2014. április 22., kedd

Damon's Fanficton - 16. fejezet: Összetörve az élet súlya alatt

Sziasztok!

Máris itt van a történet folytatása, és ahogy ígértem, ezen a héten pénteken is Damon's Fanfiction rész lesz. Azért döntöttem így, mert olyan súlyú és összetettségű dolgokról lesz most szó, amik miatt jobb lesz, hogy egymás után két napon olvashatjátok el a két fejezetet. A jövő héten érkezik a Kötelékek 2. folytatása, de szerintem addig sem fogtok unatkozni Damon és Alice mellett.:)

Morwen



*******



Nem tudom, hogy mennyi ideig ültünk teljes némaságban a szobában, az ágy közepén. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék Alice-nek, vagy kellene-e egyáltalán mondanom neki valamit. Ő pedig… Az arca szoborszerűen merev, érzelemmentes és teljesen halott volt. Aggasztó és egyben ijesztő látványt nyújtott így. Egy másik világban, egy halott és keserűséggel teli világban volt most, mert ami körülötte volt, abból biztos voltam, hogy jelenleg semmit sem fog fel.
Lassan és óvatosan a vállához értem, mire ő ijedten összerezzent és rám nézett. Nem igazán láttam értelmet megcsillanni a szemében, mert most ott csak keserűség és mérhetetlen fájdalom, gyász ült. Láttam már őt hasonló állapotban, és ez a tekintet… Ez az arc… Kísértetiesen olyan volt, mint néhány hete, amikor tudomást szerzett arról, hogy Klaus megtörte Esther átkát.
Aztán szép lassan, mintha kezdett volna magához térni, de mire ezt felfogtam volna, ő hirtelen felpattant az ágyról és villámgyorsan elkezdte magára kapkodni a ruháit, és úgy viselkedett, mint egy eszelős.
- Elmegyek – suttogta maga elé ezt az egy szót, mintha nem is nekem mondta volna, hanem önmagának. Nem nézett rám, és talán nem is nagyon fogta fel, hogy én is itt vagyok még a szobában. Gyorsan én is kikeltem az ágyból, majd pillantok alatt felöltöztem, és elé léptem.
- Nem vagy jól, nem szeretném, ha most elmennél – feleltem neki aggódva és valóban így is gondoltam. Láttam, hogy hová vezetett a legutóbbi alkalom is, és látszólag most is pontosan egy olyan felé tartottunk, ami viszont túlságosan is maga alá temette őt, és ki tudja, hogy mi történne vele egy ilyen állapotában a nyílt utcán.
- De-de, most megyek, mennem kell – mondta maga elé mantrázva és rám sem nézve elindult ki a szobámból. Gyorsan utána mentem, és gondolkodás nélkül megállítottam.
- Alice! Nem mehetsz így el! – kaptam utána hirtelen és visszafordítottam magam elé.
- De igen, Damon. Engedj el – felelte egy cseppet hisztérikusan, majd megpróbálta erővel kitépni a karját a szorításomból. Én ezt nem hagytam neki, ezért még jobban és elkeseredettebben próbálkozott, de természetesen nem járhatott sikerrel.
- Legalább engedd meg, hogy hazavigyelek – szólaltam meg feszülten, de ő erre hevesen megrázta a fejét. Egyre jobban süllyedt bele a saját poklába, ami még engem is megrémisztett, mert fogalmam sem volt arról, hogy készen állok-e arra, hogy egy ilyen állapotában mellette legyek. Egyáltalán mellette akarok lenni? Mi van, ha ezzel a kapcsolatunk átlép egy határon, amit viszont nagyon nem szeretnék? Kissé haboztam én is, és tényleg nem tudtam, hogy el merjem-e engedni most, vagy inkább hallgassak az ösztöneimre és erővel tartsam itt?
- Nem, mennem kell. Most – tette hozzá kétségbeesettebben, és egyre jobban próbálta kirángatni a karját a fogásomból.
