Sziasztok!
Máris itt van a történet folytatása, és ahogy ígértem, ezen a héten pénteken is Damon's Fanfiction rész lesz. Azért döntöttem így, mert olyan súlyú és összetettségű dolgokról lesz most szó, amik miatt jobb lesz, hogy egymás után két napon olvashatjátok el a két fejezetet. A jövő héten érkezik a Kötelékek 2. folytatása, de szerintem addig sem fogtok unatkozni Damon és Alice mellett.:)
Morwen
*******
Nem tudom, hogy mennyi ideig ültünk teljes némaságban a
szobában, az ágy közepén. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék
Alice-nek, vagy kellene-e egyáltalán mondanom neki valamit. Ő pedig… Az arca
szoborszerűen merev, érzelemmentes és teljesen halott volt. Aggasztó és egyben
ijesztő látványt nyújtott így. Egy másik világban, egy halott és keserűséggel
teli világban volt most, mert ami körülötte volt, abból biztos voltam, hogy
jelenleg semmit sem fog fel.
Lassan és óvatosan a vállához értem, mire ő ijedten összerezzent
és rám nézett. Nem igazán láttam értelmet megcsillanni a szemében, mert most
ott csak keserűség és mérhetetlen fájdalom, gyász ült. Láttam már őt hasonló
állapotban, és ez a tekintet… Ez az arc… Kísértetiesen olyan volt, mint néhány
hete, amikor tudomást szerzett arról, hogy Klaus megtörte Esther átkát.
Aztán szép lassan, mintha kezdett volna magához térni, de
mire ezt felfogtam volna, ő hirtelen felpattant az ágyról és villámgyorsan
elkezdte magára kapkodni a ruháit, és úgy viselkedett, mint egy eszelős.
- Elmegyek – suttogta maga elé ezt az egy szót, mintha nem
is nekem mondta volna, hanem önmagának. Nem nézett rám, és talán nem is nagyon
fogta fel, hogy én is itt vagyok még a szobában. Gyorsan én is kikeltem az ágyból,
majd pillantok alatt felöltöztem, és elé léptem.
- Nem vagy jól, nem szeretném, ha most elmennél – feleltem neki
aggódva és valóban így is gondoltam. Láttam, hogy hová vezetett a legutóbbi
alkalom is, és látszólag most is pontosan egy olyan felé tartottunk, ami
viszont túlságosan is maga alá temette őt, és ki tudja, hogy mi történne vele
egy ilyen állapotában a nyílt utcán.
- De-de, most megyek, mennem kell – mondta maga elé
mantrázva és rám sem nézve elindult ki a szobámból. Gyorsan utána mentem, és
gondolkodás nélkül megállítottam.
- Alice! Nem mehetsz így el! – kaptam utána hirtelen és
visszafordítottam magam elé.
- De igen, Damon. Engedj el – felelte egy cseppet
hisztérikusan, majd megpróbálta erővel kitépni a karját a szorításomból. Én ezt
nem hagytam neki, ezért még jobban és elkeseredettebben próbálkozott, de
természetesen nem járhatott sikerrel.
- Legalább engedd meg, hogy hazavigyelek – szólaltam meg feszülten,
de ő erre hevesen megrázta a fejét. Egyre jobban süllyedt bele a saját poklába,
ami még engem is megrémisztett, mert fogalmam sem volt arról, hogy készen
állok-e arra, hogy egy ilyen állapotában mellette legyek. Egyáltalán mellette
akarok lenni? Mi van, ha ezzel a kapcsolatunk átlép egy határon, amit viszont
nagyon nem szeretnék? Kissé haboztam én is, és tényleg nem tudtam, hogy el
merjem-e engedni most, vagy inkább hallgassak az ösztöneimre és erővel tartsam
itt?
- Nem, mennem kell. Most – tette hozzá kétségbeesettebben,
és egyre jobban próbálta kirángatni a karját a fogásomból.
