The Delena Fanfiction - 11. fejezet: Amikor mindent lehet

Sziasztok!

Remélem, hogy nem csak én vártam izgatottan a mai részt, hanem Ti is.:) Nagyon-nagyom kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a fajta fordulathoz, és mit jósoltok a következő fejezetre.:)

De nem is szaporítom tovább a szót, csapjunk bele a közepébe.:) Damon szemszögéből folytatódik a történet, és a fejezet közepén dőlt betűvel szedve egy visszaemlékezős részt olvashattok majd.

Jó olvasást és izgulást!:)

Morwen

***************************

Elena-val hamar megterítettünk, és miután teljesen elkészült a spagetti, akkor éhesen és jókedvűen ültünk le az asztalhoz, és meg sem szólaltunk addig, míg jól nem laktunk.

- Hm, ez tényleg nagyon finom lett – szólaltam meg elismerően, miután befejeztük az evést és már mindketten kiittuk a pohárból a borunkat is.

- Jó munkát végzett a kuktám – felelte Elena elmosolyodva, majd felállt az asztaltól és elkezdte összeszedni a tányérjainkat.

- Hé, miből gondolod, hogy én voltam a segédszakács? – kérdeztem tőle sértetten, mire ő csak egy gonosz vigyort küldött felém.

- Mert, ha nem szólok rád, még azelőtt elfogyott volna a szósz, hogy elkészül – felelte csipkelődve, és közben a tányérokat betette a mosogatógépbe.

- Nem kell ilyen finomat főznünk, és akkor nem kell ilyen dolgoktól tartanod – válaszoltam neki még mindig sértetten, amivel végül elértem azt, hogy megenyhült. – Végeztél? – kérdeztem tőle, miután a poharak is eltűntek a mosogatógépben.

- Igen – felelte elmosolyodva. – Köszönöm a vacsorát, mármint amit együtt főztünk.

- Na látod, mondtam én, hogy közös projekt volt – feleltem neki egy féloldalas mosollyal, majd ismét felé nyújtottam a karom, ő pedig újra készséggel belekarolt.

- Hová megyünk? – kérdezte tőlem, miután már felfelé sétáltunk a lépcsőn.

- Hát szobára, mégis mit gondoltál? Egy jó vacsora után, ott várja az embereket a következő kellemes kis szórakozás – feleltem neki incselkedve, mire ő csak egy fájdalmasat nyögött.

- Rendben, akkor ne áruld el – mondta nekem duzzogva, mire én csak megszorítottam a karomban lévő kezét, majd beléptünk a szobámba.

- Mondtam, hogy szobára viszlek – feleltem neki kihívóan, miután becsuktam magam mögött az ajtót, mert sejtettem, hogy lent hamarosan beözönlik majd a nép a házba, és nem akartam, hogy Elena ezt idő előtt meghallja.

- Damon, miért hoztál ide? – kérdezte tőlem idegesen és karba tette a kezét maga előtt.

- Nem kell mindig a rosszat feltételezni rólam – válaszoltam neki sértetten, mire kicsit megenyhült az arca és a tartása is felengedett. – A szülinapi ajándékodat szerettem volna átadni neked.

- Kértem, hogy ne vegyél nekem semmit – szólalt meg morcosan, és megcsóválta a fejét. – Nem akarok ünnepelni.

- Nos, ünnepelni azt bizony fogsz és az ajándékodat sem vettem – feleltem neki vigyorogva. – És nem is loptam – tettem hozzá mentegetőzve, miután rosszallóan felhúzta a szemöldökét. Végül elővettem a zsebemből a kis ékszerdobozt, amibe az ajándékát rejtettem. Érdeklődve nézett rám Elena, mire én kinyitottam a dobozt és elé tárult az a látvány, ami reméltem, hogy mosolyt csal az arcára.

- Azt hittem, hogy végleg elveszett – szólalt meg halkan és hálásan pillantott rám.

- Másodjára is megmentettem, és újra a tied – feleltem neki kedvesen, mire ő értetlenül nézett rám.

- Másodjára? – kérdezte tőlem összezavarodva.

- Nem fontos – tettem hozzá halkan, majd kivettem a nyakláncát a dobozból. Ő engedelmesen megfordult én pedig bekapcsoltam a nyakán az apró kapcsokat.

- Köszönöm – felelte kedvesen, majd megfordult és bátortalanul megölelt.

- Szívesen – válaszoltam halkan, majd elengedtük egymást, és most ő karolt belém egy szó nélkül. – Akkor irány a parti, ami ha jól hallok, el is kezdődött.

Elena csak nagyot sóhajtva bólintott, ám végül elmosolyodott, így belevetettük magunkat a Caroline Forbes féle születésnapi partiba.

