Damon's Fanfiction - 2. fejezet: Friss hús

Sziasztok!

Meglepetééééés!:))) Gondolom, hogy már megszoktátok, hogy minden vasárnap érkezik egy előzetes, és a Kötelékek 1. befejezése után ez az első olyan nap, amikor nem érkezne semmilyen bejegyzés. Nos, úgy döntöttem, hogy mivel pont egy új történettel ismerkedtek most, ezért ma kivételesen hozok még egy Damon's Fanfiction fejezetet, hogy jobban belemélyedjünk a történetbe.:) Ezt a részt most Alice szemszögéből olvashatjátok, mert úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha kicsit az ő fejébe is beleláttok majd. A következő fejezetek viszont Damon szemszögéből érkeznek majd.:)

Most Alice belecsöppen Mystic Falls világába és megismerkedik másokkal is. Köztük első körben Elena-val és Stefan-nal.:)

Jövő hét pénteken érkezik a következő rész, kedden pedig a The Delena Fanfiction következő fejezete. DE! Írtam nektek korábban, hogy amint átlépjük azt a bizonyos bűvös és nagyon szép kerek számot a bal oldali menüsávban, akkor azon a napon KÉT DARAB Damon's Fanfiction fejezetet hozok majd.:) Szóval lehet, hogy előbb jön majd a folyatás?:p Ez rajtatok múlik majd.:)

Ha esetleg van véleményetek a mai részről, akkor ne tartsátok magatokban.:) Alice egyre titokzatosabb. Vannak sejtéseitek, hogy mi állhat még a háttérben?:)

Mindenkinek kellemes vasárnap délutánt és jó olvasást!:)

Morwen

***************************

Új nap… Új város… Új élet… Két hónap, csak ennyit kell kibírnom, aztán meg… Minden kezdődhet majd elölről. De addig sem állhat meg az élet, így végül úgy döntöttem, hogy folytatom az iskolát, amit Klaus-nak hála ismét félbe kellett szakítanom. Azt hiszem, hogy ehhez sose fogok tudni hozzászokni. Klaus nem repesett az örömtől, amikor közöltem vele reggel, hogy iskolába megyek, de ki ő, hogy meg merjen engem állítani? Így aztán a meccset megnyerve sétáltam el a Mikaelson villától, és áldottam az eget, hogy legalább napközben nem kell elviselnem őt és Kol-t. Rebekah valahova máshova költözött, mert szokás szerint valami vitája akadt Klaus-szal. Elijah pedig… Nos ő még nem tette nálunk tiszteletét, de bíztam abban, hogy hamarosan ő is felbukkan majd a városban. Tudtam jól, hogy ha bármivel is elérhetné, hogy én kerekedjek felül Klaus-on, akkor gondolkodás nélkül mellém állna, de én nem emiatt szerettem volna végre látni őt... Reméltem, hogy végül hamarosan újra találkozhatok vele, mert már a napját sem tudtam, hogy mikor láttam utoljára.

Örültem, hogy legalább az iskola leköti majd a figyelmemet, és talán még néhány barátot is szerezhetek erre a rövidke időre. Hogy van-e értelme, arra inkább nem akartam válaszolni, mert az én életemben már rég nem számított az, hogy van-e valaminek értelme, vagy nincs.

Viszonylag hamar elértem a híres-neves Mystic Falls középiskoláját és nyugodtan léptem be a kapuin. Az útbaigazítás és a tantárgyaim felvétele simán ment, így hamar a történelemórán, a kedvencemen találtam magam. Amint becsengettek, a diákok maradéka is elfoglalta a helyét, ám az utolsó pillanatban megérkezett még egy párocska, akik minden bizonnyal valami kellemesebb elfoglaltság miatt tértek be későn a tanterembe. A tekintetem azonnal rájuk kaptam és amikor megláttam a lányt… Egyszerűen lefagytam és képtelen voltam nem rá nézni. Az arca… A haja… A tekintete… Minden, minden ugyanolyan volt, mint az Övé. Úgy néztem rá, mint kisgyermek egy hihetetlen álomra, amiről tudja jól, hogy kitaláció, mégis szeretné, ha igaz lenne. De nem, ez nem lehet igaz, ő nem… Klaus pontosan tudta ezt, és mégis képes volt iderángatni engem! Hogy én mennyire is gyűlölöm azt az alakot!

