a szituáció irányítását a kezéből.
- Mégiscsak szomjas vagy? –
kérdezte tőlem fejcsóválva és láttam, hogy máris visszatért a szerepébe. Az
arca ismét önelégült volt és most már biztos voltam abban, hogy nem adja meg
magát egykönnyen. Ezt nem is akartam vagy vártam, de akkor is a dolgok végére szerettem
volna járni.
- Hm, igen. Ez a fülledt levegő
kiszárított – feleltem neki halkan és igyekeztem, hogy csak egy apró kihívó él
legyen a hangomban. Óvatosan a számhoz emeltem a poharat, majd lassan
kortyolgatva megittam. Nem felejtettem el közben mélyen Damon szemébe nézni.
Amint az utolsó kortyot is megittam egy halvány mosoly jelent meg a szám
szegletében, mivel legnagyobb örömömre nem maradt el a várt hatás sem. Damon
arcáról eltűnt az önelégült vigyor és a döbbenet, majd a düh váltotta fel. Egy
másodperccel később viszont már a falhoz voltam préselve a nyakamnál fogva és
alig kaptam levegőt.
- Mi a francot keresel itt
Katherine? – sziszegte az arcomba dühösen.
Hogy mi? A francba, ezzel a
viselkedéssel azt hiszi Katherine vagyok? De hát próbáltam visszafogott lenni!
Hogy lehetek ilyen ostoba és hogy hibázhatok ekkorát?! Ezt nem kellett volna,
ez nem volt jó ötlet…
- Eressz el! – feleltem dühösen,
levegő utána kapkodva. – Elena vagyok!
- Ne hazudj! – mondta magából
kikelve és még közelebb hajolt hozzám és a nyakam is egyre jobban szorította. –
Elena nem egy olyan mocskos ribanc, mint te! Nem viselkedne így!
- De igen, így viselkedek, mert
másképp nem tudok beszélni veled és előrébb jutni! – vágtam hozzá dühösen és
abban a pillanatban még jobban gyűlöltem azt a tényt, hogy Katherine hasonmása
vagyok. Láttam, hogy egy pillanatra kétely ült Damon arcára, de azonnal tova is
tűnt. – A francba Damon! Nem veszed észre, hogy akármennyire is próbálkozok nem
bírok kiszabadulni a szorításodból?! Fiatalabb vagyok, mint te! – próbálkoztam
ismét, mire Damon ismét elbizonytalanodott, majd végül elengedett.
- Bánom is én ki vagy! – mondta
félvállról, majd hátat fordított nekem. – Tűnj el!
- Tűnjek el? – kérdeztem
döbbenten és végre mély levegőt véve. – Ennyi? Szóval ez a válaszod? –
kérdeztem keserűen.
- Válaszom? – kérdezte értetlenül
és közben megfordulva rám nézett. Úgy láttam, hogy végre elege lett a
szerepéből én pedig nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget. Talán most
hajlandó lesz tisztázni a kettőnk helyzetét. – Milyen válaszom? – kérdezte újra
félvállról.
- Akárhányszor beszélni akartam
veled a múltról, arról amik köztünk történtek régen, mindig csak falba ütköztem
– feleltem keserűen és bizakodva vártam, hogy valami jó történik ezután.
- Nem történt semmi köztünk a
múltban – felelte semmitmondóan, majd ismét hátat fordított nekem, egy apró
tőrt szúrva ezzel a szívembe. Furcsa, hogy vámpírként ez is mennyire tud fájni…
Jobban, mint emberként… És most? Csak úgy faképnél hagy megint?
Ne! Nem, azt már nem! Most már
nem adom fel, nem hagyom ismét lerázni magam! Mérgesen elé léptem és dühösen
ránéztem.
- Elég volt Damon, válaszokat
akarok!
- Válaszokat? – csattant fel
mérgesen. – Miféle válaszokat Elena? Ott voltam neked végig Elena, de te rám
sem hederítettél! Mindig csak Stefan, Stefan és Stefan! Ha egy pillanatra is
közeledtél felém, bűnbánóan hátat fordítottál és engem levegőnek nézve
visszatáncoltál Stefan karjaiba! Most, hogy lelépett pedig jó lennék? Na azt
már nem! – horkant fel mérgesen, majd eltolva maga elől elindult ki a
dolgozószobából. – Engem ne nézz a lepattanó szamaradnak! Nálad százszor jobbak
is akadnak, akik nem néznek játékszernek! Tehát tessék, itt a válaszom, amit
annyira akartál! Most pedig tűnj el, amíg jókedvemben találsz és nem magam
hajítalak ki innen!
Döbbenten néztem utána, de
ahelyett, hogy mérges lettem volna rá, rájöttem, hogy igaza van. Mégis mit
vártam tőle annyi pofon után, amiket tőlem kapott? És most nem csak a fizikai
pofonokra gondolok… Mindig csak a saját érzéseim voltak valójában a fontosak
számomra, vele és Stefannal pedig egyáltalán nem törődtem igazán. Az állandó
döntésképtelenségemmel csak kínoztam mindkettejüket. Éreztem, hogy apró könnyek
gördülnek le az arcomon, és hiába mardosott a bűntudat, nem akartam feladni.
Nem lehet, nem veszíthetem csak így el!
- Arra nem is gondoltál, hogy az
állandó emlékezettörlésekkel te magad löktél újra és újra vissza Stefan
karjaiba?! – csattantam fel dühösen, de ahelyett, hogy mérges, inkább
kétségbeesett és bűnbánó volt a sírós hangom.
