Kötelékek 2. - 11. fejezet

Sziasztok!

Végre, igaz? :) Amit annyira, de annyira vártatok, végre itt van. :) Megsúgom, hogy kis kedvencünk története tovább folytatódik a következő fejezetben, amiben egy újabb régi ismerős bukkan majd fel. :)

Jó olvasást! 

Morwen

*********************

Alex mosolyogva dőlt el a kanapén és olyan boldogság járta át a szívét, amit soha életében nem érzett még. Maga a boldogság is már egy évtizede ismeretlen érzés volt számára. Közel 10 éve egy cseppnyi öröme se volt az életben, mert a mai napig nem tudta túltenni magát az apja halálán. Borzasztóan szerette őt, felnézett rá, és a példaképe volt. Azóta a nap óta nem bírt örömmel visszagondolni az apjával közös emlékeire, mert úgy érezte, hogy abba belepusztulna. Most viszont végre itt kopogtatott egy kis boldogság az ajtaján, és tudta, hogy ha belepusztulna is, akkor sem engedné el. Nem, Alyssa-t nem hajlandó elengedni. Alyssa egyben volt gyógyír a törött lelkére, és boldogságforrás a szeretetre éhes szívének. Ő jelképezte számára a jövőt, a reményt, és azt, hogy van még értelme élni és küzdeni.

Küzdelem… Unta már a folytonos harcot, ezért is viharzott el pár napja az anyjától, miután összevesztek. Ki akart végre szakadni a hétköznapok nyomasztó légköréből, az állandó fenyegetettségből, és noha soha nem tartozott a meggondolatlan vámpírok táborához, most mégis kockáztatott és hátrahagyta az anyját. Annyira dühös volt akkor, hogy végül az egész országot átutazta, csak azért, hogy végre eljöjjön a híres Mystic Falls-ba. Szeretett volna eljönni egy olyan helyre, ahol még gondtalanok és boldogok voltak a szülei, és mindketten éltek… Ezért Mystic Falls-t látni akarta, amit annyit emlegettek gyermekkorában a szülei. Fogalma sem volt arról, hogy miért szerették annyira a szülei a várost és a Salvatore vendégházat, és tudta, hogy erre a kérdésre soha nem kap majd kerek választ az anyjától. Neki semmi emléke nem volt a városról és azt sem tudta, hogy mikor jártak itt a szülei. Véleménye szerint lehetett az akár több száz éve is, bár ki tudja milyen régen épült a Salvatore vendégház. A villa tulajdonosairól és névadóiról sem tudott sokat, még csak nem is hallott róluk soha. Azt sem tudta, hogy élnek-e még a családból emberek, vagy már csak a romos villa őrzi az egykor fenséges és gazdag család nevét.

Ahogy az elmúláson merengett, eszébe jutott az apja és az a nap, amikor elveszítették őt az anyjával. A mai napig nem értette, hogy miért volt olyan kegyes hozzájuk a sors, és kímélte meg kettejük életét. Ha előbb érkeznek haza… Csak pár perccel… Akkor ma már ők sem élnének. Eltöprengett Alyssa szavain és hihetetlennek tartotta, hogy pont egy olyan lányba szeretett bele, akinek az élete szintén menekülés és csupa rettegés. Mintha a sors direkt egymáshoz vezette volna őket, talán nagyon is jó okkal. Biztos volt abban, hogy Alyssa túloz, amikor ennyire lehetetlennek és kilátástalannak írta le az életét az apjával. Hiszen az ő üldözőihez képest Alyssa-é maximum csíntalan gengszterek lehetnek. A Földön nem éltek hatalmasabb, erősebb és idősebb vámpírok azoknál, akik elvették tőle az apját és a füle hallatára kínozták meg és hurcolták magukkal a halálba. Sosem bírta ép ésszel felfogni, hogy a nagybátyjai és a nagynénje, hogy lehetnek ilyen kegyetlenek? Az unokaöccsüket akarták maguknak, őt magát, a testvérüket pedig hidegvérrel megölték. Az anyja legalábbis meg volt győződve arról, hogy ezt akarták tőlük: Alexandert. Victor, James és Isabella Mikaelson kegyetlen és szívtelen ősök voltak és csak a hatalom és a bosszú vezérelte őket.