*

El kell ismernem, hogy Caroline szép munkát végzett. Elena többé-kevésbe feloldódott, de korántsem annyira, mint pár napja, azon a bizonyos estén. Nos igen, egy olyan estét nem könnyű megismételni, és gondolom Elena emiatt sem mert inni, csak Caroline unszolására koccintott végül velünk egy pohár pezsgővel. Tulajdonképpen egész este attól tartott, hogy ismét ostobaságot csinál. De mint az kiderült az éjszaka folyamán, nem kell ital ahhoz, hogy az ő véleménye szerint olyat tegyen az ember, amit akár ostobaságnak is lehet nevezni. Vagy egyszerűen csak úgy hívjuk, hogy vágy, amit egyszer az életben, végre bűntudat nélkül követ az ember és enged nekik.

Elmosolyodva dőltem el az ágyamon és azon elmélkedtem, ami alig pár órája történt. Gondoltam volna valaha is, hogy így zárul a mai nap? Nem, hisz Elena folyton képes meglepni, még engem is.

*

A tömeg lassan oszlani kezdett és láttam Elena-n, hogy igencsak elfáradt és már ő is szívesebben lenne ágyban, mint hogy itt parádézzon a fél város előtt, akiknek a nagy részét nem is ismerte. Ezért nem sokkal később felajánlottam neki, hogy hazaviszem, amit hálásan megköszönt, így Caroline nagy bosszúságára az ünnepelt hamarabb lelépett, mint ahogy az utolsó vendég köddé vált volna a Salvatore villában.

- Remélem, hogy valamennyire sikerült jól érezned magad. Elvégre nem minden nap lesz 18 éves az ember – mondtam neki kedvesen, miután az autóval megálltunk a Gilbert ház előtt.

- Nos, többé-kevésbé sikerült. Köszönöm nektek, ezt a szép estét. Igazán hálás vagyok érte – felelte Elena mosolyogva.

- Vámpír Barbie-nak köszönd, ő szervezte, én csak a helyszínt biztosítottam. Illetve annyit segítettem neki, hogy nem faltam fel a személyzetet, amitől annyira rettegett – tettem hozzá egy kaján vigyorral az arcomon, amin Elena hangosan felnevetett.

- Igaz is, ez nagy teljesítmény tőled – felelte nekem piszkálódva.

- Ugye? Én megmondtam a szöszinek, de valahogy nem akar köszönetet mondani nekem ezért – feleltem neki tetetett sértettséggel, mire ő ismét elnevette magát.

- Hogy Caroline bocsánatot kérjen tőled? Soha, ezt te is tudod jól – válaszolta nekem fejcsóválva és mosolyogva.

- Igen, valahogy sejtettem – feleltem neki elgondolkozott fejet vágva. – De nem tudod, hogy miért? – kérdeztem tőle úgy, mint egy idióta, akinek halvány fogalma sincs arról, hogy miért haragszik rá az ex-barátnője, akit jó párszor lecsapolt, kihasznált és játékszernek használt. De akkor is igazán hálás lehetne, hisz életben van, ami nagy szó, tekintve, hogy nem igazán szokása életben maradnia azoknak a nőknek, akik közel kerülnek hozzám.

Elena nevetése térített ismét magamhoz, amit nagyon jól esett hallani, és örültem, hogy ismét ennyire felhőtlennek és boldognak látom.

- Azóta az este óta nem láttalak ennyire önfeledten boldognak – szaladt ki a számon az a pár szó, amiknek talán jobb lett volna, ha nem kerülnek kimondásra.

- Ne beszéljünk erről, kérlek – felelte Elena zavartan, és a mosoly is eltűnt az arcáról.

- Rendben, ahogy akarod – feleltem neki végül elmosolyodva, majd kipattantam a kocsiból, és hajbókolva ajtót nyitottam neki. – Csak ön után, kedves szülinapos.

Ő csak elnevette magát, majd belém karolt és úgy sétáltunk fel a tornácra, ahol már annyiszor vettünk egymástól fájdalmas búcsút.

- Máskor is megismételhetnénk a közös főzést – szólaltam meg mosolyogva, mire ő kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Igazán jó szakács vagy – tettem hozzá elismerően.

- Igaz is, te hol tanultál meg ilyen jól főzni? El sem mertem volna képzelni, hogy a whisky-s poháron kívül más dolgot is felismersz egy konyhában – felelte nekem csipkelődve, mire én fájdalmasan a szívemhez kaptam.

- Áucs, ez fájt. Miket képzelsz te rólam? Szörnyű – feleltem neki sértetten, de hamar kitört belőle a nevetés és én is mosolyra húztam a számat.