Hirtelen magamhoz tértem, és megráztam a fejem, majd lesütöttem a szemem. Nem akartam, hogy a váratlanul támadt dühömmel felhívjam magamra a figyelmet, így igyekeztem gyorsan lehiggadni. Végül a lány a mellettem levő asztalhoz ült le, a fiú pedig mögé, és ezzel elérték nálam azt, hogy teljesen lenyugodtam, mert újra a döbbenet uralkodott el rajtam.

- Szia! Új vagy itt, igaz? – szólalt meg váratlanul valaki mellettem, mire én révetegen felkaptam a fejem. Ő volt az, ő szólított meg… – Elena vagyok – mondta kedvesen a lány, majd bíztatóan rám mosolygott. Még a gesztusai is… Minden, egyszerűen minden stimmelt!

- Igen, az vagyok. Most költöztem a városba – szólaltam meg végül kiszáradt torokkal, és közben úgy nézhettem rá, mint egy idióta. Nem bírtam levenni róla a szemem, teljesen megbabonázott, és szerintem csoda volt, hogy ezt ő nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni.

- Ha bármiben szükséged lenne egy kis segítségre, vagy csak szeretnéd megismerni a várost, akkor állok a szolgálatodra – felelte nekem mosolyogva, majd a mögötte ülő barátjára nézett. – Ő Stefan, a barátom, és ő is szívesen segít neked, ha szükséged van rá.

- Szia! – szólalt meg kedvesen az említett, majd bólintott. – Így van, ahogy Elena mondja. Rám is számíthatsz.

- Öhm, köszönöm, nagyon kedvesek vagytok – feleltem nekik döbbenten, ám többet nem tudtam mondani, mert időközben bejött a történelem tanár a terembe. Azonnal néma csend lett és nem tudtam nem észrevenni, hogy Elena és Stefan elkomorultak.

- Jó reggelt mindenkinek! – felelte szigorúan a tanár, majd letette a könyveit az asztalára és karba tett kézzel megállt előttünk. – Mr. Saltzman végleges utóda még mindig nem áll rendelkezésünkre, ezért továbbra is én fogom tartani az órátokat. Szóval könyveket elő és vissza a második világháborúra – tette hozzá ellentmondást nem tűrően, mire mindenki halkan zúgolódva előkereste a táskájából az említett könyvet.

- A felszólítás önre is vonatkozik kisasszony – szúrt ki azonnal engem ez a „kedves” ember és úgy nézett rám, mint valami szörnyszülöttre.

- Elnézését kérem uram, én csak ma kezdtem az iskolában és még nincsenek tankönyveim – feleltem neki tisztelettudóan, mire ő mérgesen felhorkant. Sejthettem volna… Ez nem fog leszállni rólam addig, míg a földbe nem döngöl… Hogy én mennyire utáltam az ilyen alakokat! Na de essünk túl rajta, lássuk, hogy mire megy velem ez a fontoskodó tanár.

- Ez nem kifogás a tanulás alól – felelte nekem lekezelően, majd az asztala mögé sétált. – Ha lemarad a többiektől, nem fogom elfogadni ezt mentségnek.

- Nem fogok lemaradni uram, mert ezt az anyagot én már tanultam – vágtam ki magam a szorult helyzetből, amibe bele akart vinni, bár sejtettem, hogy ezzel inkább csak magamra haragítom. Nos, igazam is volt. De az ilyen senkiházi, magukat az atyaúristennek gondoló alakok engem sosem tudtak megfélemlíteni, és ez nem ezzel a kisvárosi tanárral fog megváltozni.