- Alice! – szólaltam meg erélyesen, mire ő ijedten és
zavartan rám pillantott. – Nem engedlek így el, mert ki fogsz borulni, és a
végén még egy autó elé sétálsz.
Igen, azt hiszem, hogy döntöttem… Túl veszélyes lenne a
számára, ha most hagynám elmenni. Itt tartom és… Mellette leszek? Támogatom?
Azt hiszem, hogy igen… Ha nem hagyom kilépni az ajtómon, akkor ez vár rám. Kész
vagyok ezt most vállalni? Fogalmam sincs…
- Nem, nem, nem! Nem lesz bajom, de kérlek, most rögtön
engedj el – felelte ismét hisztérikusan Alice és a szemei könnybe lábadtak. –
Kérlek – tette hozzá könyörgően, mire én szorosan közelebb húztam magamhoz.
- Nem Alice. Már nem tehetsz semmit – szólaltam meg halkan,
mire ő ismét eszét vesztve megrázta a fejét. – Miért akarsz elmenni? –
kérdeztem tőle értetlenül, hátha ezzel kicsit ki tudom zökkenteni a saját, maró
fájdalmából.
- Mert ki fogok borulni – felelte kétségbeesve és egyre több
könny ült a szemében. Úgy láttam, hogy teljesen elborultak a gondolatai, és
egyre jobban süllyed bele a fájdalomba, én pedig pont ezért nem mertem elengedni
őt. Annyira sebezhetőnek és elveszettnek tűnt… És egyszerűen nem szerettem
volna, ha baja esik. És ő pontosan attól tartott, amitől én: ha itt marad most,
akkor akaratlanul is közelebb fog kerülni hozzám. Én tudtam, hogy miért nem
akarom ezt, de azt nem, hogy neki mi kifogása van ez ellen. Oké, hogy nem
vagyok egy minta férfi, és nem is számíthat tőlem senki sem többre egy szeretői
viszonynál, de…
- Tudom. Ezért ne menj el – szólaltam meg végül halkan, majd
óvatosan közelebb húztam őt magamhoz. Ő minden erejével tiltakozott, amit
egyszerűen nem tudtam hová tenni. Ki van készülve, legalább most ne küzdjön az
ellen, hogy valaki, akár én, mellette legyen!
- Ne, ne, Damon! Eressz! – mondta egyre hisztérikusabban,
amit már végképp nem tudtam értelmezni. Egyszerűen nem értettem, hogy a
legnagyobb kínja közepette, hogy képes arra gondolni még mindig, hogy távol
tartson magától – Nem akarom, hogy lásd. Nem akarom, hogy velem legyél – tört
ki végül belőle a felszínre az, ami sejtettem, hogy zavarta, és amiért
valójában pillanatok alatt szeretett volna eltűnni a villából.
- Miért? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Mert nem… Nem szabad… Ne törődj velem! – mondta könnyes
szemmel, és egyre biztosabb voltam abban, hogy már nem sokáig bírja türtőztetni
magát, és hamarosan én „nyerek”.
- Akármennyire se szeretné egyikünk sem, mégis törődünk a
másikkal, és pont ezért nem fogom hagyni, hogy elmenj! Ha meg akarod ezt
akadályozni, akkor használnod kell az erődet! – feleltem neki keményen, és
igazából magam sem értettem, hogy miért ragaszkodtam ennyire ahhoz, hogy itt
tartsam. Tényleg nem akartam, hogy baja legyen, de azt se tudtam, hogy ha valóban
itt marad és kiborul, akkor én mégis mihez kezdjek vele, vagy mit csináljak?
Hát ez majd valahogy kialakul menet közben, mert egy valamiben biztos voltam:
nem fogom most hazaengedni. Döntöttem, és ezt most már végig kell csinálnom
valahogy…
Alice láthatta rajtam az eltökéltséget és hiába próbált még
párszor egyre erőtlenebbül szabadulni a szorításomból, most sem járt sikerrel.
