2014. július 11., péntek

The Delena Fanfiction - 28. fejezet: Egy halott lélek éneke

Sziasztok!

Az előző felkavaró fejezet után, nos, nem ígérem, hogy csillapodnak a kedélyek. Ezúttal ismét egy videót ajánlok elé, ami szerintem jól visszaadja azt, ami most Damonban lejátszódik. VIDEÓ

Ezek után nem is mondok most több szót a mai részről. Csak jó olvasást kívánok nektek!

Morwen



*********************



Csak csendben térdeltem tovább a földön és meredten néztem magam elé. Pontosabban abba az irányba, ahol a szeretett nő feküdt, és felette a gyilkosa. A saját öcsém… Úgy éreztem, hogy megnémultam, a tagjaim lebénultak és képtelen vagyok szólni, mozdulni, vagy csak lélegezni. Tudtam, hogy Klaus-ban nem lehet bízni, és most én következek. Stefan nem ért el semmit azzal, hogy követte az utasításait, mert én leszek a következő a sorban. De ezt egy másodpercig sem bántam volna, mert az a világ, amiben Elena nem létezik, az számomra nem ér semmit.
Tényleg lottóznom kellett volna… Már éreztem is a mellkasomban a kezet, ami a szívem markolta csak azért, hogy utána egy másodperccel később kitépje azt a helyéről. Nem néztem fel a gyilkosomra, nem akartam látni őt, mert még mindig csak Elena-t néztem. A nőt, aki számomra az életet, a reményt és a boldogságot jelentette. És most halott… Minden életerő elszállt belőle és itt hagyott engem. Egymás után villantak fel a fejemben a képek, és újra és újra kristálytisztán hallottam minden egyes vallomását. Temérdek „szeretlek Damon” visszhangzott a fejemben, a könnyeim pedig szép lassan, határozottan útjukra keltek. Elment… Soha többé nem ölelhetem már… Soha többé nem láthatom a gyönyörű mosolyát… A csillogó, boldog tekintetét, amivel rám nézett… Vége… Pontosan úgy, ahogy nekem is.
A kéz még markolta a szívem, de még mindig nem tépte ki a helyéről azt. „Csak tedd meg!” – mondtam magamban bíztatóan Klaus-nak, de a szívem még mindig a helyén volt. És Klaus? Óráknak tűnő másodperc volt az, amikor eljutott a tudatomig, hogy Klaus nem is áll mögöttem. Stefan mellett van, és épp megpaskolta a hátát, amikor rájuk néztem.
Nem értettem az egészből semmit. Ezek szerint a szőke vámpír készül most engem megölni? Nem, hisz ő ott állt tőlük nem messze. Lassan lenéztem magamra és ekkor jöttem rá, hogy senki sem áll mellettem, vagy a közelemben. Senki sem szorítja és tervezi kitépni a szívem… Ez… Ez a fájdalom. Ez csak a pusztító fájdalom, ami az egész bensőmet igyekezett megsemmisíteni és darabjaira zúzni. Engem senki sem akart megölni, csak Elena-t. Az ő életét akarja mindig valaki és most sikerrel jártak. Klaus másodjára is sikerrel járt.
- Szabad vagyok? – hallottam meg valahonnan a távolból Stefan halk hangját, de képtelen voltam ránézni. Gyűlöltem őt. Minden egyes porcikámmal gyűlöltem és a halálát akartam. Hogy is volt képes az én életem választani Elena-é helyett? Sosem tudta úgy szeretni őt, mint én. Neki nem szabadott volna meghalnia, neki élnie kellene!
- Állom a szavam drága barátom, szabad vagy – felelte neki Klaus olyan mézes-mázosan, hogy még az én gyomrom is felfordult tőle. Hirtelen oda akartam menni hozzá és kitépni a szívét a helyéről, mert ha volt élőlény a Földön, aki ezt megérdemelné, akkor az ő volt. – Bár azt javaslom neked Stefan, hogy egy időre kerüld a kedves bátyádat, mert ahogy elnézem őt, a szívszerelme megölése nem igazán nyerte el a tetszését.
Gyilkos tekintettel néztem rájuk, majd a következő pillanatban gondolkodás nélkül rájuk rontottam. Hogy esélyem sincs ellenük? Valahol mélyen ezt én is tudtam jól, de nem bírtam felfogni. Pusztítani, ölni és gyilkolni akartam mindent, ami az utamba kerül. Ám amint az öcsémnek rontottam, hirtelen elsötétült előttem minden, és a tudatom utolsó morzsáival felfogtam, hogy megöltek.
*
