2014. május 30., péntek

Kötelékek 2. - 12. fejezet

Sziasztok!

Amit annyira vártatok, most végre megérkezett. :) Egy újabb szereplő tér most vissza. :) Nem rizsázok, olvassátok csak. :)

Morwen



****************************




Katherine ijedten pattant ki az ágyából, de maga sem tudta hirtelen, hogy miért. Még mindig álmos volt, és ahogy a falon lévő öreg órára pillantott, már tudta is, hogy miért ilyen fáradt. Már hajnalodott, de ő ennek ellenére is túl keveset aludt az éjjel. Nem értette, hogy mitől riadt fel ilyen hirtelen, de már nem is foglalkoztatta ez a gondolat. Pillanatok alatt magára kapta a köntösét és úgy döntött, hogy lesétál a konyhába egy kis korai reggeliért.
Már a lépcső közepén járt, ami a nappaliba vezetett, amikor összerezzent és egy pillanat alatt értelmet nyert a fejében a váratlan ébredése. Valaki a házban volt és őt minden bizonnyal valami apróbb zaj ébresztette fel. Egész testében megremegett a tudattól, hogy a nyomára akadtak. De nem akarta feladni, ezért megpróbált úgy tenni, mintha semmit sem vett volna észre az egészből. Lassan lesétált a lépcsőn, és amint a konyhába ért, nem a hűtőt célozta meg, hanem az egyik fiókot húzta ki, amiben egy gyanútlan látogató evőeszközöket keresett volna. Katherine viszont egy apróbb fa karót csúsztatott a köntöse ujjába, ám amint betolta a fiókot és a hűtőhöz lépett volna, valaki kést fogott a nyakához, és érezte azt is, hogy valami a hátának feszül, közvetlenül a szíve fölött.
- Ugye tudod, hogy esélyed se lenne ellenem? – súgta halkan a fülébe a támadója, mire Katherine azonnal elmosolyodott és pillanatok alatt megfordult, hogy a korai látogatója szemébe nézhessen. A karó és a kés természetesen addigra már rég a földön hevertek és amint egymásra néztek, Katherine megkönnyebbült. Fél pillanattal később pedig már szorosan átölelték egymást.
- Elisabeth! – szólalt meg halkan és örömittas hangon Katherine, amint elengedték egymást. – Hála az égnek, hogy jó kezekbe sikerült küldenem az üzenetemet.
- Nem volt nehéz kitalálni, hogy hol keresselek titeket és szerencsédre, alig pár órányira voltam innen, így szerintem én voltam az ébresztőórád, aki kivert az ágyból. Remélem megbocsájtod ezt nekem, de olyan régóta kereslek titeket, hogy egy percet sem bírtam tovább várni – mondta bűnbánóan Elisabeth, de amint észrevette, hogy Katherine határtalanul boldog, amiért látja őt, elmosolyodott.
- Örülök, hogy itt vagy, el sem tudom mondani, hogy mennyire – mondta meghatottan Katherine, és még mindig nem bírta felfogni azt, hogy sikerrel járt. Elisabeth itt áll előtte, hús vér valójában és végre ismét láthatja őt. Több mint 10 éve nem találkoztak és már nagyon hiányzott neki a sógornője, aki egyben legjobb barátnője is volt Elena-val együtt.
- Én is, de van mit mesélned, ugye tudod? – kérdezte szemrehányóan Elisabeth, majd karba tette a kezét. – Fogalmad sincs, hogy mióta kereslek titeket és egyszerűen máig nem értem, hogy miért kellett felszívódnotok előlem. Tudom, hogy próbáltatok rejtetten és elvonultan élni a testvéreim elől, na de ennyire sose esett túlzásba Elijah. Ki vele, miért tüntetek el ennyire?
Katherine arca egy pillanat alatt elfehéredett és teljesen lesújtották Elisabeth szavai. Most értette csak meg, hogy mivel is jár az, hogy felkutatta Elisabeth-et.
- Te nem tudsz semmiről sem, igaz? – kérdezte elfúlva Katherine és továbbra is meredten nézte az előtte álló Elsőt.
- Miről nem tudok Katherine? – kérdezte türelmetlenül Elisabeth. – Na jó, elég a mellébeszélésből és válaszolj kérlek a kérdéseimre, amik közül a legfontosabb, hogy hol vannak a fiúk? Mikor beléptem a villába már tudtam, hogy egyedül vagy itthon, amit nem is nagyon értettem, most meg már pláne nem. Szóval? Hol van Elijah és Alexander? – szegezte a kérdést Katherine-nek Elisabeth.