- Alice! – szólaltam meg erélyesen, mire ő ijedten és zavartan rám pillantott. – Nem engedlek így el, mert ki fogsz borulni, és a végén még egy autó elé sétálsz.
Igen, azt hiszem, hogy döntöttem… Túl veszélyes lenne a számára, ha most hagynám elmenni. Itt tartom és… Mellette leszek? Támogatom? Azt hiszem, hogy igen… Ha nem hagyom kilépni az ajtómon, akkor ez vár rám. Kész vagyok ezt most vállalni? Fogalmam sincs…
- Nem, nem, nem! Nem lesz bajom, de kérlek, most rögtön engedj el – felelte ismét hisztérikusan Alice és a szemei könnybe lábadtak. – Kérlek – tette hozzá könyörgően, mire én szorosan közelebb húztam magamhoz.
- Nem Alice. Már nem tehetsz semmit – szólaltam meg halkan, mire ő ismét eszét vesztve megrázta a fejét. – Miért akarsz elmenni? – kérdeztem tőle értetlenül, hátha ezzel kicsit ki tudom zökkenteni a saját, maró fájdalmából.
- Mert ki fogok borulni – felelte kétségbeesve és egyre több könny ült a szemében. Úgy láttam, hogy teljesen elborultak a gondolatai, és egyre jobban süllyed bele a fájdalomba, én pedig pont ezért nem mertem elengedni őt. Annyira sebezhetőnek és elveszettnek tűnt… És egyszerűen nem szerettem volna, ha baja esik. És ő pontosan attól tartott, amitől én: ha itt marad most, akkor akaratlanul is közelebb fog kerülni hozzám. Én tudtam, hogy miért nem akarom ezt, de azt nem, hogy neki mi kifogása van ez ellen. Oké, hogy nem vagyok egy minta férfi, és nem is számíthat tőlem senki sem többre egy szeretői viszonynál, de…
- Tudom. Ezért ne menj el – szólaltam meg végül halkan, majd óvatosan közelebb húztam őt magamhoz. Ő minden erejével tiltakozott, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni. Ki van készülve, legalább most ne küzdjön az ellen, hogy valaki, akár én, mellette legyen!
- Ne, ne, Damon! Eressz! – mondta egyre hisztérikusabban, amit már végképp nem tudtam értelmezni. Egyszerűen nem értettem, hogy a legnagyobb kínja közepette, hogy képes arra gondolni még mindig, hogy távol tartson magától – Nem akarom, hogy lásd. Nem akarom, hogy velem legyél – tört ki végül belőle a felszínre az, ami sejtettem, hogy zavarta, és amiért valójában pillanatok alatt szeretett volna eltűnni a villából.
- Miért? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Mert nem… Nem szabad… Ne törődj velem! – mondta könnyes szemmel, és egyre biztosabb voltam abban, hogy már nem sokáig bírja türtőztetni magát, és hamarosan én „nyerek”.
- Akármennyire se szeretné egyikünk sem, mégis törődünk a másikkal, és pont ezért nem fogom hagyni, hogy elmenj! Ha meg akarod ezt akadályozni, akkor használnod kell az erődet! – feleltem neki keményen, és igazából magam sem értettem, hogy miért ragaszkodtam ennyire ahhoz, hogy itt tartsam. Tényleg nem akartam, hogy baja legyen, de azt se tudtam, hogy ha valóban itt marad és kiborul, akkor én mégis mihez kezdjek vele, vagy mit csináljak? Hát ez majd valahogy kialakul menet közben, mert egy valamiben biztos voltam: nem fogom most hazaengedni. Döntöttem, és ezt most már végig kell csinálnom valahogy…
Alice láthatta rajtam az eltökéltséget és hiába próbált még párszor egyre erőtlenebbül szabadulni a szorításomból, most sem járt sikerrel. A könnyek egyre jobban áztatták el az arcát, és szó szerint borzasztó látványt nyújtott, ahogy szép lassan a fájdalom a hatalmába kerítette és kegyetlenül felemésztette őt. Szinte pillanatok alatt ment mindez végbe, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy erőtlenül lehanyatlik a földre és keservesen kitör belőle a szívszorító zokogás. Nem magát siratta, nem a saját fájdalma marta most őt… A kín, ami emésztette, az egy édesanya kínja volt, aki elvesztette a gyermekét. A látvány, amit nyújtott… Nem, még számomra sem volt közömbös, mert egyszerűen a belőle áradó mérhetetlen gyász és a veszteség érzése megérintő volt.