A könnyek egyre jobban áztatták el az arcát, és szó szerint borzasztó látványt
nyújtott, ahogy szép lassan a fájdalom a hatalmába kerítette és kegyetlenül
felemésztette őt. Szinte pillanatok alatt ment mindez végbe, mert egyszer csak
azon kaptam magam, hogy erőtlenül lehanyatlik a földre és keservesen kitör
belőle a szívszorító zokogás. Nem magát siratta, nem a saját fájdalma marta
most őt… A kín, ami emésztette, az egy édesanya kínja volt, aki elvesztette a
gyermekét. A látvány, amit nyújtott… Nem, még számomra sem volt közömbös, mert
egyszerűen a belőle áradó mérhetetlen gyász és a veszteség érzése megérintő
volt.
Óvatosan letérdeltem elé, és próbáltam azt tenni, amit jónak
láttam. Már ha tudtam volna azt, hogy mi a jó ilyenkor… Lassan megérintettem a
vállait, amit ő látszólag fel sem fogott, majd végül magamhoz öleltem őt. Ő
készséggel hajtotta a fejét a vállamra és egész testében zokogott, megállás
nélkül. Nem tudom, hogy mennyi ideig térdeltünk így a földön, de amikor kezdtem
azt érezni, hogy elgyengül a karomban, akkor szorosabban magamhoz öleltem és
felemeltem a földről. Az ágyhoz mentem vele, lefektettem rá, majd én is mellé
dőltem és a mellkasomra vontam őt. Ő csendben sírdogált tovább, én pedig
szótlanul öleltem magamhoz és simogattam kedvesen a hátát. Soha nem szerettem
az ilyen helyzeteket, de valahogy olyan hirtelen és váratlanul csöppentem most
ebbe bele, hogy… Küzdeni? Kihátrálni belőle? Nem tudom, hogy miért nem akartam,
és miért nem hagytam, hogy csak úgy eltűnjön percek alatt a villából.
Alice még órákig sírt csendben a karomban, míg nem hirtelen
arra nem eszméltem, hogy a légzése lenyugodott és elaludt a mellkasomra hajtott
fejjel. Óvatosan betakartam magunkat, majd próbáltam én is megnyugodni és
feldolgozni a történteket. Nagyon felkavaró volt így látni őt, és sajnáltam is,
amiért elvesztette a fiát, aki annyira kedves volt a szívének, még ha nem is
nevelhette fel őt saját maga. Ennek ellenére is törődött vele és mindenek elé
helyezte a fia életét és jólétét. Egy igazi szerető, gondoskodó, jótét lélek
volt, aki biztos voltam abban, hogy nem érdemelte ezt. És más csapásokat sem az
élettől… Ez az egész reinkarnálódás is… Mégis miért? És hogyan? Továbbra is
nagyon aggasztottak ezek a kérdések, és tényleg szerettem volna mielőbb választ
kapni ezekre.
Igen, lassan kezdtem belátni, hogy az mellett, hogy szeretők
voltunk, én elkezdtem valamennyire törődni vele, ami fogalmam sincs, hogy
baj-e. Egyelőre nem tűnt annak, és hiába nem így terveztem a dolgokat, a mai
eset rádöbbentett arra, hogy már késő. Nem csak szexuálisan lettem a rabja, de
emberileg is megfogott és érdekelt a sorsa és az élete, amit ő látszólag
egyáltalán nem akart, és ezért szeretett volna elmenni ma este. Hogy ne lássam
azt a kiborulást, aminek végül a szemtanúja voltam… Miért? Ennyire tiltakozik
az ellen, hogy bárki is foglalkozzon vele és érdekelje őt a sorsa? Ezt akarja a
titkolózással is elkerülni?
Most viszont már késő volt, és talán a ma történtek után ő
is kicsit megnyílik majd előttem. Ha nem… Nem baj, azt hiszem. Nem azért
tartottam ma itt őt, ebben kezdtem egyre biztosabb lenni, és ez sajnos igencsak
összezavart. Fogalmam sem volt már arról, hogy vajon hová tartunk majd ezután,
de igencsak kezdtem úgy gondolni, hogy ez már a barátság kategóriába tartozik.