Hasogató fájdalom a fejemben és pusztító üresség a mellkasomban. Csak ez volt, amit éreztem és úgy tűnt, egyikre sincs gyógyír. Meghaltam. De minden annyira élőnek tűnt, hogy végül lassan felfogtam azt, hogy nem végleg. Talán csak a nyakam törték el, mert még mindig éreztem, hogy lélegzek, a levegő szaggatottan járt ki és be a tüdőmben, a szívem pedig… Nos az valóban halott volt. Egy pokoli űr tátongott a helyén, és újra és újra végigsöpört rajtam a belőle kiinduló elviselhetetlen kín. Ismét éreztem az arcomat elborító könnyeket, majd lassan ki bírtam nyitni a szemem.
Már nem a kőfejtőnél voltam, ezt azonnal sikerült megállapítanom, már ha az eszem még nem ment el és nem őrültem meg. A Salvatore villa falait ismertem fel magam körül, de azt nem értettem, hogy miként kerülhettem ide. Valahonnan a közelemből fojtott hangokat hallottam, de nem értettem belőlük egy szót sem. Mintha a tudatom és a hallásom is szabadságra ment volna. Vagy csak én nem akartam hallani semmit és senkit sem?
Végül lassan kinyitottam a szemem, a következő pillanatban pedig felültem a kanapén. A könyvtárban voltam és a velem szemben lévő kanapén pedig Elena feküdt. Békésen és olyan nyugalommal az arcán, mintha nem a halál ragadta volna őt el örökre. Mint egy tagjait mozgatni alig bíró öregember, úgy keltem fel a kanapémról, ám két lépés után térdre rogytam Elena előtt. Remegve nyúltam a kezeiért, és amint újra az enyémbe kulcsoltam az övét, a fejem a mellkasára hajtottam. Képtelen voltam szólni, mozdulni, és még abban sem voltam biztos, hogy lélegzek. A testem még élt ugyan, de a lelkem meghalt azzal a lánnyal együtt, aki az életet és a mindenséget jelentette nekem. Akit szerettem… Akivel felhőtlenül boldog voltam, és aki végül nekem adta a szívét. Ám az nem vert többé… Halott… Halott… Halott…
- Damon – szólalt meg hirtelen egy hang valahonnan mögülem, és olyan hangosan, mintha a fülembe ordított volna. Sejtettem, hogy csak képzelem ezt, de perpillanat egyáltalán nem érdekelt, hogy az érzékeim felmondták a szolgálatot.
- Menj el – feleltem halkan és minden erőmet összeszedve Bonnie-nak. Éreztem, hogy a harag újra kezd felemészteni, ám őt egyáltalán nem akartam bántani.
- De Damon… - kezdte ismét Bonnie, mire én dühösen rápillantottam. Mögöttem állt, én viszont még mindig Elena mellett térdeltem és görcsösen fogtam a kezét.
- Menj! El! – szűrtem neki mérgesen a fogaim közül, mire ő ijedten hátratántorodott. Valahonnan Jeremy is előkerült, aki szintén könnyes szemmel nézett az előttem heverő halott testvérére. Bonnie viszont nem kérdezett tovább semmit, csak megfogta Jeremy kezét, és erővel elkezdte kihúzni őt a nappaliból, amiért most roppant hálás voltam neki. Végül hallottam a bejárati ajtó csukódását és tudtam, hogy most már egyedül vagyok. Csak ő és én… Pontosan úgy, mint pár nappal ezelőtt. A különbség csupán az volt, hogy én éltem, ő pedig nem…
Újra a mellkasára hajtottam a fejem, a könnyeim pedig megállás nélkül áztatták el a ruháit. Képtelen voltam magamhoz térni, megnyugodni, mert a pusztító fájdalom belülről emésztett. Az egész lényem, a lelkem, a szívem, mindenem Elena-é volt, és most mindez az életével együtt megsemmisült. Csak egy gyarló test voltam, aki a fájdalmon kívül képtelen mást érezni.
A fejemben újra láttam őt, és ez egy keserédes mosolyt csalt a könnyes arcomra, amit még mindig a mellkasán pihentettem. Örvénylően és óriási erővel söpört végig a szerelem a halott szívem helyén, újabb és újabb fájdalomhullámot generálva ezzel minden porcikámra. A képek egymást kergették a fejemben, és újra láttam őt. Amikor együtt táncoltunk a bálon… Az erőszakos, majd végül a viszonzott csókok… A különleges pillanatok, amikor valami olyan mesés világba kerültünk mindketten, ami csak a miénk volt, csak minket emésztett fel… Az első éjszaka… A kipirult, boldog és szerelmes tekintet, amivel rám nézett… Jamie-ék motelja, ahol visszaadtam az emlékeit és ami után tudtam jól, hogy visszavonhatatlanul és örökre belém szeretett…
De most… Már semmit sem jelentett mindez, mert a szíve képtelen tovább szeretni és dobogni. Elhagyott, örökre.