Óvatosan letérdeltem elé, és próbáltam azt tenni, amit jónak láttam. Már ha tudtam volna azt, hogy mi a jó ilyenkor… Lassan megérintettem a vállait, amit ő látszólag fel sem fogott, majd végül magamhoz öleltem őt. Ő készséggel hajtotta a fejét a vállamra és egész testében zokogott, megállás nélkül. Nem tudom, hogy mennyi ideig térdeltünk így a földön, de amikor kezdtem azt érezni, hogy elgyengül a karomban, akkor szorosabban magamhoz öleltem és felemeltem a földről. Az ágyhoz mentem vele, lefektettem rá, majd én is mellé dőltem és a mellkasomra vontam őt. Ő csendben sírdogált tovább, én pedig szótlanul öleltem magamhoz és simogattam kedvesen a hátát. Soha nem szerettem az ilyen helyzeteket, de valahogy olyan hirtelen és váratlanul csöppentem most ebbe bele, hogy… Küzdeni? Kihátrálni belőle? Nem tudom, hogy miért nem akartam, és miért nem hagytam, hogy csak úgy eltűnjön percek alatt a villából.
Alice még órákig sírt csendben a karomban, míg nem hirtelen arra nem eszméltem, hogy a légzése lenyugodott és elaludt a mellkasomra hajtott fejjel. Óvatosan betakartam magunkat, majd próbáltam én is megnyugodni és feldolgozni a történteket. Nagyon felkavaró volt így látni őt, és sajnáltam is, amiért elvesztette a fiát, aki annyira kedves volt a szívének, még ha nem is nevelhette fel őt saját maga. Ennek ellenére is törődött vele és mindenek elé helyezte a fia életét és jólétét. Egy igazi szerető, gondoskodó, jótét lélek volt, aki biztos voltam abban, hogy nem érdemelte ezt. És más csapásokat sem az élettől… Ez az egész reinkarnálódás is… Mégis miért? És hogyan? Továbbra is nagyon aggasztottak ezek a kérdések, és tényleg szerettem volna mielőbb választ kapni ezekre.
Igen, lassan kezdtem belátni, hogy az mellett, hogy szeretők voltunk, én elkezdtem valamennyire törődni vele, ami fogalmam sincs, hogy baj-e. Egyelőre nem tűnt annak, és hiába nem így terveztem a dolgokat, a mai eset rádöbbentett arra, hogy már késő. Nem csak szexuálisan lettem a rabja, de emberileg is megfogott és érdekelt a sorsa és az élete, amit ő látszólag egyáltalán nem akart, és ezért szeretett volna elmenni ma este. Hogy ne lássam azt a kiborulást, aminek végül a szemtanúja voltam… Miért? Ennyire tiltakozik az ellen, hogy bárki is foglalkozzon vele és érdekelje őt a sorsa? Ezt akarja a titkolózással is elkerülni?
Most viszont már késő volt, és talán a ma történtek után ő is kicsit megnyílik majd előttem. Ha nem… Nem baj, azt hiszem. Nem azért tartottam ma itt őt, ebben kezdtem egyre biztosabb lenni, és ez sajnos igencsak összezavart. Fogalmam sem volt már arról, hogy vajon hová tartunk majd ezután, de igencsak kezdtem úgy gondolni, hogy ez már a barátság kategóriába tartozik. Baj lenne ez? Talán igen, talán nem… De szerintem hamarosan erre is választ kapok majd.
