Sziasztok!
Az első péntek az új történettel, és immár a 3. fejezetnél tartunk, ami pontosan ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Egyre jobban belemélyedünk a story-ba és most is egy kicsit jobban megismerhetitek majd Alice-t. A fejezet Damon szemszögéből olvasható, és mint a cím is mondja, Damon békejobbot nyújt Alice-nek, de mikor csinált bármit is Damon hátsószándék nélkül?:) A fejezet vége... Mit gondoltak, mi történhetett Alice-szel és mi váltotta ki nála ezt a viselkedést?:)
Várom a véleményeteket és nagyon remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket.:)
Morwen
*******************************
- Elárulnád, hogy mi a francnak hoztad őt ide? – kérdeztem
dühösen Elena-t, majd felé fordultam, miután az új csoda-boszi kiviharzott a
házból.
- Fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda ő, Damon. De mint
láttad, nem jószántából él Klaus-éknál – vágta hozzám sértettem Elena.
Sejthettem volna, ismét bekapcsolt az Elena Gilbert féle „mentsük meg szegény
ártatlant” lemez, és hamarosan futva rohan majd utána, hogy megbékítse.
- Persze, és te el is hiszed, hogy valakit erőszakkal
magánál tart Klaus? Ne légy ostoba Elena, Klaus-nak ha kell valami vagy valaki,
akkor azt elveszi, elpusztítja és megöli. A királykisasszonyok elrablása nem az
ő műfaja – vágtam hozzá dühösen, majd kitéptem a karom a szorításából, mert még
mindig engem fogott, holott Alice már percek óta elviharzott.
- Szerintem igazat mondott és segítségre van szüksége –
felelte Elena makacsul.
- Úristen Elena, ki ne találd már, hogy most meg öngyilkos
mentőakcióba kezdesz! Kis híján végleg meghaltál, nem először, hanem harmadik
alkalommal! Felfogtad, amit mondtam Elena? Harmadszorra! Az utolsónál ráadásul Barbie-Klaus
sikerrel is járt, mert vámpír lett belőled. Inkább becsüld meg azt, hogy az
öcsém ilyen életet adott neked és ne akard felelőtlenül elpusztítani! A kiscsaj
pedig, mint láttad elég erős, szóval nem hiszem, hogy túlságosan féltened
kellene Klaus-éktól – vágtam hozzá dühösen, majd meg sem várva, hogy reagáljon,
egyszerűen csak faképnél hagytam és kisétáltam a villából.
Ismertem jól Elena-t és tudtam, hogy a szavaim ellenére sem
fog leállni és tovább fog barátkozni a boszival, vagyis megpróbál majd a pizsi-barátnője
lenni Alice-nek. Nekem viszont túlságosan is gyanús volt ez az egész, és
igencsak úgy tűnt, hogy nem kezdő a boszorkányság terén az új lány. És ez
Klaus-ék oldalán… Túlságosan is veszélyes fegyver, szóval nem ártana, ha ismét
bevetném magam és megpróbálnám kideríteni azt, hogy mit is tervez a Mikaelson
família. Aztán meg, ha túl nagy a kockázat, kiiktatom a kiscsajt, úgy ahogy azt
tenni szoktam.
Nos, legalább valami új, ideiglenes életcélom lett… Hamar a
kocsimhoz mentem, majd bepattantam, mert sejtettem, hogy nem járhat még túl
messze a kis boszi. Nem tévedtem, mert alig pár perccel később megpillantottam
őt az úton.
- Elvihetlek? – kérdeztem meg tőle egy féloldalas mosollyal
az arcomon, miután mellé értem.
- Az ég áldjon meg Damon, mit akarsz már megint tőlem? –
csattant fel mérgesen, és láttam rajta, hogy nem szándékozik beszállni az
autómba.