- Üljünk le a nappaliban – vette át a szót Katherine, majd Elisabeth dühös és türelmetlen pillantása kíséretében a nappaliba vonult és az Első is követte őt.
- Hallgatlak – szólalt meg kurtán és idegesen Elisabeth, majd hátradőlt a kanapén és feszülten figyelte Katherine-t.
Katherine mély levegőt vett, majd kinézett a pirkadó tájra a hatalmas üvegablakon keresztül, ami a nappali másik végében tündökölt. Az Első láthatta jól, hogy Katherine gondolatai már valahol máshol járnak és a fájdalom is kiült sógornője arcára.
- Sosem felejtem el azt az estét Elisabeth – szólalt meg révetegen Katherine. - Hasonló világosság volt odakint, csak éppen este volt már, és az éjszaka közeledett, nem a nappal. Golden Meadow-ban voltunk akkor, Louisana-ban. Elijah imádta azt a helyet. Érintetlen vadon, gyönyörű tájak és buja erdők vannak arra felé, és van ott is egy kisebb házunk. Meseszép volt és Alexander is imádta azt a helyet – mesélte elmélázva Katherine, majd amint újra eszébe jutottak a szomorú emlékek, az arca is elkomorult. Elisabeth-re pillantott, aki próbált türelmes lenni és csendben végighallgatni a vámpírt, de Katherine látta rajta, hogy ez nagyon nehezére esik az Elsőnek, így folytatta. – Én és Alexander lent voltunk aznap a Mexikói-öböl partján, Elijah viszont itthon maradt egyedül.
*
Katherine boldogan nézett végig a tájon és örült, hogy ennyire jól érzi magát Alexander is Louisana-ban. Hatvan éve jártak már itt, akkor vették a kis házukat Golden Meadow-ban. Már akkor tetszett a hely az éppen felnőtté vált fiának, és most sem kellett csalódnia. Alexander imádta a vad tenger-, és óceánpartokat, és valamiért a Mexikói-öböl is elnyerte a tetszését. A víz is kristálytiszta, mélykék és vad volt. Különösen szeles napjuk volt ma, így még bujábbnak hatott a víz, ami teljesen magával ragadta Alexandert.
- Azt nem értem anya, hogy miért nem itt élünk? – kérdezte Alexander mosolyogva, miután már jó ideje a partot rótták Katherine-nel. Egymásba karolva lépdeltek a kietlen parton és a gyanútlan szemek számára úgy hatottak volna, mint egy fiatal pár, akik épp itt töltik el ki tudja hányadik randevújúkat. Katherine ugyanis hiába volt majdnem 600 éves, ugyanúgy huszonéves fiatalnak látszott, mint a mellette lépdelő 70 éves fia, Alexander.
- Ennyire elvarázsolt az öböl szépsége? – kérdezte mosolyogva Katherine, majd követve fia tekintetét, ő is a végeláthatatlan víztömegre nézett és már értette, hogy miért szereti ennyire a fia ezt a helyet.
- Itt minden békés, nyugodt és érintetlen. Nem látod mindenhol az emberek keze nyomát és találsz még itt helyet, ami a maga szépségében pompázik. És ezeket a helyeket nem feltétlen érik el könnyűszerrel az emberek, míg mi vámpírok bárhova eljuthatunk – felelte Alexander boldogan, majd az anyjára nézett, megerősítést várva.
- Értem, hogy mire célzol Alexander. Apád is pontosan ezért szereti ezt a helyet, ami számomra is nagyon kedves. A városka is békés, nyugodt és hiába nem egy fényűző villában élünk, mint ahogy szoktuk, valami olyan varázsa van mégis a helynek, ami mosolyt csal az én arcomra is – válaszolta Katherine mosolyogva, majd a fiára nézett, aki csillogó szemekkel ismét a vad vízre emelte a tekintetét.
- Örülök, hogy most itt vagyunk és remélem, hogy tovább maradhatunk itt, mint a többi otthonunkban – válaszolta reménykedve Alexander. – Tudom, hogy jobb mozgásban lenni miattam, de nem hiszem, hogy valóban ennyire tartanunk kellene apa testvéreitől. Tudod, néha az az érzésem, hogy apa túlzásba viszi a dolgokat és inkább paranoiás, mintsem elővigyázatos.