Alex nem sokat tudott a szülei és Victor-ék konfliktusáról sem. Annyit mesélt el neki az anyja az apját ért támadás után, hogy közvetlenül az ő születése előtt összetűzésbe kerültek Victor szerelmével, Meredith-tel és annak előző párjával, aki szintén az ősök egyike volt. Ekkor viszont a szülei kerekedtek felül, megölték a nőt és ezért bosszút fogadott ellenük Victor. Miután 10 évvel ezelőtt megölték az édesapját, az anyjával azóta bujkáltak az Elsők elől, és nem mutatkoztak a régi barátaikkal és a kapcsolatot se tartották senkivel. Az anyját nagyon is féltette Alex, mert hiába bizton állította az anyja, hogy egyedüli eset volt, hogy teherbe tudott esni vele és szült egy vámpírt, ő mégis úgy vélte, hogy ez a képesség túlságosan is csábíthatja Victor-t. Így ha a saját biztonságát félvállról is vette, az anyját szerette volna megóvni mindentől.

Nagyot sóhajtott, ahogy belegondolt abba, hogy milyen dühös lehet még most is rá az anyja, amiért faképnél hagyta őt. Minden nap jelentkezett nála, hogy megnyugtassa, hogy él még. Tudta, hogy aggódik érte, és ha tudná, hogy mire készül, akkor ő maga fojtaná meg a fiát a puszta kezével. De elege volt a menekülésből, és eltökélte, hogy nem hagyja, hogy a szerelem amilyen gyorsan jött, el is menjen mellette. Ezt az érzést nem akarta engedni, ezért döntötte el, hogy segít Alyssa-éknak, és remélte, hogy addig az anyja is rendben lesz és nem akadnak majd a nyomára az ősök. Ha pedig Alyssa-ék ellenfelét kiiktatta, utána foglalkozhat a Mikaelson família beteg bosszújával.

Ahogy egyre telt az éjszaka, úgy álmosodott el Alex is, míg végül ismét a villa kopott könyvtárában nyomta el az álom.

*

Katherine Pierce mai napja sem került fel az „Életem legjobb 10 napja” listájára. Dühösen járkált a tágas nappaliban és idegesen pillantott fel a faliórára. Már este 11 óra elmúlt és a fia ma még nem adott hírt magáról. Amióta összevesztek és Alexander faképnél hagyta őt, folyton csak idegeskedett és aggódott, hogy vajon él-e még a fia, vagy szabadon járhat-kellhet-e még az országban. Utálta, hogy ennyire makacs tud lenni, amit tudta jól, hogy tőle örökölt. Elijah-tól örökölte minden jó tulajdonságát, amiért különösen hálás volt a sorsnak, mert az ő bosszantó tulajdonságai ellenére is, Alexanderben látta azt a mérhetetlen szeretetet, eleganciát és tisztességet testet ölteni, amit egykoron a férjében látott, és amit mindig is szeretett a férfiban. De ő már nem volt többé, csak a fia maradt neki, senki más. Túl kockázatos lett volna felkeresnie Elena-t és a családját, akik annyira közel álltak a szívéhez. Elenát közel 80 éve a testvéreként szerette, és még ha ritkán beszéltek, vagy találkoztak is, az ő szívében akkor is bérelt helye volt a hasonmásnak. Nagyon aggódott értük is, mert azóta nem tudott kapcsolatba lépni Elena-ékkal, hogy 10 éve Victor-ék megtámadták őket és megölték Elijah-t. Igazából nem is merte nyíltan keresni a Salvatore családot, mert attól tartott, hogy a nyakukra küldené ezzel véletlenül Victor-ékat. Úgy gondolta, hogy a fiát és persze Alyssa-t akarta magának a három ős, amit sose hagyott volna, és amiért Elijah-nak is meg kellett halnia. Máig nem értette, hogy miként lehettek olyan kegyetlenek az ősök, hogy a saját testvérüket megöljék emiatt. Azt pedig végképp nem értette, hogy miért akarnák Alyssa-t és Alexandert, hisz rajtuk kívül is élnek még született vámpírok a Mikaelson családból, és ők jóval idősebbek és erősebbek is az ő gyerekeiknél. Azt sem tudta, hogy vajon kitől szereztek tudomást Victor-ék a gyerekeikről. Megannyi kérdés, amire úgy érezte, hogy sosem kap választ. De most nem is ezek érdekelték, hanem az, hogy a fia jól van-e. Tudta, hogy utálja Alexander, ha ő keresi telefonon, de tekintve, hogy már későre járt, ő pedig egyre jobban aggódott, végül a telefonjáért nyúlt és tárcsázott. Hangosan csengett a készülék a fülénél, mikor végre egy álmos hang beleszólt.