- Gondoltam, hogy kezdhetnénk elölről a dolgot. Tudod, fához
préselések és fejszétrobbantások nélkül – feleltem neki kacsintva, mire ő
hitetlenül az égbe emelte a tekintetét. – Ha már itt fogsz lakni, nem jobb
békében élni az ellenségeiddel? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
- Te nem vagy az ellenségem Damon! – vágta hozzám dühösen,
majd rám sem hederítve sétált tovább a kocsi mellett.
- Boszik és vámpírok… A természet rendje szerint utálják
egymást. Jobban mondva a boszik rühellnek minket – feleltem neki a
meghazudtolhatatlan tényt, amit minden ép eszű vámpír tudott.
- Nos, én nem ilyen boszorkány vagyok és nincs semmi bajom a
vámpírokkal, vagyis sem veled, sem Elena-val és Stefan-nal sem akarok konfliktusba
keveredni. Mert ha jól sejtem, Stefan is vámpír, pontosan úgy, mint ti –
válaszolta nekem feszülten és tovább fixírozta maga előtt az utat.
- Belehalnál, ha beszállnál a kocsimba? – kérdeztem tőle
sértetten.
- Nem szeretek autózni – felelte nekem makacsul.
- Igen, ezt mintha már említetted volna tegnap – feleltem
neki szemforgatva. – De most nem vagyok részeg, és elárulom, hogy tegnap sem
lett volna bajod mellettem.
- Persze, csak éppen a vérem szándékoztad lecsapolni, már ha
képes lettél volna rá – vágta hozzám sértetten.
- De nem tettem, oké? Meggondoltam magam – feleltem neki
békítően.
- Meggondoltad magad? – kérdezte tőlem vigyorogva. – Ne
nevetess Damon, esélyed se lett volna a nyakam közelébe kerülni, hacsak nem
hagyom magam – felelte nekem olyan pimasz stílusban, ami megint kezdte
kikezdeni a türelmem.
- Nem is akartalak lecsapolni! – vágtam hozzá dühösen. –
Legalábbis a végén már nem.
- Éljen – felelte szarkasztikusan, és továbbra sem volt
hajlandó megállni vagy beülni mellém.
Mérgesen félreálltam az autóval majd kipattantam belőle és
pillanatok alatt előtte termettem.
- A francba Damon, hányszor robbantsam még szét a fejed? Nem
volt még elég? – kérdezte tőlem fájdalmas arccal és közben az égbe emelte a
tekintetét.
- Sajnálom, oké? – feleltem neki egyszerűen, majd közelebb
léptem hozzá egy lépést, a kezeimet pedig közben megadóan magam elé tartottam.
– Nem fogok többet próbálkozni, rendben?
Alice döbbenten nézett rám, mint aki próbálja értelmezni a
szavakat, amik elhagyták az ajkamat. Talán beletelt pár másodpercbe, mire
felfogta, hogy igen, valóban bocsánatot kértem tőle… Ha ez kell ahhoz, hogy a
közelébe férkőzzek, ám legyen. Valahogy ki kell derítenem, hogy mit terveznek,
ahhoz viszont elengedhetetlen, hogy bízzon bennem.
Kíváncsian fürkészte az arcom, majd végül felengedtek a
vonásai és elmosolyodott.
- Rendben Damon – szólalt meg nyugodtabb hangnemben, majd
ellépett tőlem és folytatta tovább az útját. – Bocsánatkérés elfogadva – tette hozzá
jobb kedvvel, de hátra se nézett rám.
- Mondd, neked mi bajod van az autókkal? – kérdeztem tőle
nagyot sóhajtva, mert tudtam jól, hogy ha beszélni akarok vele, akkor megint
kutyagolhatok mellette, sejtésem szerint a Mikaelson villáig.