- Nocsak, máris kinyílt a csipánk kedveském? – kérdezte tőlem győzelemittas hangon, majd elmosolyodott. – Álljon fel!

Nem tudtam nem megereszteni felé egy apró mosolyt, amivel tisztán láttam, hogy még jobban feldühítettem. Azt hiszem, hogy ez kemény meccs lesz. Nem baj, vágjunk csak bele. Halványan érzékeltem, hogy mellettem Elena fészkelődni kezd és aggódó pillantásokkal nézett végig rajtam, majd a tanáron.

De nem volt időm sokáig ezen gondolkodni, mert Mr. Egoista már bele is kezdett az izzasztásomba. Évszámok, események, csaták, statisztikák… Ki, kivel, mikor és miért… A végén már odáig merészkedett, hogy a hadvezérek születési dátumáról faggatott. Pechére, ezzel sem talált fogást rajtam.

Amikor végül kifogyott a kérdésekből, az osztály izgatottan zúgolódni kezdett és halkan elkezdte kántálni azt a szót, hogy „ötös”. Én erre csak elmosolyodtam egy kicsit, mire a tanár megadóan az égbe emelte a szemét.

- Rendben, üljön le Miss…

- Alice, uram. A nevem Alice – feleltem neki megjátszott kedvességgel, majd leültem a helyemre.

- Rendben Alice, ezt most megúszta. De a következő órára legyen tankönyve, mert nem hiszem, hogy a további tananyagokkal is tökéletesen tisztában van.

- Értettem uram – feleltem neki elmosolyodva. Biztos voltam abban, hogy nem leszek a kedvence, de nem is szándékoztam az lenni. Sikerült helyretennem a rólam alkotott képét, és azt hiszem, hogy többet nem fog belém kötni a tantárgy kapcsán. Ha volt valami, amiben perfekt voltam, akkor az a roppant tömörnek mondható történelem volt.

Végül nem volt több időnk semmi másra, mert kicsengettek, mire mindenki hirtelen szedelődzködni kezdett. Elena mosolyogva mellém lépett, majd elismerően nézett rám.

- Ez nem semmi volt, igazi történelem zseni vagy – felelte nekem kedvesen.

- Szeretem ezt a tantárgyat és nem igazán találhat ezen a téren fogást rajtam senki – válaszoltam neki félszegen, majd én is felálltam a helyemről. Ő velem szemben állt, én pedig ismét képtelen voltam megszólalni. Újra megbabonázott a kedvesség, amivel rám nézett, és ami annyira hiányzott már nekem.

- Ha gondolod, délután elmehetünk együtt vásárolni és segítek neked beszerezni a könyveidet – ajánlotta nekem bátorítóan.

- Az nagyon jó lenne. Elena… - tettem hozzá halkan, majd boldogan elmosolyodtam. Annyira hasonlított Rá, és ez akaratlanul is Őt idézte a szemeim elé. Azt hiszem, hogy abból semmi rossz nem származhat, ha jobban megismerem Elena-t. Idővel talán a barátom is lehet, ami nagyon boldoggá tenne, még ha Elena nem is Ő…

- Milyen órád lesz most Alice? – szólalt meg váratlanul Elena mögött Stefan.

- Öhm, biológia, azt hiszem – feleltem neki szórakozottan, mert nem igazán voltam biztos abban, hogy jól emlékeztem az órarendemre. Kissé megzavart a koncentrációban, hogy az imént egy hasonmással csevegtem, bár szerintem ezt senki sem róná fel nekem… Hamar előkaptam a táskámból a papírt, amit még reggel kaptam az iskolai titkárnőtől, majd ellenőriztem a kijelentésem. – Igen, az következik most.

- Remek, nekem is az lesz. Gyere, menjünk – felelte boldogan Elena, majd egy rövid csókot adott Stefan-nak, mi pedig elindultunk ki a teremből.