- Apád többet élt itt a Földön, mint te vagy én, és hidd el, okkal véli úgy, hogy fenyegetést jelenthetnek a testvérei – válaszolta Katherine Alexandernak.
- Ezt aligha tudom elhinni anya. Nézd csak meg Elisabeth-et. Sose fordult volna meg a fejében az, hogy bántson engem, és úgy szeret, mintha a saját fia lennék – vetette ellen Alexander.
- Elisabeth… Ő más. Ő olyan, mint az édesapád: tiszta, jó és szeretettel teli, ami nem minden testvérükről mondható el.
- Tudom, meséltél nekem Klaus-ról és az elmondottak alapján, nekem sem szimpatikus figura. Mindenesetre örülök, hogy apa melléd állt és megmentette az életed és nem lettél valami ostoba átok megtörésének az áldozata. Hisz akkor én sem születhettem volna meg, bár talán sosem fogom megérteni azt, hogy miként kaphattatok a sorstól egy olyan lehetőséget, hogy gyermeket szülj. Szerintem inkább ez az a képesség, ami miatt félnünk kell és ami miatt veszélyben lehetsz. Nem én, hanem te – vetette ellen Alexander magabiztosan.
- Ezerszer elmondtam már neked Alexander, hogy az egyszeri és megismételhetetlen eset volt és nem leszek képes többé teherbe esni – válaszolta feszülten Katherine, mert nagyon nem szerette, ha erről kell beszélnie Alexandernek. Túl sok titkot őriztek ezzel kapcsolatban, amikről nem tudta, hogy leránthatják-e valaha a leplet.
- Én nem vagyok ebben annyira biztos, és más sem lehet az, vagy nem tudhatja, hogy valóban egyszer történhetett-e ez meg – válaszolta aggódva Alexander.
- Ne aggódj Alexander, apád sosem hagyná, hogy neked vagy nekem bántódásunk essen – felelte kedvesen Katherine, majd óvatosan megfordultak mindketten, és karöltve elindultak vissza a parton abba az irányba, ahonnan jöttek.
Hamarosan visszasétáltak oda, ahol az autójuk parkolt, majd elindultak vissza Golden Meadow-ba. A part körülbelül 25 kilométernyire volt a várostól, így fél óra kényelmes autókázás után visszaértek az otthonukba. A garázs nem közvetlenül a ház mellett volt, így az alkonyodó sötétségben sétáltak tovább a garázstól a házig.
De amint közelebb értek a házhoz, furcsa hangokat és zajokat hallottak bentről. Katherine azonnal cselekedett és a ház mögötti romos fészerbe rángatta a fiát. Nem voltak elég messze a háztól, de sikerült pont olyan távolságban maradniuk, hogy hallhattak mindent bentről, ám ők közben „láthatatlanok” tudtak maradni.
- Mi ez az egész anya? – kérdezte fojtott hangon Alexander, ám Katherine azonnal a szájára tette a kezét, a másik kezével pedig jelezte, hogy maradjanak csöndben. Katherine azonnal felismerte a bentről kiszűrődő hangokat, és amint értelmet nyertek a fejében a szavak, lassan kicsordultak a könnyei. Alexander döbbenten nézte az anyját és amikor megértette, hogy baj van, kétségbeesetten próbált kiszabadulni az anyja szorításából, ám Katherine-nek esze ágában sem volt elengednie a fiát. Minden erejére szüksége volt, hogy Alexandert lefogja és a száját is betapasztotta a kezével. Némán és könnyes szemeivel nézett a fiáéba és megrázta a fejét. Alexander hiába próbált dühösen szabadulni, Katherine jóval erősebb volt nála.
- Nem kérdezem újra Elijah! Hol vannak?! – üvöltötte egy ismerős hang bentről a házból, és közben hallották mindketten, hogy Elijah dühösen felszisszen. A vasfű tömény szaga érződött a ház körül és így a fészerben is. Mindketten tudták, hogy Elijah „látogatói” nem kíméletes csevejben részesítik az Elsőt.
- Ne fáraszd magad Victor, mert tőlem sosem tudsz meg semmit – válaszolta kimérten Elijah, bár a hangja inkább volt erőtlen, mint sem határozott.