- Igen? – kérdezte fáradtan Alexander, mire Katherine megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hála az égnek, jól vagy! – mondta Katherine elmosolyodva és boldogan. – Nem jelentkeztél ma és itt már lassan éjfél van, én pedig nagyon aggódtam érted.

- Jaj anya, tudod jól, hogy tudok magamra vigyázni, nem kell féltened – válaszolta Alexander álmosan, majd felült a kanapén és nagyot ásított. – Megvagyok, élek, szabad vagyok, és minden rendben van. Most már jobb? Megnyugodtál? – kérdezte feszülten Alex, mert nagyon utálta, ha az anyja így zaklatja őt. Örült, hogy ennyire szereti őt Katherine, de nehezen tűrte az effajta anyáskodást.

- Ha te is szülő lennél, akkor megértenéd… - csattant fel csalódottan Katherine, ám Alexander azonnal félbeszakította őt.

- De nem vagyok az, és mint tudod, soha nem is leszek! Ettől függetlenül szeretném, ha megbíznál bennem és nem keresnél folyton. Megígértem, hogy amikor tudok, majd jelentkezek. Ne keress majd a közeljövőben, mert bajba keverhetsz vele!

- Tessék? – kérdezte feszülten Katherine. – Mégis mibe keveredtél Alexander?!

- Semmi komolyba, és ez csak az én dolgom. Megoldom, de ahhoz az is kell, hogy ne keress! Amikor tudok, jelentkezek, rendben?

- Alexander, megijesztesz… - szólalt meg halkan Katherine és azon kapta magát, hogy egész testében remeg. Sosem volt az a félős, beijedős fajta nőből, de ha a családjáról volt szó, nagyon féltette őket, főleg mert már csak Alexander maradt neki.

- Kérlek anya, bízz bennem és ne aggódj. Apa jól kitanított mindenre, tudok magamra vigyázni.

- Apád halott, és ha ő elbukott, miből gondolod, hogy te ügyesebb lennél? – kérdezte Katherine mérgesen, mert nem állhatta, ha a fia túlzottan elbízza magát.

- Oké, feladom, te nyertél – nyögte fáradtan Alexander. – De megtennéd kérlek azt, hogy nem keresel? Minden rendben lesz velem, nem kell aggódnod.

- Legalább azt áruld el, hogy hol vagy – kérte megadóan Katherine, bár tudta jól, hogy ma sem kap majd választ a kérdésére.

- Nem tehetem, mert nem akarom, hogy kövess – válaszolta makacsul Alexander.

- Az ég szerelmére Alexander, az anyád vagyok! – csattant fel keserűen Katherine, ám mire folytathatta volna, a fia ismét félbeszakította.

- Tudom, és pont ezért szeretlek annyira, de néha túlzásba viszed az aggódást – szólt közbe csendesen Alexander, amivel elérte azt, hogy mély csönd telepedett a vonal másik végére, amiről pontosan tudta Alex, hogy mit jelent. – Ne sírj kérlek… - folytatta halkan, majd mély levegőt vett és közben már hallotta is az anyja csendes szipogását. – Nem akartalak megbántani, de most szükségem van egy kis magányra. Megígérem, hogy vigyázok magamra és amint végeztem itt, hazamegyek hozzád. Elővigyázatos leszek, de kérlek te is tedd ezt és ne hívd fel magadra a figyelmet.