- Szeretek minél több időt a természetben tölteni és
ilyenkor tisztábban tudok gondolkodni. Az autók pedig túl zajosak és gyorsak
ahhoz, hogy ezek közül bármelyik is megvalósulhasson – felelte nekem
egyszerűen, mire én az égbe emeltem a tekintetem. Remek… Itt kell hagynom a
kocsimat, aztán majd még baktathatok is vissza ide érte egészen a villától…
- Boszik és a természetimádatuk… Már el is felejtettem,
bocs… - feleltem neki égbe emelt tekintettel, majd felzárkóztam mellé és úgy
folytattuk az utat.
- Ennek semmi köze ahhoz, hogy boszorkány vagyok, mert nem igazán
gyakorlom a mágiát. Van erőm, de semmi több, és nem is érdekel, hogy boszorkány
vagyok. Ha kell, akkor megvédem magam vele, ennyi – felelte nekem komoly
arccal, de most sem nézett rám.
- Fura egy lány vagy te, az már egyszer biztos – feleltem
neki összevont szemöldökkel. Tényleg nem tűnt egy pszichopata gyilkoló gépnek,
aki lépten-nyomon lesi, hogy mit óhajt éppen tőle Klaus. De a látszat sokszor
csal, szóval ki tudja, hogy mi a valódi céljuk.
- Ebben nem vitatkozom veled – felelte elmosolyodva, majd
rám nézett. – Én is sajnálom, hogy ismét támadást kellett indítanom az agyad
ellen – tette hozzá bűnbánóan.
Na jó, ez a lány tényleg nem normális. Megtámadom őt,
kétszer is, amire is ő mindkétszer megvédi magát. Eztán végül még ő kér tőlem
bocsánatot azért, mert védekezett?
- Tudtommal én támadtalak meg, te pedig csak védekeztél –
feleltem neki értetlenül, mire ő halványan elmosolyodott.
- Csak megijedtél az ismeretlentől, nem akartál engem
bántani, én pedig mégis neked támadtam. Nem szeretek senkit sem bántani,
különösen ártatlanokat nem – tette hozzá olyan hangnemben, mintha csak egy étel
receptjéről csevegnénk, holott a szavai ismét megkérdőjelezték bennem azt, hogy
épelméjű-e egyáltalán.
- Te most csak viccelsz, ugye? – kérdeztem tőle hitetlenül,
majd megragadtam a karját, és magam felé fordítottam, és ezzel végre elértem
azt, hogy megálltunk, ő pedig kénytelen volt rám nézni.
Csak egy baj volt ezzel a mozdulattal… Túlságosan is intimre
sikerült, vagy csak én nem vettem észre eddig, hogy tényleg nagyon vonzó és
csinos nő. Sőt… Tegnap már sikeresen megállapítottam, hogy igencsak tökéletes
testtel és idomokkal rendelkezik, de most a kisugárzását is éreztem, ami több
volt, mint kívánatos. Érdeklődve merült el a smaragd tekintet az azúrban, és
hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mit akartam mondani. Gyönyörű szemei
voltak, és egy pillanatig olyan volt, mintha a lelkéig látnék, és valami ekkor
azt súgta, hogy tényleg nem hazudik. Ám tudtam jól, hogy a paranoiás énemet nem
tudja csak úgy meggyőzni egy elbűvölő szempár.
Alice zavartan nézett rám és kíváncsian várta, hogy mit
akartam mondani neki. De mit is akartam mondani? Nagyon jó kérdés. Csak néztem
őt és egyre jobban vágytam arra, hogy megízleljem az ajkát és felfedezzem azt a
tökéletes testet, amit a ruhái rejtettek. Kívánatos volt, igen ez volt a jó szó
rá. Nőként a megtestesült tökéj volt.
- Damon? – szólalt meg Alice zavartan, majd hátrébb lépett
egyet. – Mit akartál mondani? – kérdezte tőlem értetlenül.