Már nem sírtam, mert arra képtelen voltam. Zokogtam, mint egy kisgyermek, aki örökre elveszítette azt, aki számára a legfontosabb. Örvénylően szippantott be egyre jobban és jobban a kínzó fájdalom, én pedig nem voltam képes küzdeni ellene. Az érzéseim kikapcsolni? Miért? Mi értelme bárminek is Elena nélkül?
Lassan felemeltem a fejem a mellkasáról és ránéztem a gyönyörűséges arcra, ami még a halálban is a legszebb volt a világon számomra. Remegő kézzel simítottam végig az arcán, de ő már képtelen volt elpirulni a lágy érintés nyomán… Már nem mosolyog vissza rám soha, mert meghalt… Már nem hallom soha a szíve dobogását felgyorsulni akkor, amikor hozzáérek, mert az már képtelen ilyen reakciókra. Csak dobog lassan, ütemesen és halkan.
Dobog… A halott szív nem dobog, vagy igen? Rendben Damon Salvatore, már képzelődsz is, szóval ideje bevonulnod abba a bizonyos diliházba, mert az eszed utolsó maradéka is szabadságra ment.
Hitetlenül megráztam a fejem, hátha a hallásom megjavul, de nem így lett. Továbbra is hallottam egy szív erőtlen és halk dobogását, de tudtam azt is, hogy rajtunk kívül nincs senki a villában. Lassan Elena mellkasára hajtottam a fejem és még a lélegzetem is visszafojtottam.
Bamm… Bamm… Bamm…
Ugyanolyan lassan emeltem fel a fejem és néztem ismét az arcra, ami a világomat jelentette. Él? Létezhet az, hogy nem halt meg? De tisztán emlékszek arra, hogy pár perce még nem hallottam semmit, most viszont… Vámpírrá változott? De az lehetetlen, nem volt vámpírvér a szervezetében, tőlem nem kapott és mástól sem kaphatott.
Ám gondolkozni nem tudtam tovább, mert egy pillanattal később Elena hirtelen mély levegőt vett és a szemeit is kinyitotta. Döbbenten néztem őt, és még mindig mellette térdeltem. Ez a valóság, vagy csak álmodok? Képzelődök, vagy tényleg életre kelt Elena?
Ő csak nézett rám némán, csendben és képtelen volt megszólalni. A szemei könnybe lábadtak, ahogy végignézett rajtam, és ez lassan kezdett engem is magamhoz téríteni. Óvatosan megszorította a kezem, amit még mindig görcsösen markoltam. Ő lenézett a kezeinkre, majd elmosolyodott és újra rám nézett.
- Vámpír lettél – szólaltam meg reszelős hangon és még mindig teljes döbbenettel.
Ő csak mosolyogva bólintott, majd újra megszorította a kezem és ugyanazzal a csillogó tekintettel nézett rám, amit azt hittem, hogy soha többé nem látok újra.
- Mégis hogyan? – kérdeztem tőle értetlenül, mert valahogy nem bírtam összerakni a kirakós darabkáit.
- Amikor tehettem, mindig ittam Caroline véréből – felelte nekem bűnbánóan, én viszont ebben a pillanatban olyan hálát és szeretetet éreztem a szöszi iránt, hogy az még engem is meglepett.
- Hála az égnek! – szakadt ki belőlem hirtelen a válasz, majd váratlanul magamhoz rántottam Elena-t és szorosan átöleltem.
- Nem haragszol rám emiatt? – kérdezte Elena halkan a vállamba, mire én hevesen megráztam a fejem.
- Esküszöm, hogy ezért még kezet csókolok a szöszinek – feleltem neki könnyes arccal, mire Elena is megkönnyebbülten elnevette magát.
- Szeretlek Damon – szólalt meg halkan Elena, mire én kibontakoztam az öleléséből és boldogan néztem rá.
- Azt hittem, hogy soha többé nem hallom ezt tőled – feleltem neki elmosolyodva, amire a válasza egy örömteli mosoly volt.
- Szeretlek! – ismételte újra, majd egy rövid csókot adott a számra. – Szeretlek! – szólalt meg megint és újra megcsókolt. – Szeretlek! – újabb csók. – Szeretlek!
Én boldogan felnevettem, majd szorosan magamhoz öleltem őt és ezúttal én adtam neki egy rövid csókot.
- Én is szeretlek! – válaszoltam neki halkan, és közben végigsimítottam az arcán. – Soha többé ne csinálj ilyet – mondtam neki feddőn, mire ő is elmosolyodott.
- Nem fogok – felelte halkan, majd ezúttal egy lágy és szerelmes csókban forrtunk össze, ami végre engem is meggyőzött arról, hogy nem képzelődök. Elena él és ismét a karjaimban van, én pedig soha többé nem fogom őt elengedni, mert az életem, a lelkem és a szívem örökre hozzá tartozik.