- Egyszer te fogsz a sírba vinni Alexander – szólalt meg halkan Katherine és közben letörölte a könnyeit az arcáról.

- Nem szeretném ezt tenni. De nem bírok folyton csak bujkálni, muszáj, hogy egy kicsit világot lássak – válaszolta Alex, mire Katherine megadóan sóhajtott.

- Fogalmad sincs, hogy milyen érzés tudni, hogy ekkora veszély fenyeget minket, te pedig annyira távol vagy tőlem – válaszolta Katherine halkan és abban bízott, hogy talán lelkifurdalást tud kelteni a fiában, hogy az mielőbb hazatérjen hozzá.

- Ne akarj a lelkiismeretemmel játszani, akkor sem megyek most még haza – válaszolta eltökélten Alex. – Légy türelmes, és ne félj, vigyázok magamra. Elvégre is van egy bájos asszony, aki forró szeretettel hazavár majd.

- Igen? És mégis ki lenne az a nő? – kérdezte megjátszott keserűséggel Katherine, mert pontosan tudta, hogy kire célzott a fia. – Ugye nem fogtál magadnak valami olcsó kis lánykát?

- Ugyan már, önre céloztam Mrs. Mikaelson – felelte kedvesen Alexander, mire Katherine dühösen fújt egyet.

- Ne hívj így! Tudod jól, hogy azóta a nap óta gyűlölöm, ha ezen a néven szólít bárki is! – csattant fel mérgesen Katherine.

- Én is Mikaelson vagyok… - vágott közbe halkan Alexander.

- Tudom, de te más vagy Alexander! Te a fiam vagy, de amikor apád vezetéknevén szólítasz, akaratlanul is a gyilkosaira tudok csak gondolni! A saját testvéreire Alexander, érted? A saját testvérei, akik hidegvérrel megölték őt azért, mert nem állt melléjük! – fakadt ki dühösen Katherine.

- Tudom anya, nem kell rá emlékeztetned, elhiheted – válaszolta csendesen Alex. – Visszakanyarodva az eredeti témára, bízhatok abban, hogy nem fogsz keresni mostanában? Ígérem, hogy amikor csak tudok jelentkezek, de ha nem így lenne, akkor se ess kétségbe, biztonságban vagyok és leszek is. Rendben?

- Alexander… - vágott közbe halkan Katherine, ám a fia ismét közbeszólt.

- Rendben? – kérdezte ellentmondást nem tűrően Alex.

Tudta Katherine, hogy képtelen átvenni az irányítást a beszélgetés felett és Alexanderre sem tudott már úgy hatni, mint régen, amikor Elijah még élt. Egyszerűen nem tudott felülkerekedni, és mivel a fia most távol volt tőle, nem maradt más választása, mint hogy rábólintson Alexander lehetetlen kérésére.

- Rendben, megígérem, hogy nem kereslek majd, bár tudnod kell, hogy nem leszek egy cseppet sem nyugodt! – mondta sértetten Katherine.

- Tudom. Bár megértethetném veled, hogy minden rendben lesz! – mondta nagyot sóhajtva Alex. – De nem tehetem. És most nagyon álmos is vagyok, szóval ne haragudj meg azért, mert most elköszönök tőled.

- Jól van, menj csak, te kis hálátlan mihaszna – felelte sértetten Katherine, de az ajkán mosoly játszott és Alex is pontosan tudta, hogy kicsit megenyhült az anyja és csak ugratja őt.

- Én is imádlak – mondta mosolyogva Alex, majd végül elnevette magát. – Szeretlek, mindennél jobban és sose tennék olyat, amivel megbántanálak, és tudom, hogy ezek közé tartozna a halálom is, szóval tényleg ne félts. Hazatérek hozzád hamarosan.

- Hogy is tudnék ellenállni egy ilyen hamisítatlan, Elijah Mikaelson-féle bóknak? – mondta nagyot sóhajtva Katherine, majd elmosolyodott.

- Jó éjt anya – szólalt meg mosolyogva Alex.

- Neked is jó éjt fiam – válaszolta fejcsóválva és mosolyogva Katherine, majd mindketten letették a telefont.