- Azt, hogy ostobaság, hogy még te tartod magad hibásnak
azért, mert megtámadtalak, neked pedig védekezned kellett – feleltem neki
végül, és örültem, hogy sikerült visszaszereznem az elveszett gondolataimat és
szavaimat. – Mellesleg engem még jó szándékkal sem lehet ártatlannak nevezni –
tettem hozzá fejcsóválva.
- Ebben biztos vagyok Damon, de nem is ez volt a lényeg –
felelte nekem elmosolyodva, majd ismét elindultunk tovább az úti célunk felé.
- Szóval? Miért költöztél a mi kis Klaus-unk birodalmába?
Ezek szerint elég erős boszorkány vagy, nem hiszem, hogy nem lettél volna képes
elérni azt, hogy a nagykorúságodig hátralevő két hónapot megúszd nélkülük –
tettem fel neki az ezer dolláros kérdés első felét, és kíváncsian vártam a
válaszát, amit reméltem, hogy meg is kapok majd.
- Nem tudtam volna elkerülni ezt, így két hónapot el kell,
hogy töltsek velük – felelte keserűen Alice és tényleg kezdtem elhinni, hogy
semmi kedve velük élni, mert olyan undorra ejtette ki a „velük” szót, hogy azt
még én sem mondhattam volna szebben.
- Mellesleg, hogy lehetnek ők a családod? Te halandó vagy,
ők meg egy 1000 éves família. Volt valami félrekufircolása az egyik szülőnek,
te pedig abból a vérvonalból származol? – kérdeztem tőle kíváncsian, amivel
elértem, hogy egy fáradt sóhaj szakadt ki a torkából.
- Valahogy úgy, Damon – felelte nekem egykedvűen és úgy
tűnt, hogy esze ágában sincs többet mondani erről a dologról. Tehát tényleg
valami távoli rokonuk volt, és most valamiért hozzájuk került, ám ismerve
Klaust, két hónap múlva sem fogja őt elengedni. Talán ezért utálja őket annyira
és ezért ilyen reményvesztett. Vagy tényleg jó színész és valami más van a
háttérben…
- Nem irigyellek – feleltem neki végül fejcsóválva és
próbáltam lezárni a témát, mert úgy láttam, hogy azzal hosszú távon többet
elérek majd. – Én sem szívesen élnék együtt egy ilyen öntelt, egoista hibriddel
– tettem hozzá elfintorodva.
- Hibrid? – csattant fel hirtelen Alice, majd megtorpant és
értetlenül a szemembe nézett. – Azt mondtad, hogy hibrid? Klaus megtörte Esther
átkát? – kérdezte tőlem döbbenten, mire én értetlenül felvontam a szemöldököm.
Mi köze neki az átokhoz, vagyis mit tudhat ez a kislány róla? Tényleg ennyire
közeli és mély kapcsolatban van a Mikaelson-okkal?
- Igen, pár hónapja sikerrel járt. Nem tudtuk megakadályozni
– feleltem neki elfintorodva, mert nem szívesen emlékeztem vissza az akkori
eseményekre.
- A szemétláda! – fakadt ki dühösen Alice, majd idegesen
elkezdett fel és alá járkálni. Dühösen mormogott valamit magában én pedig csak
döbbenten néztem őt, mert olyan volt, mint egy kis fúria. – Nem, nem, nem –
mondta hisztérikusan és egyre jobban kezdte felhúzni magát. Újra és újra
megrázta a fejét, hitetlenül rám pillantott néha, de mintha fel sem fogta volna,
hogy ott állok mellette. Teljesen önkívületi állapotba került és olyan volt,
mint aki tényleg megbolondult. Döbbenten vettem észre, hogy az arca pillanatok
alatt könnyes lett, és mire mindezt felfogtam volna, ő térdre rogyott és
fájdalmasan elkezdett zokogni. Percek alatt olyan szinten a darabjaira tört,
hogy még én is alig bírtam felfogni, hogy nem csalnak a szemeim, valóban
teljesen kikészült. Csak sírt, hisztérikusan csóválta a fejét és megállás
nélkül folytak a könnyei. Sose láttam még ehhez hasonló kiborulást senkitől és
ez még engem is meglepett és megérintett… Nem tudtam volna egy percre sem
megkérdőjelezni az érzéseit, mert minden rá volt írva az arcára.