- Nagy hibát követsz el ezzel bátyám, amit nagyon meg fogsz bánni! – felelte fenyegetően Victor. – Nem hittem volna, hogy egyedül talállak, tekintve, hogy te mindig is odavoltál azért a ribanc Petrova-ért! De sebaj, előbb-útóbb a kezembe kerülnek azok, akiket akarok, de te azt már nem fogod meglátni bátyám. Vár rád nálam egy kis meglepetés. Hamarosan újra láthatod a nyomorult családodat és Klaus-nak is átadhatod majd az üdvözletemet!
Alexander még keservesebben próbált kiszabadulni Katherine szorításából, aki viszont a könnyei mögül, sírva és némán könyörögve próbálta kérni a fiát, hogy maradjon veszteg.
- Gyerünk! Kábítsátok el és vigyétek! Soha többé nem akarom látni ezt az áruló, mihaszna bátyámat! Szégyent hoz a nevünkre! – köpte gúnyosan a szavait Victor, majd Katherine-ék motoszkálást hallottak a házból és egy tompa puffanást. Keservesen lassan teltek a percek, majd végül mindenki elhagyta a házat és a sötét utcában parkoló autók hamarosan beindultak, hogy aztán másodpercről-másodpercre egyre távolodjanak attól a helytől, amit egykoron otthonának nevezett Elijah Mikaelson és a családja.
*
Katherine csendben lehunyta a szemeit, majd hagyta, hogy a könnyei végigszántsák az arcát. Most, hogy ilyen részletesen kellett újra visszaemlékeznie arra a napra, olyan volt számára, mintha minden másodpercét újraélte volna. Lassan nyitotta ki ismét a szemeit, majd a döbbent és könnyes arcú Elisabeth-re nézett.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy a bátyám halott? – kérdezte fojtott hangon Elisabeth, majd amikor sírva bólintott Katherine, akkor az Első a szájához kapta a kezét és hitetlenül megrázta a fejté. – Az nem lehet!
- Nem tudok többet mondani neked Elisabeth… - válaszolta halkan Katherine. – Aznap a sors mellénk állt és Alexanderrel sikerült megszöknünk. Ám azóta is bujkálunk, folyton-folyvást költözünk, álnéven élünk és megszakítottunk minden kapcsolatot a barátainkkal és az ismerőseinkkel. Senkivel sem érintkezünk, akik bármilyen módon is köthetőek hozzánk.
- Elena-ék? Velük sem beszéltél azóta? – kérdezte csendesen Katherine.
- Nem. Eltűntünk a világ szeme elől és még velük sem beszéltem azóta, nem is kerestem őket, de ők sem tudják felvenni velünk a kapcsolatot, mert erről gondoskodtam. Fogalmam sincs, hogy ők jól vannak-e és őket is keresik-e Victorék.
- Minden bizonnyal, hiszen ha jól értettem a szavaidat, Alexandert és Alyssa-t akarják, bár nem értem, hogy miért. Tény, hogy csoda a létük, de ez mégis miért fontos Victornak? Vagy csak így akarnak bosszút állni Meredith megölése miatt?
- Abban ugyan annyi része volt Alec-nek és Maryann-nek, mint nekünk, neked, vagy Elena-éknak – vetette ellen Katherine halkan.
- Igen, de Alec-kel és Maryann-nel szembeszállniuk őrültség lenne, tekintve, hogy ők mindig bebetonozzák a hatalmukat és érinthetetlenek, még számukra is – válaszolta eltöprengve Elisabeth. – Mellesleg úgy tudom, hogy 50 éve Ausztráliába mentek és jelenleg is ott élnek.
- És Elijah? Őt elkapták és minden bizonnyal meg is tudták ölni valahogyan. Hiszen te is tudod, nem lehetetlen a ti megölésetek sem – szólt közbe halkan Katherine.
- Igen, tudom, hogy megvan a módja, hogy megöljenek minket, hisz ti is elintéztétek Klaus-t. De nem tudom, hogy Victor-nak mi lehet a kezében, amivel ő is képes lenne erre. A Petrova gyűrűket nem szerezhette meg, vagy igen? – kérdezte aggódva Elisabeth.
- Nem, azok egyenként használhatatlanok és nem szerezhette meg őket – válaszolta Katherine eltökélten. – Nálam van kettő, Elena-nal is van és talán Alyssa-nak is adott belőle, a többi pedig Isobel-hez illetve a gyerekeihez került. Ha meg is szerezte volna a többit, nem tud mit kezdeni velük, mert nálam van a maradék kettő. Victor viszont azt mondta, hogy a halál vár Elijah-ra, vagyis már a kezében volt valami, amikor elkapta őt.
