2014. augusztus 29., péntek

Damon's Fanfiction - 36. fejezet: A játszma folytatódik

Sziasztok!

Itt is van a folytatás :) Jó szórakozást Drágáim. :)

Morwen

********************


Nem mondanám azt, hogy a másnap reggelem felhőtlenül boldogan, vagy nyugodtan indult volna. Még mindig ugyanúgy Damon karjában voltam úgy, ahogy az éjjel elnyomott minket az álom, de most ez sem tudott nyugalmat hozni a kissé megtépázott, darabokra tört, elkeseredett szívemnek… A tegnapi nap… Az… Katasztrófa? Igen, ez a legjobb szó rá.
Amikor Damon tegnap reggel megjelent nálam és elindult ez az egész őrület… Az első pillanattól kezdve átláttam rajta és tudtam, hogy mire megy ki a játék. Ő nem ilyen… Nem ez az extrakedves, figyelmes, udvarias, romantikus, érzelgős és távolságtartó alak… Valamit el akart érni, és én pontosan tudtam azt, hogy mit. Újra a közelemben akart lenni, mert nem akarta feladni. Hogy honnan tudtam ezt? Női megérzés? Vagy csak egyszerűen átláttam rajta és ismertem őt? Talán mindkettő. Teljesen másképp viselkedett most velem, és habár az érzései megváltozása tökéletes indok lett volna arra, hogy miért lett más velem, én mégis tudtam, hogy nem ez áll a háttérben. Egyszerűen sarokba szorított ezzel a viselkedésével, és mivel én vele akartam maradni azért, hogy időben közbe tudjak lépni, sajnos bele kellett mennem a játékába. Nem mintha nem szenvedtem volna eléggé amiatt, hogy nem lehetek vele őszinte és nem mondhatom el neki, hogy én is szeretem őt, most ráadásul játszanom is kellett neki. Valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy az összetört, kikészült, távolságtartó, „csak a szeretőmként tekintek rád” exbarátnő lettem. Remek… Már csak ez hiányzott nekem.
De tudtam jól, hogy mit akarok: meghalni, és ebben senki sem akadályozhat meg. Damon-t nem fogom hagyni elveszni, nem fogom engedni, hogy megpróbáljon ő és Bonnie megmenteni, mert annak katasztrófa lesz a vége. Nem értettem, hogy miként képesek nem csak a saját életüket miattam kockáztatni, de a barátaikét is. Még ha ők túl is élik ezt velem együtt, Klaus iszonyatosan nagy árat fog ezért fizettetni velük. Én pedig mit tehetnék ez ellen? Ha a hatalom a kezembe is kerülne, Klaus-t nem ölhetném meg, mert azzal mindenki meghalna Mystic Falls-ban, aki csak egy kicsit is fontos nekem. Tehát mi maradt az egyetlen megoldás? Az, hogy belemegyek Damon játékába, hagyom, hogy azt higgye, hogy megpuhított és az ujja köré csavart, majd a megfelelő pillanatban kiiktatom őt. Az utolsó pillanatban… Az idő volt az egyetlen társam és az ellenségem is. Az idő, ami vészesen fogyott, és ami segíthetett is abban, hogy ne bukjak el. Nem cselekedhettem idő előtt, mert azzal nem értem volna el semmit. A halál pontosan 2 nap múlva, pénteken várt rám. Megoldhattam volna másképp is a dolgot… Egyszerűen Klaus elé állok, és azt mondom neki, hogy essünk túl rajta most. És akkor vége… Vagy csak fogok egy kést és…
Nem, ezekre képtelen voltam még… Volt még két nap, amit nem akartam elpazarolni és egyszerűen csak kihajítani őket az ablakon. Ezt a két napot még végig akartam élni Damon-nal. Mellette akartam lenni, és akármilyen nehéz is volt hazudni neki, és eljátszani azt, amit ő el akart érni… Tudtam, hogy ezért nagyon meg fog engem utálni és mérges lesz rám. Ő szeret, mindent, szó szerint mindent megtesz azért, hogy megmentsen, én pedig aljas módon kijátszom őt. De miért is? Azért, mert én is legalább annyira szeretem és meg akarom védeni őt, mint ő engem. A különbség kettőnk közt az volt, hogy én elvileg újjászülethettem a halál után, ő viszont nem. Emiatt nem bukhattam el, és nem hagyhattam, hogy véghezvigye azt, amit akart. Igaza volt Elijah-nak: nem adja fel és valóban újra fel is keresett. Az egyetlen dolog, ami aggasztott az az volt, hogy nem tudtam, hogy ő tudja-e azt, hogy én tisztában vagyok a terveivel és átlátok rajta. Ez az érdekes csavar még bezavarhatott, de bíztam abban, hogy ebben az esetben is elég erős leszek és a tervem nem fog kudarcba fulladni.