Baj lenne ez? Talán igen, talán nem… De szerintem hamarosan erre is választ
kapok majd.
*
Nem sokkal azután, hogy engem is elnyomott az álom, arra
riadtam fel, hogy Alice fészkelődni kezdett a karomban.
- Fent vagy? – szólaltam meg halkan, majd végigsimítottam a kezemmel
a vállán, amit még mindig magamhoz öleltem. Ő csak némán bólintott a
mellkasomba, mire én szorosabban magamhoz húztam.
- El kell mennem Damon – szólalt meg pár perccel később, és
a hangjából tisztán hallottam, hogy ismét sír.
- Nem szeretném, ha elmennél. Maradhatsz nyugodtan –
feleltem kedvesen, majd egy gyengéd csókot nyomtam a homlokára. Magam is
meglepődtem azon, hogy nem tiltakozott tovább, hanem némán belefúrta az arcát a
mellkasomba és ismét egyre jobban kezdte őt rázni a sírás. Lágyan simítottam
végig a hátát és vártam, hogy valamikor elfogyjanak a könnyei, és hogy egy
kicsit megnyugodjon. Amikor végül ez megtörtént, akkor alig hallhatóan
megszólaltam.
- Mesélj a fiadról Alice – mondtam együtt érzően, mire ő
hevesen megrázta a fejét. – Könnyebb lesz utána – tettem hozzá halkan, majd
vártam, hogy megeméssze a szavaimat és bíztam abban, hogy végül megfogadja majd
a tanácsomat. Érdekelt is a története, illetve valóban úgy gondoltam, hogy ez
által egy kicsit ő is megnyugszik majd. – Hogy ismerted meg az édesapját? –
szólaltam meg pár perccel később, amikor ismét csillapodott a sírása. Egy ideig
néma csend volt, majd végül reszelős hangon megszólalt.
- 1933 nyarán ismertem meg egy fiatal, korombeli fiút –
kezdett bele elmerengve és a hangja is olyan volt, mintha lélekben most egy
másik korban lenne. A hangját néha tarkította egy-egy nehezebb légvétel, ami
tudtam jól, hogy azért van, mert még mindig sírdogál. – Az akkori családom…
Nos, igen jómódúak és anyagiasak voltak, ám Lance korántsem felelt volna meg az
elvárásaiknak. Én viszont sajnos ennek ellenére beleszerettem, és a szerelmünk
hamar ki is teljesedett. Borzasztóan szerettem őt, és képtelen voltam a
következményekre gondolni. Az életem és a sorsom meg volt pecsételve Damon, én
pedig szerettem volna boldog lenni, amikor csak lehetett. Lance mellett pedig…
Igen, nagyon boldog voltam – mondta Alice halkan és a hangja ismét megremegett
a sírástól. Én feszülten hallgattam őt, mert álmomban sem hittem volna, hogy
végül megfogadja a szavaimat, és beszélni fog a múltjáról.
- Aztán hamarosan kiderült, hogy teherbe estem – folytatta
Alice kérés nélkül és közben mély levegőt vett. – A szüleim előtt próbáltam
titokban tartani, de egy idő után ez már lehetetlen volt. Megvetettek,
elhordtak mindennek, és az apám többször kezet emelt rám. Én nem tudtam, hogy
mi tévő lehetnék, és elhagyni se mertem akkor a családomat, mert féltem, hogy
Klaus rajtuk torolja meg azt, ha nem talál majd mellettük. Ám a jószerencse
mellém állt és Elijah előbb rám akadt. Elhagytam ekkor a szüleimet és Elijah
mellett töltöttem a terhességem hátralevő részét. Hiába bujkáltunk, mindketten
tudtuk, hogy Klaus ránk fog akadni, hacsak nem volt mindvégig tisztában azzal,
hogy hol vagyunk. Így az idő sürgetett és nekem döntenem kellett – mondta Alice
elszorult torokkal, majd elhallgatott. Sokáig nem mondott semmit, így végül
megint én törtem meg a csendet.