- Szóval szerinted tényleg meghalt? – szólt közbe összeszorult torokkal Elisabeth. – Megölték őt?
Katherine nem bírt válaszolni, ehelyett csak némán bólintott. Elisabeth könnyei kicsordultak a sógornője válaszát látva, majd a kezébe temette az arcát és csendben sírni kezdett. Sose hitte volna, hogy 80 év után ismét gyászolnia kell Elijah-t, ezúttal viszont minden bizonnyal végleg. Némán megrázta a fejét, majd felemelte azt és Katherine-re nézett.
- És Alexander? Ő hol van most? Ő ugye nem… - kérdezte könnyes szemmel Elisabeth, mire Katherine hevesen megrázta a fejét, majd megszólalt.
- Nem, ő jól van, csak most nincs mellettem – válaszolta letörten Katherine. – Pár napja összevesztünk, ő pedig dühösen itt hagyott. Az apja elvesztése óta zárkózottabb lett és nehezen hallgat rám. Unja már ő is a bujkálást és a menekülést és szüksége volt egy kis friss levegőre.
- De biztosan jól van? – vágott közbe türelmetlenül Elisabeth.
- Igen, tegnap este beszéltem vele, és mielőtt még kérdeznéd, a válaszom: nem. Nem tudok rá hatni és nem hajlandó hazajönni. Azt mondja, hogy valami dolga akadt, és ne keressem, mert azzal bajba keverhetem. Ígérte, hogy amikor tud, majd jelentkezni fog.
- És te annyiban hagytad ezt? – csattant fel dühösen Elisabeth.
- Dehogy hagytam Elisabeth! De szerinted mit tehettem volna? – kérdezte keserűen Katherine, majd sértetten felpattant a fotelból. – Az ég tudja hol van most, nem tudok semmit róla, és esélyem sincs meggyőzni őt, mert hajthatatlan és makacs tud lenni, hogyha akar. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, vagy hogy mit tervez és az egyedüli kapcsolatom vele a telefon, amin néha beszélünk. Tehetetlen vagyok Elisabeth, nem érted? – fakadt ki keserűen Katherine.
- Ezért kockáztattál végül és kerestél meg? – kérdezte halkan és immár nyugodt hangnemben Elisabeth.
- Igen. Reméltem, hogy ketten már tudunk rá hatni és mielőbb sikerül hazahívnunk őt. De, hogy azután mi lesz… A testvéreid túl erősek és nem hiszem, hogy esélyünk lenne velük szemben hármunknak.
- Pedig valamit ki kell majd találnunk, mert ez nem maradhat így – válaszolta eltökélten Elisabeth.
- Ötletek? – kérdezte halkan és reménykedve Katherine.
- Egyelőre nincs, de most a legfontosabb, hogy Alexander hazajöjjön, és majd utána kitalálunk valamit. Beszéljünk vele telefonon – tanácsolta Elisabeth.
- Megígértem neki, hogy nem keresem és tényleg attól tartok, hogy bajba keverném ezzel. Fogalmam sincs, hogy miben sántikál, vagy hogy mit tervez, de nem szokott túlozni. Várunk kell addig, míg keresni fog minket.
- Pompás… - mondta Elisabeth elkenődve. – Mit ne mondjak Katherine, jó nagy slamasztikába kerültetek.
- Aminek most már te is a kellős közepén van – tette hozzá halkan Katherine.
- Tudom – felelte halkan az Első.
- Remélem, hogy nem követett senki, mert akkor nem maradhatunk itt sokáig. Alexander miatt viszont kénytelenek leszünk ezt tenni – mondta csüggedten Katherine.
- Igen, remek kilátások elé nézünk. Tehát nincs más választásunk, mint várni, hogy az eltévelyedett bárányka hazataláljon – vázolta fel keserűen a helyzetet Elisabeth.
- Ahogy mondod – helyeselt Katherine, majd leült ismét a fotelba és az ősre nézett. – Isten hozott a pokolban!
Elisabeth nem felelt semmit, csak vágott egy apró grimaszt, de pontosan tudta, hogy Katherine-nek igaza van. Nem hitte volna, hogy ez vár majd rá, és hogy miként találják majd meg ebből a kiutat, azt még ő maga sem tudta.