Mély levegőt vettem és szorosabban átöleltem Damon-t, és az arcom a mellkasába fúrtam. A fejem alatt hallottam a szíve ütemes dobogását és ez igazi megnyugtató, boldog dallam volt a fülemnek. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez a drága szív értem dobog… Engem akar… Engem szeret.
„Bár elmondhatnám neked most, hogy mennyire szeretlek… Hogy mennyire boldog vagyok veled… Hogy mennyire nehéz lesz itt hagyni téged.”
Hagytam, hogy az apró könnyek végigszántsák az arcomat, és mivel Damon mocorogni kezdett, tudtam, hogy lebuktam és indul tovább a mai játszma. Újra játszhattam tovább a bűnbánattal teli összetört kislányt, akit ő megkörnyékez. Utáltam magam ezért, utáltam neki hazudni és átverni őt… Csak képes legyen egyszer megbocsátani nekem ezért! De érte legalább annyiszor képes lettem volna meghalni, mint amennyiben eddig részem volt az elmúlt ezer évben. Ő megért minden fájdalmat, szenvedést és kockázatot. Szerettem, iszonyatosan szerettem őt és hálás voltam neki mindenért. Nem csak azokért a fergeteges éjszakákért és persze nappalokért, hanem azért a szívért is, ami képes volt a titkaim és az átkozott életem ellenére is megszeretni. Amit persze sosem akartam, hogy megtörténjen, mert nem szerettem volna azt, hogy szenvedjen… Miattam… Vagy, hogy baja essen… Ördögi kör… Egy viszonzott, sosem tervezett szerelem, amit minden eszközzel megpróbáltunk elnyomni, sőt a megszületését is kézzel-lábbal elleneztük és emiatt szigorú, kimondatlan szabályaink is voltak. Elbuktunk… Mindketten elbuktunk és átléptük azt a határt, ami után már nincs visszaút.
- Jó reggelt – szólalt meg kedvesen Damon és egy csókot adott a fejem búbjára. A szívem újra görcsbe rándult és szorosabban markoltam meg az ingjét a kezem alatt.
- Jó reggelt – feleltem neki összeszorult torokkal, és most sem kellett egy csepp fájdalmat sem megjátszanom neki. Szenvedtem, csak a pontos okát nem tudhatta Damon…
- Mi a baj? – kérdezte tőlem kedvesen, majd felült az ágyon, így nekem is ezt kellett tennem. Lehajtottam a fejem, mert egyszerűen nem bírtam ránézni. Ez az utolsó pár nap… Ez teljesen kezdett megviselni és kikészíteni. Nem elég, hogy a halálra készültem, még életem legnagyobb alakítását is kellett nyújtanom neki. „Mi a baj? Az a bajom Damon, hogy szeretlek…” Belül ezt válaszoltam neki, de a szám…
- Tényleg nem akarlak kihasználni Damon – feleltem neki halkan, majd ránéztem.
- Nem használsz ki. Itt akarok lenni veled, és ne így fogd fel a dolgokat – mondta nekem érzelgősen, és nekem nagyon sok erőmre volt szükségem, hogy ne forgassam meg a szemeimet. Tudtam, hogy igazat mond, de azzal is tisztában voltam, hogy ezt így nyíltan sose adta volna a tudtomra. Nem csak boldoggá akar tenni az utolsó napokban, de a megmentésem mellett még meg is akarja hódítani a szívemet, amiben már most elbukott. Hisz, hogy tudnál valamit meghódítani, ha az már réges-régen a tiéd?
- Rendben – feleltem neki mély levegőt véve és közben bólintottam. Ő elmosolyodott, majd végigsimított az arcomon, aminek következtében lángra gyúlt a bőröm a keze alatt. Ó, az a fránya vágy, amit újra és újra megpróbált feléleszteni, ám a végén kéretve magát, minden alkalommal visszatáncolt. Ez így nem jó… Valamikor hagynom kell neki, hogy azt higgye nyert és az ujja köré csavart. Tovább kell játszanom az áldozatot…