*
Nem sokkal azután, hogy engem is elnyomott az álom, arra riadtam fel, hogy Alice fészkelődni kezdett a karomban.
- Fent vagy? – szólaltam meg halkan, majd végigsimítottam a kezemmel a vállán, amit még mindig magamhoz öleltem. Ő csak némán bólintott a mellkasomba, mire én szorosabban magamhoz húztam.
- El kell mennem Damon – szólalt meg pár perccel később, és a hangjából tisztán hallottam, hogy ismét sír.
- Nem szeretném, ha elmennél. Maradhatsz nyugodtan – feleltem kedvesen, majd egy gyengéd csókot nyomtam a homlokára. Magam is meglepődtem azon, hogy nem tiltakozott tovább, hanem némán belefúrta az arcát a mellkasomba és ismét egyre jobban kezdte őt rázni a sírás. Lágyan simítottam végig a hátát és vártam, hogy valamikor elfogyjanak a könnyei, és hogy egy kicsit megnyugodjon. Amikor végül ez megtörtént, akkor alig hallhatóan megszólaltam.
- Mesélj a fiadról Alice – mondtam együtt érzően, mire ő hevesen megrázta a fejét. – Könnyebb lesz utána – tettem hozzá halkan, majd vártam, hogy megeméssze a szavaimat és bíztam abban, hogy végül megfogadja majd a tanácsomat. Érdekelt is a története, illetve valóban úgy gondoltam, hogy ez által egy kicsit ő is megnyugszik majd. – Hogy ismerted meg az édesapját? – szólaltam meg pár perccel később, amikor ismét csillapodott a sírása. Egy ideig néma csend volt, majd végül reszelős hangon megszólalt.
- 1933 nyarán ismertem meg egy fiatal, korombeli fiút – kezdett bele elmerengve és a hangja is olyan volt, mintha lélekben most egy másik korban lenne. A hangját néha tarkította egy-egy nehezebb légvétel, ami tudtam jól, hogy azért van, mert még mindig sírdogál. – Az akkori családom… Nos, igen jómódúak és anyagiasak voltak, ám Lance korántsem felelt volna meg az elvárásaiknak. Én viszont sajnos ennek ellenére beleszerettem, és a szerelmünk hamar ki is teljesedett. Borzasztóan szerettem őt, és képtelen voltam a következményekre gondolni. Az életem és a sorsom meg volt pecsételve Damon, én pedig szerettem volna boldog lenni, amikor csak lehetett. Lance mellett pedig… Igen, nagyon boldog voltam – mondta Alice halkan és a hangja ismét megremegett a sírástól. Én feszülten hallgattam őt, mert álmomban sem hittem volna, hogy végül megfogadja a szavaimat, és beszélni fog a múltjáról.
- Aztán hamarosan kiderült, hogy teherbe estem – folytatta Alice kérés nélkül és közben mély levegőt vett. – A szüleim előtt próbáltam titokban tartani, de egy idő után ez már lehetetlen volt. Megvetettek, elhordtak mindennek, és az apám többször kezet emelt rám. Én nem tudtam, hogy mi tévő lehetnék, és elhagyni se mertem akkor a családomat, mert féltem, hogy Klaus rajtuk torolja meg azt, ha nem talál majd mellettük. Ám a jószerencse mellém állt és Elijah előbb rám akadt. Elhagytam ekkor a szüleimet és Elijah mellett töltöttem a terhességem hátralevő részét. Hiába bujkáltunk, mindketten tudtuk, hogy Klaus ránk fog akadni, hacsak nem volt mindvégig tisztában azzal, hogy hol vagyunk. Így az idő sürgetett és nekem döntenem kellett – mondta Alice elszorult torokkal, majd elhallgatott. Sokáig nem mondott semmit, így végül megint én törtem meg a csendet.