- Miről kellett döntened? – kérdeztem tőle halkan.
- Sosem érhettem meg a 18. születésnapomat Damon – szólalt
meg ismét keserű hangon. – De a gyermekemnek akkor még nem szabadott volna
megszületnie… Így aztán a születésnapom előtti napon sikeresen meggyőztem
Elijah-t arról, hogy vegye ki belőlem a babámat. James-t… Akkor még nem tudtam,
hogy fiút hordok a szívem alatt – tette hozzá boldogabb hangon.
Döbbenten feküdtem az ágyon és próbáltam felfogni Alice
szavait. Sose válhatott nagykorúvá? Elijah indította be a szülést? Vagyis nem
beindította, hanem… „A fiatalkorú
édesanya belehalt a súlyos vérveszteségbe.” – visszhangzottak a fejemben a
Liz által adott aktában olvasott szavak. De hiszen ennek nincs semmi értelme!
Ha nem Elijah gyógyította volna meg a vérével Alice-t, akkor ő maga tette volna
ezt mágiával… Nem halhatott volna bele egy szülésbe, mert… Szép lassan kezdett
összeállni a kép a fejemben, de még mindig túl sok volt az ismeretlen változó.
- Hogy érted azt, hogy sosem érted meg a 18. születésnapod?
– kérdeztem tőle feszülten, mire ő a mellkasomba temette az arcát, és
reményvesztetten válaszolt.
- Ez az átok lényege, amivel Esther sújtott engem. Klaus
minden egyes alkalommal megölt, mielőtt nagykorú lettem volna. Ám 1934-ben
Elijah tette ezt meg, mert tudtam, hogy Klaus nem kímélné a fiamat. Miután Elijah
nehezen, de végül beleegyezett a kérésembe, eltörte a nyakam, hogy ne
szenvedjek, majd azonnal kivette a hasamból James-t. Én már csak a túlvilágról
nézhettem végig a születését, és azt, ahogy Elijah sírva magához öleli őt.
Ezután gondoskodott arról, hogy szerető szülőkhöz kerüljön, az én halálomat is
elsimította, és végül a fiam élhetett, és egészséges is volt.
Meredten bámultam magam elé, mert amiket Alice mondott…
Álmomban sem gondoltam volna, hogy bonyolultabb a helyzete annál, mint ahogy hittem.
Lassan kezdett összeállni a teljes kép a fejemben, és értelmet nyertek a
szavai, ami az idei távozásáról szóltak. Sose válhatott nagykorúvá és idén sem
csak egyszerűen elutazik majd a városból.
- December 17-én nem fogod elhagyni a várost, igaz? –
kérdeztem tőle száraz torokkal, és nem voltam biztos abban, hogy valóban
hallani akarom a válaszát, hogy megbizonyosodjak a sejtésemről. Egy lány, aki
újra és újra leszületik a földre, de minden alkalommal csak 18 év adatik meg
neki. 18 év, hogy éljen és hogy boldog legyen. Miféle gonosz ember képes ilyen
átokkal sújtani egy ilyen ártatlan és jószívű lelket, mint Alice?
- Nem, Damon. Nem hagyom el a várost – válaszolt végül Alice
a kérdésemre, ami után síri csend telepedett a szobára. Nem elköltözik, hanem
ismét megöli őt Klaus, hogy aztán újra megszülessen és újabb 18 év múlva minden
az elejéről kezdődjön.
A gondolataim tovább pörögtek és lassan felfogtam a szavai
jelentését. Egy hónap múlva újra meg fog halni... Ám volt még egy dolog, ami
nagyon aggasztott, és nem akartam elsiklani ez felett sem.
- Utolsó alkalom? Ezt mondtad, miután megtudtad, hogy Klaus
megtörte az anyja átkát. Miért? Ugye nem… – szólaltam meg később, még mindig
döbbenten és talán már sokkot is kaptam a sok letaglózó információ miatt.