Óvatosan közelebb léptem hozzá, majd lassan letérdeltem elé.
- Alice – szólaltam meg halkan, mire ő olyan ijedten kapta
rám a tekintetét, mintha a semmiből termettem volna előtte és épp halálra
akartam volna rémiszteni őt. Az a szempár… A máskor csillogó smaragd most vörösen,
felduzzadva nézett vissza rám, és olyan mérhetetlen fájdalom és reménytelenség
ült benne, hogy az még az én összetört szívem is megérintette. Szenved,
tagadhatatlanul szenved és kikészült. A könnyei tovább folytak, de nem szólalt
meg, csak nézett rám, üveges tekintettel és szerintem el se jutott a tudatáig,
hogy ott térdelek előtte. Óvatosan hozzáértem a vállához, de nem tett semmit.
Nem kezdte el újra szétrobbantani a fejem, így végül bátran megragadtam őt és
ölbe vettem. Nem szólt semmit, nem nézett rám, talán fel sem fogta azt, hogy
elindultam vele vissza az autómhoz. Ott is hagyhattam volna őt egyedül,
összetörve az út szélén, de valamiért nem akartam ezt tenni vele, mert hirtelen
úgy tűnt, hogy segítségre szorul. Talán nem lesz abból túl nagy baj, ha most
kivételesen hallgatok Elena-ra.
Amikor visszaértünk az autómhoz, ő még mindig változatlanul
feküdt a karomban. Az arca szoborszerűen merev volt, a könnyei viszont továbbra
is megállás nélkül folytak. Lassan elkezdett remegni is, és kezdtem azt hinni,
hogy ha így folytatja, akkor elájul vagy rosszul lesz. Mint egy marionett bábú,
úgy viselkedett… Semelyik tagját sem mozdította meg, szó szerint nekem kellett
beültetnem őt az anyósülésre. Miután elindultunk, akkor sem mondott semmit.
Csak halkan sírt és meredten nézte az utat, bár szerintem semmit sem fogott fel
belőle. Így érkeztünk vissza a Salvatore vendégházba, ahol ugyanez a jelenet
játszódott le, csak visszafelé: alig bírtam úgy kivenni őt az autóból, hogy
közben ne sérüljön meg, mert most sem volt hajlandó segíteni vagy megmozdulni.
Amikor viszont ismét a karomban volt, a fejét ernyedten a mellkasomra hajtotta,
én pedig tisztán éreztem a szaggatott légzését. Mint akit a mészárszékre
visznek… Teljesen olyan érzésem volt, ahogy ránéztem, mert ennyi fájdalmat és
keserűséget még sosem láttam egy emberben összpontosulni.
Lassan beléptünk a házba, ahol sejtettem, hogy egy kedves
kis fogadóbizottságba ütközöm majd.
- Úristen, Alice! – pattant fel ijedten Elena a kanapéról,
és fél pillanat múlva már előttünk állt és aggódva nézett az újdonsült
barátnőjére, vagy nem is tudom én, hogy mire.
- Mi történt? Mit csináltál vele? – szólalt meg a másik
díszpinty Stefan személyében, majd ő is csatlakozott hozzánk, és közben az
arcára varázsolta az aggódó fejet, amit minden emberi lény sikkantása után
képes volt felölteni.