- Stefan nem jön? – kérdeztem Elena-t zavartan, miután már a folyosón jártunk.

- Nem, neki más az órarendje és kevés közös órám van vele. Majd délután összefutunk vele a Salvatore villában. Ott van az én tankönyvlistám is, mert mostanában inkább Stefan-nál laktam.

- Értem, szóval dúl a szerelem, igaz? – kérdeztem tőle kedvesen.

- Nos, igen – felelte Elena zavartan, majd elmosolyodott és közben be is tértünk a következő óránkra.

A nap további része is kellemesen telt Elena-val, és egyre többet beszélgettünk, többnyire persze csak semmiségekről. Iskoláról, tanárokról, szórakozásról, fiúkról... Pontosan olyan témákról, amiknek érdekelnie kellene a magamfajta tizenéves tinédzsert… A gond csak az volt, hogy ezek engem nem hoztak lázba, de Elena kedvéért szívesen meséltem neki arról az időről, amikor még nem Mystic Falls volt az otthonom.

Aztán végül hamar véget ért a nap és Elena vidámsága egyszerűen rám is átragadt.

- Gyere, induljunk – felelte nekem mosolyogva, majd elindultunk ki a parkolóba az autójához.

- Nem valami nagy a város, miért jársz autóval? – kérdeztem tőle érdeklődve.

- Nem is tudom. Mert így könnyebb? – kérdezte tőlem elmosolyodva, majd mindketten beültünk az autójába. – Miért kérdezed?

- Én csak egyszerűen jobban szeretek sétálni. Kiélvezni azt, hogy csendben róhatom az utam a célomig, gyönyörködhetek közben a természetben, és a városban…

- Értem, szóval te egyfajta zöld vagy? – kérdezte tőlem kíváncsian.

- Nem mondanám annak magam – feleltem neki elgondolkozva. – Egyszerűen csak szeretek sétálni, ennyi – tettem hozzá elmosolyodva.

- Én sem szeretem túlzottan az autókat, pláne hogy a szüleimmel volt egy autóbalesetünk – szólalt meg révetegen Elena, majd erősen koncentrálni kezdett az útra, amin haladtunk.

- Sajnálom. De ugye ők is jól vannak? – kérdeztem tőle halkan.

- Nem, meghaltak. A vérszerinti szüleimmel együtt… Majd a nagynéném, aki a gyámom lett, ő is meghalt… Akiről ma mesélt a történelemórán az igazgató, Ric, vagyis Mr. Saltzman… Ő a nagynéném barátja volt, és miután ő is meghalt, Ric gondoskodott rólam és az öcsémről. Egyfajta kimondatlan pótapa volt.

- Értem – feleltem neki összeszorult torokkal. Vajon miért nem lep meg, hogy neki is ilyen hányatatott élete volt? Le merném fogadni, hogy ehhez Klaus-nak is volt némi köze… – Sajnálom, ami a családoddal történt. Gondolom, Stefan sokat segít neked – tettem végül hozzá kedvesen, és közben igyekeztem eltüntetni a dühömet, amit ismét Klaus hívott bennem életre. Bár most is, mint mindig, elég volt csak rá gondolnom, és máris forrtak bennem az indulatok.

- Igen. Ő és a bátyja, valamint a barátaink… Nekik köszönhetem azt, hogy nem törtem darabjaimra – felelte nekem Elena kedvesen. – Biztos vagyok abban, hogy téged is befogadnak majd.

- Köszönöm Elena – feleltem neki kedvesen, mire ő csak boldogan elmosolyodott.

- És te? A szüleiddel honnan költöztetek ide? – kérdezte tőlem kíváncsian.

- A szüleim meghaltak, és a rokonaimhoz jöttem ide. De csak két hónapra, amíg nagykorú nem leszek – feleltem neki a szokásos sablonszöveget, ami Damonnal ellentétben, őt igenis meghatotta.