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett a rész. Elégé megható ahogy végig követjük Damon érzéseit Elena elvesztése miatt főleg, hogy Damon-t ritkán látni így összetörni. Elena átváltozik, Caroline-nak végre sikerült hasznosat dolgot tenni a kritizálása mellett. Várom a következő részét is, gondolom nem sokára vége a történetnek.
    Egy kérdés, Klaus hibrid problémája, hogy nem hasonmás vérrel változnak át vagy hogy Elena életben volt?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)

      Igen, jól sejted, mindjárt itt a vége. Még két fejezet és ettől a történettől is búcsút veszünk... Damon pedig... Annyira muszáj volt egyszer őt is összetörnöm mert utána még édesebb tud lenne a boldog befejezés, nem? :) Caroline pedig... :) Csak várd ki a végét, annyit mondok:)
      Klaus kapcsán nem igazán értem a kérdésed, hogy pontosan mire akarsz utalni.

      Törlés
    2. Nincs is jobb mint boldog befejezés. A kérdésemre őszintén már én se tudom mit akartam, de nem fontos.

      Törlés
    3. Hát, öhm, én sem, pedig tényleg érdekelne, hogy mi volt az.

      Törlés
  2. Idézet "Pontosan a szive közepébe találtam", hát igen, most te is ezt tetted velem. Én is úgy éreztem magam, mint Elena azon az estén amikor Damon visszaadta az emlékeit, abba is hagytam az olvasást, mert a könnyeimtől nem láttam a betűket. Egy nagyon megható rész volt. Én magam sem értem miért érintenek olyan mélyen Damon érzései, jók és rosszak egyaránt. Szenzációs ahogy leirtad azt a fájdalmat, bánatot, dühöt, szerelmet, minden érzését amit akkor Damon érzett. Nincs is fogalmad mennyire várom a kövi fejezetet, de el is szomorit, mert igy közelebb is kerülünk a történet és Delena a végéhez. Előre irtózom a Delena nélküli hosszú nyártól. Imádtam minden betűjét, fenomenális volt. Puszi és nagy ölelés.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod, szeretek szívbe találni, hisz ismersz :) A könnyek... Aw, hát... Hát igen, az volt a cél, hátha kapok egy-két könnycseppet ezért a fájó kis fejezetért:) Remélem nem haragszol érte...
      Én is szeretek Damon fejében, szívében járni. Van ott nagy káosz is, meg hatalamas érzelem, meg miegymás:)
      Egyelőre még ne aggódj, van még két rész, meg ott van még a DF is, bár tudom, az nem Delena. De Damon abban is van :) Szóval fel a fejjel, Delena forever:)
      Puszillak :)

      Törlés
  3. Isteni volt!!!! Wow!!! Szenzációs, fantasztikus, felülmúlhatatlan( na jó mondjuk Te biztos képes vagy rá ;) Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon jó?- annál sokkal több, inkább maradjunk az isteninèl - isteni volt. ISTENI VOLT!!! ;) na és ezt az összeset amit írtam képzeld el úgy nagyjából 80x. Akkor dicsértelek meg igazán, és akkor mondtam el a véleményemet a fejezetről.
    Puszi: Ági

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóóóó... Hát... Öhm,... Én meg most szóhoz se jutok :) Azta, téged aztán nagyon feldobott ez az érzelmes kis fejezet:) Ó, nem tud leolvadni a mosoly az arcomról, zavarba hozol :)
      Köszönök minden csodaszép szót, dicséretet... Teljesen meghatottál vele.: ) Jaj, nekem :)
      Puszillak :)

      Törlés