- Eljönnél ma velem valahova? – kérdezte tőlem halkan. Én csak csendben néztem rá, kivártam egy kicsit, majd végül bólintottam. – Remek! Akkor én most hazaugrok, elhozom az estélyi ruhádat, amit ígértem neked tegnap, te pedig el tudsz addig készülni – tette hozzá vidáman, majd hirtelen kipattant az ágyból és megállt az ágyam mellett.
- Oké – feleltem bátortalanul, majd elmosolyodtam. – Damon – szólaltam meg ismét, amikor már indult volna az ajtó felé. Ő megállt, majd kíváncsian megfordult és rám nézett. – Valamit elfelejtettél – tettem hozzá halkan, mire ő csak értetlenül nézett rám.
Szavak helyett inkább én is kikeltem az ágyból, majd odasétáltam hozzá. Óvatosan az arcához értem, és élveztem azt, ahogy hirtelen elakadt a lélegzete. Ha tudná, hogy mennyit jelent nekem ez az érintés és ez a halk sóhaj! De nem lehettem gyengéd és érzelgős most… Hirtelen végül az ajkára hajoltam, és még mielőtt visszakozhatott volna megcsókoltam őt. Azonnal a derekamnál fogva magához ölelt én pedig még vadabbul kaptam az ajka után. Élveztem ezt a szenvedélyes, vad, tiltott csókot, bár tény, hogy belül mélyen nem erre vágytam. Érzelmes, lágy, szerelemmel átitatott, édes csók… Igen, valójában ezért üvöltött a szívem, amit nem adhattam most meg neki… De Damon ezt nem tudhatta, ezért nekem is be kellett érnem most ennyivel.
Érzékien és kissé hevesen csókolóztunk, én pedig hagytam, hogy az ösztöneim életre kelljenek. Szenvedélyesen a hajába túrtam, és halványan érzékeltem azt, hogy már a falnál vagyok, ahova Damon préselt. A lábaim a derekára kerültek és pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy a nyers és vad vágy a felszínre tört, ám ha csak ennyit kaphatok tőle, akkor is akarom ezt! Akarom őt! Akárhogy! Akármikor! Akármilyen módon!
A kezem az ingje alá csúszott és kéjesen felnyögtem, amikor megérinthettem a tökéletes testét, az izmait. Azt, ami az enyém volt, de ezt sose mondhattam meg neki… Éreztem, hogy kissé kezdi elveszíteni a fejét, de nem tudtam, hogy mennyi volt ebből játék, ami nekem szólt, és mennyi volt a valóság.
- A Mikaelson villában vagyunk Alice – szólalt meg Damon kéjesen az ajkamba nyögve, amire belőlem egy fáradt és elégedetlen nyögés szakadt ki.
- Menjünk át hozzátok – feleltem türelmetlenül az ajkaiba. – De csak ha akarod! – tettem hozzá halkan és közben teljesen elszakadtam annyira az ajkaitól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hogy a francba ne akarnálak Alice? – nyögte elködösült tekintettel az ajkaimba, majd szenvedélyesen a nyakamra hajolt és végigcsókolt. – A nap minden egyes percében! – tette hozzá halkan, és közben keményen hozzám préselte magát. Azonnal belenyögtem a hajába és minden izom görcsbe rándult a hasamban.
- Akkor menjünk – szólaltam meg elfúlva, mire ő ismét megcsókolt.
- Biztos, hogy ez akarod? – kérdezte tőlem félve, amikor elvált az ajkaimtól.
Én eltökélten bólintottam és elmosolyodtam. Lassan a füléhez hajoltam és halkan belesuttogtam.
- Akarlak! – mondtam neki kéjesen, aminek a következménye egy újabb vad csókcsata lett. Damon őrült módjára kapott az ajkam után, és fogalmam sincs, hogy mi volt az, ami miatt végül nem estünk egymásnak teljesen a szobámban.
Percekkel később elengedtük egymást, én a fotelomhoz léptem, ahol egy táskába beledobáltam egy-két ruhadarabot.
- A másik táskám még nálad van, vagy kidobtad? – kérdeztem tőle halkan, majd felé fordultam.