- Miről kellett döntened? – kérdeztem tőle halkan.
- Sosem érhettem meg a 18. születésnapomat Damon – szólalt meg ismét keserű hangon. – De a gyermekemnek akkor még nem szabadott volna megszületnie… Így aztán a születésnapom előtti napon sikeresen meggyőztem Elijah-t arról, hogy vegye ki belőlem a babámat. James-t… Akkor még nem tudtam, hogy fiút hordok a szívem alatt – tette hozzá boldogabb hangon.
Döbbenten feküdtem az ágyon és próbáltam felfogni Alice szavait. Sose válhatott nagykorúvá? Elijah indította be a szülést? Vagyis nem beindította, hanem… „A fiatalkorú édesanya belehalt a súlyos vérveszteségbe.” – visszhangzottak a fejemben a Liz által adott aktában olvasott szavak. De hiszen ennek nincs semmi értelme! Ha nem Elijah gyógyította volna meg a vérével Alice-t, akkor ő maga tette volna ezt mágiával… Nem halhatott volna bele egy szülésbe, mert… Szép lassan kezdett összeállni a kép a fejemben, de még mindig túl sok volt az ismeretlen változó.
- Hogy érted azt, hogy sosem érted meg a 18. születésnapod? – kérdeztem tőle feszülten, mire ő a mellkasomba temette az arcát, és reményvesztetten válaszolt.
- Ez az átok lényege, amivel Esther sújtott engem. Klaus minden egyes alkalommal megölt, mielőtt nagykorú lettem volna. Ám 1934-ben Elijah tette ezt meg, mert tudtam, hogy Klaus nem kímélné a fiamat. Miután Elijah nehezen, de végül beleegyezett a kérésembe, eltörte a nyakam, hogy ne szenvedjek, majd azonnal kivette a hasamból James-t. Én már csak a túlvilágról nézhettem végig a születését, és azt, ahogy Elijah sírva magához öleli őt. Ezután gondoskodott arról, hogy szerető szülőkhöz kerüljön, az én halálomat is elsimította, és végül a fiam élhetett, és egészséges is volt.
Meredten bámultam magam elé, mert amiket Alice mondott… Álmomban sem gondoltam volna, hogy bonyolultabb a helyzete annál, mint ahogy hittem. Lassan kezdett összeállni a teljes kép a fejemben, és értelmet nyertek a szavai, ami az idei távozásáról szóltak. Sose válhatott nagykorúvá és idén sem csak egyszerűen elutazik majd a városból.
- December 17-én nem fogod elhagyni a várost, igaz? – kérdeztem tőle száraz torokkal, és nem voltam biztos abban, hogy valóban hallani akarom a válaszát, hogy megbizonyosodjak a sejtésemről. Egy lány, aki újra és újra leszületik a földre, de minden alkalommal csak 18 év adatik meg neki. 18 év, hogy éljen és hogy boldog legyen. Miféle gonosz ember képes ilyen átokkal sújtani egy ilyen ártatlan és jószívű lelket, mint Alice?
- Nem, Damon. Nem hagyom el a várost – válaszolt végül Alice a kérdésemre, ami után síri csend telepedett a szobára. Nem elköltözik, hanem ismét megöli őt Klaus, hogy aztán újra megszülessen és újabb 18 év múlva minden az elejéről kezdődjön.
A gondolataim tovább pörögtek és lassan felfogtam a szavai jelentését. Egy hónap múlva újra meg fog halni... Ám volt még egy dolog, ami nagyon aggasztott, és nem akartam elsiklani ez felett sem.
- Utolsó alkalom? Ezt mondtad, miután megtudtad, hogy Klaus megtörte az anyja átkát. Miért? Ugye nem… – szólaltam meg később, még mindig döbbenten és talán már sokkot is kaptam a sok letaglózó információ miatt.