- Sajnálom Alice – szólalt meg letörten Elena, majd időközben leparkolt egy hatalmas villa előtt. Gondolom a barátja családjáé, Stefan-é volt az impozáns épület, amiről még reggel beszélt nekem. – Szóval a 18. szülinapod után el is hagyod a várost? – kérdezte tőlem szomorúan Elena.

- Igen, nem szándékozok tovább itt maradni – feleltem neki egy gombóccal a torkomban. Ha tudnád Elena… De nem, erről senkinek sem beszélhetek, hisz megfogadtam, hogy soha nem fogok senkit sem belekeverni a dolgaimba. Elijah… Elijah ő más volt, és neki nem esett volna komolyabb baja azon kívül, hogy újra elküldi őt aludni az öccse… De hiába állt volna ő is mellém, egyszerűen tehetetlen volt ő is.

- Nos, én azon leszek, hogy meggondold majd magad és itt maradj Mystic Falls-ban – felelte kedvesen Elena, újra magamhoz térítve ezzel engem a gondolataimból, majd mosolyogva kipattant az autóból.

Ó Elena, bár megtehetném ezt… Most, hogy itt volt előttem… Nagyon szerettem volna megismerni őt, szerettem volna a barátja lenni és… Bár előbb jöhettem volna a városba, akkor több időt tölthetnék itt… De nem, nekem csak két hónapom volt hátra, egy nappal sem több…

Végül mély levegőt vettem és egy boldog mosolyt varázsoltam az arcomra, majd én is kipattantam az autóból. Elena mosolyogva intett, hogy kövessem, amit készséggel meg is tettem.

Hamar beléptünk a gyönyörű villába, ami számomra maga volt a paradicsom. Imádtam ezt a stílust, sokkal jobban a kedvemre volt, mint Klaus giccses kis palotája. Még a gyomrom is felfordult, ha arra az épületre gondoltam.

- Nyugodtan foglalj helyet a nappaliban, én mindjárt hozom a listát, amiről beszéltem. Fent van Stefan szobájában – felelte nekem mosolyogva, mire én csak bólintottam, majd csendben az említett helyiségbe sétáltam. Végignéztem a hatalmas kandallón, majd mosolyogva végigsimítottam rajta. Kedves emlékeket idézett fel bennem, amik már olyan messze és olyan távol voltak tőlem. Boldogan merengtem el, ám Elena hangja hamar magamhoz térített.

- Nem Damon, már ezerszer elmondtam neked azt, hogy jól vagyok. A diétám pedig tökéletes, nincs másra szükségem – mondta Elena mérgesen, mire én kíváncsian a lépcső felé tekintettem, ahonnan a hangja hallatszott.

- Ne légy ostoba Elena, előbb utóbb valaki megsínyli, hogy az öcsém idióta, és…

- Nincs semmi baj Stefannal és az életmódjával és kérlek téged arra, hogy bízd ezt rám – felelte dühösen Elena, majd lassan ő és a vitapartnere is leértek a földszintre, és beléptek a hatalmas nappaliba. Ekkor viszont több dolog is történt egyszerre: két döbbent ember nézett farkasszemet egy pillanatig, a harmadik pedig értetlenül figyelte a történteket.

- Tee! – szűrte mérgesen a fogai között Damon, majd ugyanúgy, mint tegnap, most is nekem támadt. A nyakamnál fogva a kandalló melletti falnak préselt, mire én ismét alig kaptam levegőt. – Mit keresel te itt? – kérdezte tőlem dühösen.

Elena azonnal mellettünk termett és megpróbálta lefejteni rólam Damon kezeit, de tudtam jól, hogy nem járhat sikerrel, mert Damon vámpír volt. De ekkor hirtelen Elena arca is átváltozott… Vámpír, ő is vámpír… De mit is gondoltam, hogy ne lenne ő is az?! Ha Damon az, akkor biztosan Stefan is, és ezek szerint annak barátnője is az. Barátnő… Stefan barátnője... Stefan Damon öccse! Hirtelen összeállt bennem a kép, és már minden világos volt: ezek szerint Elena az, akibe Damon reménytelenül szerelmes? Uh, micsoda káosz!