Damon egy pillanatra megállt és
visszanézett rám. Mintha fájdalom ült volna ki az arcára, de mire
megbizonyosodhattam volna erről, ez már el is tűnt és ismét hátat fordított
nekem.
- Minden egyes vallomásod utána
felébredt bennem valami, amit te azonnal el is űztél és csak a bizonytalan
érzések maradtak mögöttük, amik kevesek voltak ahhoz, hogy téged válasszalak,
de ahhoz viszont pont elegek, hogy Stefan-hoz húzzon jobban a szívem –
folytattam sírva, de úgy tűnt a szavaim hatástalanok voltak.
- Bizonyára a szívednek igaza
volt – felelete gúnyosan, immár a dolgozószobán kívül. Követtem őt és nem
akartam feladni, ennek még nincs vége. Ő közben folytatta, amikor halotta, hogy
mögötte vagyok. – A motelbeli csók után nem volt semmilyen emléktörlés. – tette
hozzá nyersen, de egy pillanatra elakadt a hangja. - Ráadásul te kezdted. A
halálod előtt pedig világosan Stefant választottad. Tény volt, hogy kihez
húzott a szíved.
- Damon – kezdtem elcsukló
hangon, mire ő végre megfordult, de a várt megértés helyett, dühös és csalódott
volt az arca.
- Mit akarsz Elena?! – kérdezte
szinte kiabálva, amivel csak azt érte el, hogy újabb könnyek törtek utat
maguknak, miközben egyre jobban süllyedtem a fájdalom poklába. Hát mégis
beigazolódik, amitől féltem? Minden elmúlt, már nem vagyok fontos neki? Ahogy
egyre csak szippantott magába a fájdalom, ő közelebb lépett hozzám és erősen
megfogta a vállaimat. – Áruld el, szerinted mégis mit kellene tennem?!
Csendben sírva leszegtem a fejem,
mire ő erősen megrázott.
- Mégis mit vársz tőlem?! –
kérdezte dühösen, de ezúttal fájdalom is csendült a hangjába.
- Bocsáss meg! – feleltem zokogva
és mintha egy vámpír elgyengülhetne egyáltalán, a karjaiba dőltem, és közben
úgy éreztem, hogy összetört a világom. Meghalt és én is vele együtt. Damon nélkül
most semminek sem láttam értelmét. A szívem sajgott, és ha nem tudtam volna,
hogy vámpír vagyok, azt hittem volna, hogy meghasad a fájdalomtól.
Nem voltam biztos abban, hogy jól
érzem, de mintha Damon finoman átölelt volna. Azt hittem, hogy az érzékeim már
meg is csalnak és képzelem azt, amit annyira szeretnék.
- Nem haragszom rád Elena –
felelte halkan és keserűen.
- Akkor? – kérdeztem értetlenül
és közben felemeltem a fejem és ránéztem. A vámpírlétnek hála a könnyeimen
keresztül is tisztán láttam az elkínzott arcát.
- Ami nem ment, azt kár erőltetni
– felelte felvéve újra a maszkját és elmosolyodott. Most már gyengédebb volt és
óvatosan engedett el, majd elindult a lépcső felé, folytatva az útját, amit
félbeszakítottam az imént.
- Szóval az érzéseid elmúltak –
feleltem elkeseredetten és leszegtem a fejem. Egy pillanatra hallottam, hogy
megtorpant és megfordult. Felemeltem a fejem és ránéztem.
- Azt nem mondtam – mondta
ridegen, majd egy szempillantás alatt elfordult és eltűnt az emeleten.
Összetörten álltam a lépcsők
alatt és nem tudtam, hogy mit kezdjek a kialakult helyzettel. Azt hiszem, hogy
minden választ megkaptam… Akármennyire is fáj, de legalább pont került a dolgok
végére. Úgy tűnik szeret még, de nem hisz nekem, nem hisz kettőnkben… Szerinte
már késő… Talán igaza van…
Nem tudtam, hogy mi egyebet
tehetnék még, ezért úgy döntöttem, hogy akármennyire is fáj, tiszteletben
tartom a döntését és elmegyek. Olyan hibákat követtem el a múltban, amiket nem
várhatok el tőle, hogy elfelejtsen és megbocsásson. Hiszen világos, nem őt
választottam emberként és most valóban azt hiheti, hogy Stefan továbblépése
miatt fordultam felé. Teljesen igaza van… Még akkor is, ha én tudom, hogy
valójában mindig is őt szerettem. Most már tiszta számomra minden emlék. De ezt
ő nem tudhatja.
Lassan megtöröltem az arcom és
elindultam az ajtó felé.
- Hát vége… - sóhajtottam
keserűen magam elé. – Isten veled! – suttogtam sírva, majd kiléptem az ajtón.
Szia! Remek lett. Nagyon várom a folytatást. Cicmic
VálaszTörlésSzia Morwen. Röviden összefoglalva: Szuper.
VálaszTörlésCsak így tovább és sok sikert a feolytatáshoz
Cicmic, Zoltán. :) Köszönöm a kommentjeiteket, igyekszek, csak így tovább, előre. :)
VálaszTörlésKöszönöm nektek, hogy visszatértetek és örülök, hogy továbbra is érdekel titeket, amit írok. Igyekszek meghálálni ezt :)