- Nálam van – felelte elmosolyodva, majd felém nyújtotta a kezét. Én felkaptam a táskám, hozzá léptem és belekulcsoltam a kezem az övébe.
- Menjünk – tettem hozzá halkan.
Amint megérkeztünk a Salvatore villába, Damon azonnal a konyhába vezetett és szigorúan meghagyta nekem, hogy reggelizzek meg. Nem igazán értettem, hogy mi ütött belé, de végül nem ellenszegültem, és nekiláttam enni. Azt hittem, hogy azonnal egymásnak esünk majd, de úgy tűnik, hogy Damon józan esze ismét időben bekapcsolt. Na jó, amit akartam, azt úgyis elértem. Eljátszottam neki, hogy sikeresen az ujja köré csavart, most pedig hagyhattam neki azt, hogy tovább játsszon velem, ami persze annyira nem is esett a nehezemre, mert valóban pillanatok alatt lázba tudott hozni. Már csak át kell törnöm azt a falat, amit felállított, mert ő is pontosan ezt várta: veszítsem el a fejem, a kontrollt, és nyíltam őrüljek meg érte. Ez nem lesz nehéz, az biztos.
Damon tíz perccel később tért vissza egy nagyobb táskával, amibe néhány gyümölcsöt, rágcsálnivalót és innivalót tett. Értetlenül néztem rá, de ő csak mosolyogva megcsóválta a fejét, és hamarosan újra magamra hagyott. Akkor tért csak vissza, amikor már befejeztem a reggelit.
- Kész vagy? – kérdezte tőlem, mire én csak bólintottam. - Akkor a ruhád a szobámban vár. Öltözz fel és aztán indulhatunk is.
- Indulhatunk? Hová? – kérdeztem tőle értetlenül és kissé megjátszott csalódottsággal, mint aki nem egészen arra számított, hogy valahova elcipelik ma.
- Az titok – felelte nekem sejtelmesen, majd hirtelen elém lépett és szenvedélyesen hozzám simult. – Tudom, hogy most mást akarsz, de ne aggódj, ami késik…
- Az nem múlik – fejeztem be mosolyogva a szavait, majd megcsóváltam a fejem. – Rendben, akkor felmegyek öltözni.
- Helyes – mondta nekem vigyorogva, majd egy visszafogott csókért az ajkamra hajolt.
Én csak megcsóváltam a fejem, ám végül magára hagytam őt a konyhában és felmentem a szobájába.
Ooooké, akkor most mi is van? Döbbenten álltam az ágya előtt, amin igencsak sok ruha várt rám. Mit tervez Damon? Elvisz síelni, vagy mi? Vastag kabát, vastag pulcsi és nadrág, bakancs… Na jó, ez érdekes lesz. De én nem lehetek most semmi jónak az elrontója, így engedelmesen felöltöttem magamra ezt a téli szettet, majd lementem a földszintre. Damon már lent várt és ő is kicsit átöltözött. Vastagabb kabát volt rajta, terepre való cipő és egy rózsaszín sapkát, meg sálat fogott a kezében.
- Tökéletes, már csak ez hiányzik – felelte vigyorogva, majd közelebb lépett hozzám és rám adta a sapkát, a sálat pedig a nyakam köré tekerte. Mint egy idióta kisgyerek… Tényleg így éreztem magam. Morcosan néztem rá, mire ő csak elnevette magát.
- Rózsaszín? Ez most komoly? Más szín nem volt? – kérdeztem tőle karba tett kézzel, ám a „dühöm” kb. 95 százalékát megjátszottam, és csak az a maradék 5 százalék volt az, ami tényleg a rózsaszín szett ellen szólt.
- Miért? Olyan cukin áll rajtad – felelte nekem nevetve.
- Ha még egyszer ezt a szót mered rám használni, azt örök életedre megemlegeted – feleltem sértetten, aminek következtében ő még jobban nevetett. – Mellesleg a királykék kabát mellé nem túlzottan illik a babarózsaszín sapka és a sál.
- Szerintem dögös vagy – felelte nekem vigyorogva, majd közelebb lépett hozzám, magához húzott és gyengéden megcsókolt. Remek, most akkor el is szálhatott az a 95 százalékos áldühöm, a maradék 5 pedig megmaradhatott, mint valós sérelem a rózsaszín összeesküvés ellen.
- Menjünk – szólalt meg Damon miután elengedett és látta, hogy megenyhültem.