De nem volt időm tovább merengeni, mert a levegő egyre fogyott a tüdőmből, és már nem bízhattam abban, hogy Elena sikerrel megment. Újra bevetetettem hát a trükköm, így Damon ismét ordítva a földre rogyott.

- Megmondtam neked tegnap Damon, hogy nincs esélyed velem szemben – feleltem neki zihálva, majd döbbenten Elena-ra néztem.

- Vámpír vagy – feleltem neki hitetlenül.

- Te pedig boszorkány – szólalt meg Elena elhűlve, majd odalépett Damon-hoz és felsegítette őt. Ó igen, most már mindent értettem. Nem csoda, hogy Damon folyton leissza magát miatta. Elena úgy néz rá… Nos, igen, ez valóban félreérthető, ezt még én is aláírtam.

- Persze, hogy boszorkány, Elena! – felelte Damon dühösen, miután felkelt a földről és rám nézett. – Klaus-ék újabb kis csicskása, te pedig sikeresen összehaverkodtál vele!

- Soha… Ne… Merj… Annak… A… Szemétláda… Csatlósának… Nevezni! – szűrtem dühödten a fogaim között, majd újabb fájdalomhullámot bocsátottam ki, olyan erőset, amit még Damon sem tudott szó nélkül elviselni. Teljesen dühbe gurítottak a szavai, és kirobbant belőlem az a gyűlölet, amit az említett ős iránt éreztem! Hirtelen ölni, pusztítani, gyilkolni szerettem volna, és fel sem fogtam, hogy talán nem azon a vámpíron kellene levezetnem a dühömet, akinek tulajdonképpen semmi köze sincs az én elátkozott életemhez.

- Alice, ne! Kérlek, megértettük – szólt közbe aggódva Elena, majd Damon-ra nézett. – Engedd őt el – kérte tőlem rémülten, mire én végül magamhoz tértem, megkegyelmeztem Damon-nak és abbahagytam az agya szétrobbantását. Hangosan kapkodtam levegő után, és igyekeztem lenyugtatni magam.

Damon zihálva felkelt, majd dühösen nézett rám, és Elena-ra. Elena próbálta nyugtatni őt és a karját fogta, hogy ne próbáljon meg ismét nekem rontani. Újra elindult volna felém Damon, de Elena visszatartotta, így végül megadóan mellette maradt.

- Ha annyira utálod őket, akkor talán nem kellene velük egy fedél alatt laknod! – vágta hozzám dühösen, mire én fenyegetően felé léptem.

- Az eszedbe se jutott, hogy nincs más választásom?! – csattantam fel mérgesen. – Mert szerinted minden csak fekete és fehér, és minden döntés a mi kezünkben van! Hát nem Damon, el kell, hogy keserítselek, mert ez rohadtul nem így van! – vágtam hozzá dühösen, majd felkaptam az időközben a földre esett táskámat és feldúltan kiviharzottam a villából. Nem akartam újra bántani őt vagy Elena-t, ezért jobbnak láttam, ha mielőbb távozok. Egy pillanatra sem akartam visszanézni, és áldottam az eget, hogy Elena se jött utánam.

Mély levegőt vettem és próbáltam élvezni azt, ahogy a hűs levegő ki és be áramlik a tüdőmbe. Lenyugodni, meg kell próbálnom lenyugodni. De nem ment, alig voltam képes tisztán gondolkozni, mert az előbb történtek jártak a fejemben és Elena. Vámpír… Hogy lehet ő is vámpír?! A világ kifordult önmagából és minden előbb vagy utóbb a feje tetejére áll… Még az ő esetében is…

Következő rész