- Mert Elijah és én úgy gondoljuk, hogy azzal, hogy Klaus
újra hibriddé vált, valahogy sikeresen kiléptette az én átkom, vagyis az életem
a körforgásból, és ha hibridként öl meg… Esther könyvei szerint ebben az
esetben végleg meghalok, és soha többé nem születek újjá.
„Végleg meghalok… Végleg meghalok… Végleg meghalok” – ez a
két szó visszhangzott a fejemben és próbáltam felfogni az értelmüket. Nem lehet
mindez a valóság, és ilyen nem történhet meg! Biztosan csak álmodok és csak
képzelem Alice szavait. Nem fogja a várost elhagyni, hanem egyszerűen hagyja,
hogy megöljék őt. Újra és újra és újra! Végleg meghalni? Ugyan, biztos csak
rosszul hallottam valamit, és kell, hogy legyen ebből is valami kiút.
- Ezt nem értem – szólaltam meg révetegen, mire Alice
felemelte a fejét, és rám nézett. A gyér holdfényben tökéletesen láttuk
egymást. Én legalábbis láttam a reményvesztett, összetört tekintetét, és minden
bizonnyal ő is látta, hogy sokkoltak a szavai. Alice értetlenül nézett rám,
mire én végül megszólaltam és próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Nagyon
erős boszorkány vagy és látszólag simán elbírnál Klaus-szal. Miért hagyod
magad?
- Pont ez a lényeg Damon. Nincs elég erőm ahhoz, hogy
felülkerekedjek rajta. Az átokkal azért sújtott engem Esther, mert azzal, hogy
vámpírrá változtatta a gyermekeit, felborult a természet rendje. Ezért bennem
annyi erő összpontosult, amivel bármikor felül tudok kerekedni az ősökön. Ám az
erőm legjava csak a 18. születésnapomon kerülne hozzám. Miután felnőttem és
alig egy év volt hátra a 18. születésnapomig, akkor végül Klaus és Esther erről
tudomást szereztek, és megöltek. Ám arra nem számítottak, hogy a természet
újabb kiskaput hozott létre és újra megszülettem a földre. Ekkor volt szükség
az átokra, hogy egyfajta csapdába ejtse a lelkem Esther, de ehhez az kellett,
hogy minden egyes alkalommal meghaljak, mielőtt a maradék erő hozzám kerül.
Esther ezen tettével pedig végleg beindult a körforgás: újra és újra
megszülettem, hogy aztán újra és újra meghaljak.
Döbbenten néztem a karomban fekvő boszorkányra és próbáltam
megemészteni a szavait. Álmomban sem hittem volna, hogy vannak cifrább dolgok
annál, mint a nap és a hold átka, vagyis ezeknek a valós, mögöttes tartalma.
Most pedig… Sokkal bonyolultabb a képlet, mint ahogy valaha gondoltam volna.
- És a vámpírrá válás? – kérdeztem végül, amikor eszembe
jutott az egyik legkézenfekvőbb megoldás, ami nem értettem, hogy nekik miért
nem jutott az eszükbe.
- Egyszer megpróbáltuk Elijah-val – szólalt meg Alice
reményvesztetten. – Azonnal meghaltam. Az én esetemben ez az út nem járható.
- És akkor most mi lesz? Hagyod, hogy Klaus nyerjen és
önként sétálsz a mészárszékre? – kérdeztem tőle feszülten, mert egyszerűen nem
értettem, hogy miként képes feladni és hagyni, hogy Klaus legyőzze őt. Ez nem
ő… Ő ennél erősebb és kitartóbb, legalábbis ebben egyre biztosabb voltam, mert
ilyennek ismertem meg az elmúlt hetekben. Miért adná fel?
- Hidd el Damon, 1000 év alatt sok mindent megpróbáltam és
Elijah is igyekezett megoldást találni arra, hogy felülkerekedjek Klaus-on.