4 megjegyzés:

  1. Üdv, újra Morwen,
    Először is bocsánat az eltünésemért, tényleg szükségem volt erre, hogy összekapjam magam, sok minden felgyült és Damon halála csak feltette az i - re a pontot. Betelt a pohár, az volt az utólsó csepp. Természetesen követtem a sorikat, hát mit ne mondjak... Te aztán tudod, hogy mikor, mit, kivel és hogy kell dolgokat veszélyessé vagy éppen zürzavarossá tenni. Még mindig emelem kalapom előtted. Örvendek, hogy visszajött Elisabeth és remélem, hogy Damonék is hamarosan csatlakoznak. Talán egy kicsit megnyugtatóbb lenne ha máris mind együtt lennének. Nagyon tetszett ez a rész is, de ez nem újdonság neked. Gratulálok és tükön ülve várom a nagy találkozást, még akkor is ha az még várat magára .... egy kicsit. A kövi fejezet ha már itt lenne is késő lenne és mint "láthatod" még mindig türelmetelen vagyok. Nem az erősségem a türelem :):):) Alig várom már Delena és a K2 legújabb részeit. Puszi, :):):)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Maresz!

      Semmi baj, meg tudlak érteni. Néha ilyen is kell. Van amikor az ember egyszerűen besokall és kell a szünet. Kell hagyni, hogy egy kicsit lemerüljön, aztán új életre kél minden. Majd őszre mi is összekapjuk magunkat a folytatásra. Ne aggódj, Damon nem halhat meg végleg, és nem is fog:)
      Örülök, hogy ennek ellenére is tetszett a rész és szeretted. :) A türelmetlenséged hál Istennek a régi, aminek nagyon örülök. :) Várlak majd vissza :)

      Puszillak :)

      Törlés
  2. Tetszett a rész. Gyűlnek az emberek lassan mindenki visszatér. Örülök, hogy Elisabeth találta meg előbb Katherinet és jó volt megtudni mi történt Elijah-val. Már csak ki kell várni amíg összejönnek és megoldják a kis problémájukat. Én szerintem Elijaht nem ölték meg. Alig várom a következő részt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát Elijah kapcsán nem nyilatkozok. :) Lassan mindenki gyűlik, ebben igazad van. Remélem így lesz, mert az a baj, hogy jó idege meg vagyok akadva ezzel a storyval. Nem mintha nem tudnám mi következik, csak megírni nincs erőm, ihletem. Meglátjuk mi lesz, egyelőre van még pár fejezetem...

      Törlés