- Hová is? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Majd meglátod – mondta vigyorogva, majd a zsebébe nyúlt és elővett egy pár kesztyűt. Milyen színűt? Igen, rózsaszínt… Fájdalmasan felnyögtem, ő pedig újra nevetni kezdett. – Hideg van kint, és nem kocsival megyünk.
Én csak megcsóváltam a fejem, majd végül ezt a rózsaszín borzalmat is felvettem.
- Akkor menjünk – feleltem nagyot sóhajtva. Ő megfogta a kezem, majd felkapta a hátára a táskát, amibe korábban azt a pár élelmiszert pakolta és elhagytuk a házat.
Nos, azt hiszem, hogy ez igazán érdekesnek ígérkezik. Végül jókedvűen lépdeltem Damon-nal a Salvatore villától kifelé vezető egyik mellékúton, és nem tettem szóvá neki, amikor egy kis idő után az erdő felé kanyarodtunk. Egy igencsak kietlen és keveset használt ösvényre tévedtünk, amit sűrűn borított már a hó, pedig a magas fák egy ideig védhették ettől a kis utat. Most már értettem, hogy miért kellett a téli szett és a vastag, meleg ruha. Damon továbbra sem engedte el a kezem, még akkor sem, amikor előre ment, törve nekem ezzel az utat.
Hamar elkezdtem élvezni ezt a kis sétát, és a hatalmas vigyor is pillanatok alatt levakarhatatlanul az arcomra égett. Damon tudta, hogy mennyire szeretek sétálni, a természetet közel érezni magamhoz, és most pontosan ezt tervezte nekem: egy téli túra az utolsó előtti teljes napomon.
Boldogon mosolyogtam és szorosabban megfogtam Damon kezét. Ő egy pillanatra megtorpant, megfordult és rám nézett. Amint meglátta az arcomon a boldog vigyort, ő is elmosolyodott. Én közelebb léptem hozzá és szó nélkül átkaroltam a nyakát.
- Köszönöm! – szólaltam meg hálásan.
Ő elmosolyodott, átkarolt, és még a vastag ruhákon keresztül is érezhettem, hogy milyen szorosan tart.
Egyszerre hajoltunk egymás ajkára és egy finom, lágy és érzéki csókban forrtunk össze. Tudtam, hogy nem kell már túl sokáig színészkednem és ez kezdett engem is egyre jobban feloldani. De még nem teljesen… Most csak élveztem a finom csókot, és vigyorogva váltam el pár perccel később Damon-tól. Élveztem az arcára kiülő győzelemittas mosoly látványát, majd végigsimítottam rajta. Persze kesztyűben… Ah, hogy én ezt mennyire utálom!
- Attól még, hogy egy vámpír nem tud megfázni, te is igazán felvehettél volna szolidaritásból valami szőrös, cukimuki sapit – feleltem neki elhúzott szájjal.
- Arra várhatsz – mondta nekem nevetve, majd hátrébb lépett tőlem és ismét a kezemért nyúlt. – Menjünk, mert még messze vagyunk – tette hozzá mosolyogva, mire én csak megenyhülve és boldogan bólintottam.
Újra belevetettük magunkat a vadonba és róttuk tovább az utat a gyönyörű, havas, hideg természetben. Imádtam? Igen, imádtam! Nem csak a tájat, hanem ezt a piszok vámpírt is, aki tényleg képes volt még ennél jobban is az ujja köré csavarni. Tudtam, hogy az igazi Damon Salvatore nem ilyen, de ennek ellenére tetszett ez a titkolt, vagy talán nem is létező romantikus és meglepetésekkel teli oldala. Tisztán emlékezett arra, hogy mennyire szeretem a sétákat, és most, az utolsó napjaimra egy ilyet tartogatott nekem. Azt hiszem, hogy ha így folytatja, akkor nem a sapkámat, hanem őt fogom cukimukinak hívni. Hopsz! Azt hiszem, hogy nem csak a téli szettem, de én is kezdek rózsaszínben pompázni, belül legalábbis mindenképpen. A gondolataim pedig… Ez a férfi tényleg hatni tud rám és kezd kiforgatni magamból… Baj? Nem… Az a baj, hogy ez nagyon nagyon tetszett, és ezt a fajta változást bármikor elviseltem volna! Csak ne érne minden véget két nap múlva pénteken…

2 megjegyzés:

  1. A történet még mindig jó és Damon-Alice párosítása is imádni való. Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Zoltán, örülök hogy még mindig tetszik :)

      Törlés