- Mert Elijah és én úgy gondoljuk, hogy azzal, hogy Klaus újra hibriddé vált, valahogy sikeresen kiléptette az én átkom, vagyis az életem a körforgásból, és ha hibridként öl meg… Esther könyvei szerint ebben az esetben végleg meghalok, és soha többé nem születek újjá.
„Végleg meghalok… Végleg meghalok… Végleg meghalok” – ez a két szó visszhangzott a fejemben és próbáltam felfogni az értelmüket. Nem lehet mindez a valóság, és ilyen nem történhet meg! Biztosan csak álmodok és csak képzelem Alice szavait. Nem fogja a várost elhagyni, hanem egyszerűen hagyja, hogy megöljék őt. Újra és újra és újra! Végleg meghalni? Ugyan, biztos csak rosszul hallottam valamit, és kell, hogy legyen ebből is valami kiút.
- Ezt nem értem – szólaltam meg révetegen, mire Alice felemelte a fejét, és rám nézett. A gyér holdfényben tökéletesen láttuk egymást. Én legalábbis láttam a reményvesztett, összetört tekintetét, és minden bizonnyal ő is látta, hogy sokkoltak a szavai. Alice értetlenül nézett rám, mire én végül megszólaltam és próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Nagyon erős boszorkány vagy és látszólag simán elbírnál Klaus-szal. Miért hagyod magad?
- Pont ez a lényeg Damon. Nincs elég erőm ahhoz, hogy felülkerekedjek rajta. Az átokkal azért sújtott engem Esther, mert azzal, hogy vámpírrá változtatta a gyermekeit, felborult a természet rendje. Ezért bennem annyi erő összpontosult, amivel bármikor felül tudok kerekedni az ősökön. Ám az erőm legjava csak a 18. születésnapomon kerülne hozzám. Miután felnőttem és alig egy év volt hátra a 18. születésnapomig, akkor végül Klaus és Esther erről tudomást szereztek, és megöltek. Ám arra nem számítottak, hogy a természet újabb kiskaput hozott létre és újra megszülettem a földre. Ekkor volt szükség az átokra, hogy egyfajta csapdába ejtse a lelkem Esther, de ehhez az kellett, hogy minden egyes alkalommal meghaljak, mielőtt a maradék erő hozzám kerül. Esther ezen tettével pedig végleg beindult a körforgás: újra és újra megszülettem, hogy aztán újra és újra meghaljak.
Döbbenten néztem a karomban fekvő boszorkányra és próbáltam megemészteni a szavait. Álmomban sem hittem volna, hogy vannak cifrább dolgok annál, mint a nap és a hold átka, vagyis ezeknek a valós, mögöttes tartalma. Most pedig… Sokkal bonyolultabb a képlet, mint ahogy valaha gondoltam volna.
- És a vámpírrá válás? – kérdeztem végül, amikor eszembe jutott az egyik legkézenfekvőbb megoldás, ami nem értettem, hogy nekik miért nem jutott az eszükbe.
- Egyszer megpróbáltuk Elijah-val – szólalt meg Alice reményvesztetten. – Azonnal meghaltam. Az én esetemben ez az út nem járható.
- És akkor most mi lesz? Hagyod, hogy Klaus nyerjen és önként sétálsz a mészárszékre? – kérdeztem tőle feszülten, mert egyszerűen nem értettem, hogy miként képes feladni és hagyni, hogy Klaus legyőzze őt. Ez nem ő… Ő ennél erősebb és kitartóbb, legalábbis ebben egyre biztosabb voltam, mert ilyennek ismertem meg az elmúlt hetekben. Miért adná fel?
- Hidd el Damon, 1000 év alatt sok mindent megpróbáltam és Elijah is igyekezett megoldást találni arra, hogy felülkerekedjek Klaus-on. Nincs rá mód… Egy hónap Damon, és végleg meghalok. Ez ellen pedig nem tehetek semmit – tette hozzá halkan, majd ismét a mellkasomra hajtotta a fejét.