Nincs rá mód… Egy hónap Damon, és végleg meghalok. Ez ellen pedig nem tehetek
semmit – tette hozzá halkan, majd ismét a mellkasomra hajtotta a fejét.
Én feszülten magamhoz öleltem őt és némán meredtem magam
elé, és fel sem igazán fogtam, hogy egy apró, makacs könnycsepp lassan és
biztosan végigszántja az arcomat. Egy hónap… Egy nappal sem több. Ennyi időm
van, hogy megismerjem ezt a lányt, és hogy megpróbáljam megmenteni a
pusztulástól. Miért? Nem tudom… Egyszerűen csak nem akartam, hogy meghaljon,
mert ő ezt nem érdemelné meg.
Nem tudom minek nevezhetném azt amit érzek a fejezet elolvasása után. Több mint sajnálat, meglepetség vagy akármi más. Esetleg zavarodotság? Nem tudom, tényleg nem tudom. Ha jól értettem, Damon is kezd észhez térni, hogy Aliceszel a kapcsolata lassan átlépi a "csak szex határait vagy a semmi több". Talán ez kellett ahhoz, hogy ráébredjen/felrázodjon abból az állapotból amibe került Elena elutasitása után. Mégis összejöhetne neki is, hogy valakinek ő is úgy a jó ahogy van és az aki? Mindenesetre szurkolok neki. Amire még nagyon kiváncsi lennék majd az Elena reakciója, amikor ráébred, hogy kit/mit veszitet el Damonnal. Talán kifogod fejteni ezt is ha eljött az ideje. Pénteken várom a további fejleményeket/bonyodalmakat. Puszi :):):)
VálaszTörlésSzia!
TörlésHát, örülök, hogy ennyire felkavartam benned mindent.:) Damon amúgy ennél egy kicsit vaksibb és makacsabb, de nem kell olyan sokat várnod, csupán két fejezetet, amíg felborul körülötte a békés kis nyugalma, amit azt hitt, hogy Alice mellett talált meg és épített fel.:D Alakul a dolog, és szegénykém vakon sétál bele a saját csapdájába.
Elenával amúgy nem lesz ilyen viharos a kapcsolata, vagyis nem tervezem arra. Mindketten lezárták a kettejük dolgát és ennél sokkal békésebb lesz majd minden.:) Ez a terv, és remélem ez is tetszeni fog majd neked.:) Puszillak :)
Kedved morwen.
VálaszTörlésEzzel a fejezettel is nagyot alkottál. Nem találom a szavakat. A rész egyszerre volt sirást keltő, reményteli és felcsigázó. Alice átka és a fia története igazán szomorú, Damon pedig lassacskán ráeszmél arra, hogy igen is többet érez Alice iránt és ennek nyomán kétségem sincs afelöl, hogy mindent mehfog tenni a maga Damon módján annak érdekében, hogy megmentse őt. Nagyon várom a folytatást. PÉNTEK! :)
Szia Eszti!:)
TörlésÖrülök, hogy ennyi mindent sikerült kiváltani ezzel a résszel.:) Ebben aztán tényleg minden volt, és a következő sem lesz könnyebb, nekik legalábbis biztosan nem. Örülök, hogy így várod a folytatást, abban is lesznek még meglepetések, az biztos.:)
Hát, elképesztő, nagyon jó rész lett. Nagyon át jött Alice fájdalma, de ugyanakkor az izgalmat is fenntartottad miközben jobban megismerjük őt miközben Damon mintha kezdene rájönni, hogy érez iránta valamit. Alig várom a folytatását.
VálaszTörlésKöszönöm Zoltán.:) Örülök, hogy átjött Alice bánata és fájdalma. És igen, jól mondod, Damon makacs kókusza is kezd dolgozni, bár még semmi sem tudatod nála, és hát azok a makacs fogaskerekek még nem fogták fel, hogy mi is van.:) De idővel minden a helyére kerül majd.:) És mindjárt itt a péntek is.:)
Törlés