- Köszönöm kedvességed drága öcsém, mint látod épp most
véreztettem ki, de aztán úgy gondoltam, hogy inkább hazahozom ágyasnak, mintsem
hagyjam kárba veszni, és kihajítsam az első bokorba, amit találok – vágtam
hozzá dühösen, majd rájuk sem hederítve megkerültem őket és felmentem
Alice-szel az emeletre. Bevittem őt egy üres hálószobába, ami történetesen pont
az enyém mellett volt. Lefektettem az ágyra, de ő még ekkor sem reagált semmire
sem. Csendben folytak a könnyei és egyre biztosabb voltam abban, hogy sokkot
kapott, vagy valami trauma érte. Csak tudnám, hogy mégis mi ütött belé és mi
zaklatta fel ennyire! Mielőtt kiborult volna, Klaus átkáról beszéltünk, és ekkor
valami elszakadhatott benne. De hogy mi…
- Hoztam neki teát – szólalt meg mögöttem Elena csendesen,
majd letette a gőzölgő bögrét az éjjeliszekrényre és aggódva Alice-re nézett. –
Ne haragudj Stefan-ra, nem úgy gondolta… - kezdte volna ismét az öcsém
mentegetését, amivel csak azt érte el, hogy iszonyatosan felment bennem a
pumpa.
- Ó dehogyisnem Elena, pontosan úgy értette, ahogy mondta –
vágtam hozzá dühösen. – A szentfazék, kétszínű öcsém pontosan úgy értette
minden szavát, ahogy azt hallhattad te is és én is.
Elena bűnbánóan lehajtotta a fejét, majd ismét az ágyban
fekvő, immár alvó boszorkányra nézett. Azt hiszem, hogy tényleg alaposan
kiütötte magát.
- Mi történt? – kérdezte Elena halkan.
- Fogalmam sincs Elena – feleltem neki immár nyugodtabb
hangnemben, és elgondolkozva. – Egyszer csak kiborult, és addig heccelte magát,
míg szó szerint össze nem rogyott az út szélén.
- Sétáltatok? – kérdezte Elena felvont szemöldökkel és
döbbenten.
- Nem volt hajlandó beszállni abba a nyamvadt kocsiba, így
odáig vissza kellett őt cipelnem – feleltem neki mogorván.
- Nem hagytad őt ott – felelte nekem Elena elmosolyodva.
- Nem, képzeld nem hagytam ott, mert ahogy korábban
kifejtetted, látszólag segítségre szorult – vágtam hozzá dühösen, majd az ajtó
felé léptem egyet.
- Szóval beismered, hogy igazam volt? – kérdezte tőlem
mosolyogva Elena.
- Nem Elena, nem volt igazad. De abban a helyzetben, ha
otthagytam volna, akkor talán még az útra is képes lett volna eszét vesztve
kibotorkálni, és akkor elütteti magát. Kösz szépen, de nekem nem hiányzik, hogy
utána rajtam keresse Klaus a kis üdvöskéjét – vágtam hozzá keserűen, majd hátat
fordítottam neki, mert nem szándékoztam több szót pazarolni a magyarázkodásra.
Ez a nap így is elég zsúfolt volt már, és köszönöm szépen, de több izgalmat már
nem kértem bele.
Szia Morwen!
VálaszTörlésMozgalmas kis rész volt, le a kalappal! Tetszett benne minden, különösen a szokásos hecces stílus. Várom a következőt.:)
Puszi
Szia Cleo! :)
TörlésKöszi szépen, örülök, hogy tetszett:) Az új rész amúgy már fent is van.:)
Puszi
Tetszett a rész, Damon elkezdett kicsit megbékélni Alice-el a maga stílusával. Mondjuk érdekes, hogy kiakadt azon amikor megtudta, hogy Kalus megtörte az átkát. Elég érdekes történetet lesz ebből az már biztos már várom a mikor minden a helyére kerül vagy minden a feje tetejére áll.
VálaszTörlésEzek szerint sikerült elgondolkoztatnom.:) Minden a helyére kerül vagy a feje tetejére áll? :) Hát, egy ideig mindenképp az utóbbi fog megvalósulni.:)
Törlés