- Szóval ha jól sejtem, randevúra hívsz? – kérdezte Elena váratlanul.

- Én, ugyan, hogy képzeled? – kérdeztem tőle döbbenetet színlelve. – Két barát nem ülhet össze és dobhat össze együtt valami ínycsiklandozó menüt? – tettem hozzá ártatlanul.

- Két barát? – kérdezte tőlem felvont szemöldökkel.

- Két barát – feleltem neki bólintva, majd óvatosan közelebb léptem hozzá. – Ha ezt szeretnéd – tettem hozzá halkan.

- Két barát – ismételte újra, és közben mintha a szavakat ízlelgette volna az ajkán.

- Ha csak ennyit akarsz – tettem hozzá, és közben akaratlanul is közelebb kerültünk egymáshoz.

- Csak ennyit akarok? – kérdezett vissza elgondolkodva, és olyan halkan, hogy talán nem is nekem, hanem magának címezte a kérdést.

- Mit szeretnél Elena? – kérdeztem tőle fojtott hangon és közben óvatosan az arcához értem. Ő mosolyogva lehunyta a szemét és belefektette az arcát a kezembe, élvezve ezzel az érintésem a csupasz és tűzforró bőrén.

Ő nem szólt semmit, de nem is lépett hátra, így óvatosan közelebb léptem hozzá, aminek következtében tökéletesen éreztük a másik forró és szapora légvételét az arcunkon. Elena végül kinyitotta a szemeit és ismét olyan csillogó tekintettel nézett rám, mint azon a bizonyos estén.

A tekintetünk összeforrt, és mikor a szeme az ajkamra siklott, közelebb hajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam az ajkait, amik már borzasztóan hiányoztak. A szívem hirtelen kapcsolt egy őrült tempóra, mert most végre minden tökéletes volt. Ő is akarta, józan volt és visszacsókolt. Édesen és mámorítóan, csak sokkal érzelmesebben, mint pár napja, amikor részegen a karomba omlott.

A csók nem volt rövid, de csak pont annyira volt elég, hogy a szomjam egy időre ismét csillapítsa utána, ám korántsem annyira, mint amennyire vágytam ennek a nőnek az ajkára a nap minden percében.

- Sajnálom Damon – szólalt meg bűnbánóan Elena, miután az ajkaink egy fájdalmas búcsút vettek egymástól. – Ezt nem kellett volna.

- Cssh, Elena, nincs semmi baj – feleltem neki kedvesen. – Csak egy dologra válaszolj őszintén. Jól esett?

Ő félszegen bólintott, majd halványan elmosolyodott és továbbra is csillogó szemekkel nézett rám.

- Akkor nincs miért bocsánatot kérned. A születésnapodon bármit lehet – feleltem neki halkan, majd lágyan végigsimítottam az arcán. Ő hálásan elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám és ezúttal ő adott nekem egy rövid és visszafogott csókot.

- Köszönöm Damon – felelte elmosolyodva, majd hátrébb lépett tőlem.

- Nincs mit köszönnöd Elena – válaszoltam neki boldogan. – Boldog születésnapot!

- Köszönöm – mondta boldogan. – Jó éjt Damon! – tette hozzá egy visszafogott mosollyal az arcán, majd hátrált még pár lépést a bejárati ajtó felé, végül megfordult és egy utolsó pillantást vetve rám lépett be a házba.

*

Az este történéseit újra és újra lejátszottam a fejemben és végre úgy éreztem, hogy a láng, a remény apró és oly csalfa lángja, végre elkezdett egyre határozottabban és kitartóbban pislákolni, jelezve ezzel azt, hogy a szeretett nő talán már nincs is annyira messze, mint hittem. Azt, hogy mi lesz majd ezután, vagy Elena miként tekint majd a ma este történtekre, egyáltalán nem tudtam. Annyira kiszámíthatatlan tudott lenni, és attól is féltem, hogy ha Stefan végre hazatér, akkor újra egymásra találnak, és ami elkezdődött közöttünk, annak lehetősége se lesz arra, hogy kiteljesedjen. De ki tudja? Talán pont Stefan megtalálása lesz a kulcs és ez segít majd nekem abban, hogy elnyerjem Elena szívét, amiért már oly régóta küzdök. Küzdök… Fáradhatatlanul, reményekkel telve, mert ő az a nő, akiért ezt érdemes megtenni. Miért? A válasz roppant egyszerű: mert szeretem őt. És talán már számára sem szimplán csak fontos vagyok.

Következő rész

********************************

És a végére még egy kép arról a bizonyos csókról:)