Alex nagyot sóhajtott, majd visszatette a zsebébe a telefonját és újra eldőlt a kanapén. Egy ideig még az anyjával való beszélgetés járt a fejében, majd végül békésen álomba merült újra.

*

Katherine hitetlenül megrázta a fejét miután kinyomta ő is a telefonját és letette a dohányzóasztalra. A kandallóra pillantott, ahol jó néhány kép állt sorban, mindegyiken vagy ő és Elijah szerepeltek, vagy pedig hárman, Alexanderrel. Az egyik képen Elisabeth is ott volt, Elijah-val karöltve, ami mosolyt csak Katherine arcára.

- Bár el tudnálak érni valahogy! Most nagy szükségem lenne rád – sóhajtotta halkan Katherine, majd leült a kanapéra és az ölébe hajtotta a fejét. Teljesen egyedül érezte magát, és a fia is távol volt tőle, aki miatt majd megette belülről az aggódás. Tehetetlennek érezte magát, és ez volt a legrosszabb érzés, ami mindig is nagyon kiborította. Nyíltan nem mert tenni semmit sem, mert félt, hogy felhívná a figyelmet magukra, így maradt a 10 éve tartó folytonos költözködés és bujkálás. Tudta, hogy egyedül most nem sokra mehet, és egyre jobban azt érezte, hogy valahogy kapcsolatba kell lépnie Elisabeth-tel. Elena-ékat nem merte keresni és csak abban bízott, hogy Elisabeth jól van és őt nem bántották Victor-ék és nem is fogják. Talán pontosan tudta Elisabeth is, hogy mi történt, vagy csak sejti, mert Elijah halála óta folyton mozgásban volt Alexanderrel, így ő sem tudott kapcsolatba lépni velük.

Sokat töprengett ezen Katherine, majd végül a telefonjáért nyúlt és egy szót írt az üzenetek közé. Egy szót, amiből csak egy valaki tudhatta azt, hogy hol élnek jelenleg, így talán esélyt ad neki arra, hogy megtalálja őket. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal ezzel, de biztos volt abban, hogy Elisabeth az, aki szó nélkül melléjük állna és talán vele együtt, ketten tudnának hatni Alexanderre is, akit az apja halála óta egyre nehezebben kezelt. Gyorsan a címzettekből kiválasztotta az LM rövidítést, majd el is küldte az SMS-t. Most már nem volt más dolga, csak az, hogy várjon, és bízzon a jó szerencsében, ami ezúttal talán melléjük áll majd.

Nagy levegőt vett, majd amikor a telefonján felvillant a „Kézbesítve” szócska, görcsbe rándult a gyomra. Csak remélni merte, hogy a megfelelő ember kezébe került az üzenet és nem hozza ezzel meggondolatlanul a nyakára a halált és az üldözőit. Közel 500 évig kellett régen menekülne Klaus és Meredith elől, most pedig újra folytathatta a bujkálást, ezúttal a fiával. Elege volt már neki is ebből, de úgy érezte, hogy most az egyszer kockáztatnia kell és talán Elisabeth jelenti majd számukra a kiutat ebből a rémálomból.

Lassan végül felkelt a kanapéról és mintha semmi sem történt volna az elmúlt fél órában, úgy sétált fel nyugodtan és elegánsan az emeletre. Úgy ahogy szokta, bevette magát az ágyba, de immár 10 éve képtelen volt az ágyak azon felén aludni, ami a sajátja volt. Borzasztóan hiányzott neki Elijah, aki számára jelentett mindent, amiért érdemes élni és küzdeni. Hiányzott neki az ős törődő és szeretettel teli tekintete, a komor arcvonása, amit rendszerint Alexander csínytevései varázsoltak az arcára. Szerette volna, ha újra a karjába zárja a férfi, aki új reményt és életet adott a szívének és szerette volna, ha most is itt lenne vele, hogy letörölje a fájdalom könnyeit az arcáról. De nem volt vele… Csak ő volt, egyedül a hatalmas villában, távol a fiától, és nem számíthatott másra, csak a párnájára, ami készséggel itta a sós cseppeket, míg ő végtelen álomba nem merült.

Következő rész