Én feszülten magamhoz öleltem őt és némán meredtem magam elé, és fel sem igazán fogtam, hogy egy apró, makacs könnycsepp lassan és biztosan végigszántja az arcomat. Egy hónap… Egy nappal sem több. Ennyi időm van, hogy megismerjem ezt a lányt, és hogy megpróbáljam megmenteni a pusztulástól. Miért? Nem tudom… Egyszerűen csak nem akartam, hogy meghaljon, mert ő ezt nem érdemelné meg.

6 megjegyzés:

  1. Nem tudom minek nevezhetném azt amit érzek a fejezet elolvasása után. Több mint sajnálat, meglepetség vagy akármi más. Esetleg zavarodotság? Nem tudom, tényleg nem tudom. Ha jól értettem, Damon is kezd észhez térni, hogy Aliceszel a kapcsolata lassan átlépi a "csak szex határait vagy a semmi több". Talán ez kellett ahhoz, hogy ráébredjen/felrázodjon abból az állapotból amibe került Elena elutasitása után. Mégis összejöhetne neki is, hogy valakinek ő is úgy a jó ahogy van és az aki? Mindenesetre szurkolok neki. Amire még nagyon kiváncsi lennék majd az Elena reakciója, amikor ráébred, hogy kit/mit veszitet el Damonnal. Talán kifogod fejteni ezt is ha eljött az ideje. Pénteken várom a további fejleményeket/bonyodalmakat. Puszi :):):)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát, örülök, hogy ennyire felkavartam benned mindent.:) Damon amúgy ennél egy kicsit vaksibb és makacsabb, de nem kell olyan sokat várnod, csupán két fejezetet, amíg felborul körülötte a békés kis nyugalma, amit azt hitt, hogy Alice mellett talált meg és épített fel.:D Alakul a dolog, és szegénykém vakon sétál bele a saját csapdájába.
      Elenával amúgy nem lesz ilyen viharos a kapcsolata, vagyis nem tervezem arra. Mindketten lezárták a kettejük dolgát és ennél sokkal békésebb lesz majd minden.:) Ez a terv, és remélem ez is tetszeni fog majd neked.:) Puszillak :)

      Törlés
  2. Kedved morwen.
    Ezzel a fejezettel is nagyot alkottál. Nem találom a szavakat. A rész egyszerre volt sirást keltő, reményteli és felcsigázó. Alice átka és a fia története igazán szomorú, Damon pedig lassacskán ráeszmél arra, hogy igen is többet érez Alice iránt és ennek nyomán kétségem sincs afelöl, hogy mindent mehfog tenni a maga Damon módján annak érdekében, hogy megmentse őt. Nagyon várom a folytatást. PÉNTEK! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Eszti!:)
      Örülök, hogy ennyi mindent sikerült kiváltani ezzel a résszel.:) Ebben aztán tényleg minden volt, és a következő sem lesz könnyebb, nekik legalábbis biztosan nem. Örülök, hogy így várod a folytatást, abban is lesznek még meglepetések, az biztos.:)

      Törlés
  3. Hát, elképesztő, nagyon jó rész lett. Nagyon át jött Alice fájdalma, de ugyanakkor az izgalmat is fenntartottad miközben jobban megismerjük őt miközben Damon mintha kezdene rájönni, hogy érez iránta valamit. Alig várom a folytatását.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Zoltán.:) Örülök, hogy átjött Alice bánata és fájdalma. És igen, jól mondod, Damon makacs kókusza is kezd dolgozni, bár még semmi sem tudatod nála, és hát azok a makacs fogaskerekek még nem fogták fel, hogy mi is van.:) De idővel minden a helyére kerül majd.:) És mindjárt itt a péntek is.:)

      Törlés