Sziasztok!
Ígértem, hogy ha lesz rá ötletem, akkor írok majd még egy részt ehhez a novellához. Igazából úgy zártam le az előző részt, hogy az önmagában is megállja a helyét egy külön, önálló novellaként. Szóval ez most csak egyfajta lehetséges folytatás. Azért gondoltam, hogy megírom ezt, mert láttam, hogy sokatokat nagyon megrázott az előző fejezet, és talán nagyon is van igényetek egy teljesebb lezárásra. Nos, ezt most elhoztam, de a vicc az, hogy el tudom képzelni, hogy a későbbiekben kaptok még részeket a történethez. De ennek is olyan a vége, hogy nem feltétlen igényli ezt a story. Szóval a folytatás az még a jövő zenéje.:)
Amit el kell mondanom erről a részről az az, hogy a célom elsősorban vele az volt, hogy egy kicsit összezavarjalak Titeket, illetve ha lehet, akkor ismét belenyúljak Elena legpusztítóbb fájdalmába, ami talán most is hatni fog Rátok. Viszont azt meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem vagyok elégedett ezzel a résszel. Sőt... De egyszerűen nem tudok már vele mit kezdeni, nem tudtam jobbra csiszolni, és végül ilyen lett. De talán az első út a legjobb mindig. Szóval... Magamnak is magasra tettem az előzőben a lécet, és sajnos vagy nem sajnos, ezt nem sikerült újra megugranom, szóval ennek tudatában olvassátok majd el ezt a részt.
Ha van véleményetek erről a részről is, akkor nagyon hálás lennék, ha megosztanátok velem. Főleg akkor, ha meg tudjátok nekem mondani azt, hogy mit rontottam el, vagy mi az, ami ebből a részből hiányzik, de az előzőben megvolt és átjött. Sokat segítenétek ezzel vele.:)
Puszi Mindenkinek és jó olvasást!:)
Morwen
Ui: Mindenesetre elképzelhető az is, hogy most is szükségetek lesz 1-2 PZS-re.:)
*********************************
A pokoli nap 2.
- Ne! Ne! Damon! Kérlek – suttogtam magam elé erőtlenül, de
még most sem bírtam magamhoz térni. Éreztem, hogy az arcomat még mindig áztatja
a temérdek könny, én viszont képtelen voltam kinyitni a szemem. A pokoli űr
újra teljes egészében a mellkasomban tátongott, és talán még jobban fájt, mint
korábban. A szívem… Erőtlenül dobogott, de esküdni mertem volna, hogy legalább
ezer tőr forog benne. Még mindig…
Halványan érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül a szobánkban,
de nem akartam most a társaságommal foglalkozni. Csak egyedül akartam lenni,
hogy végül felemésszen és teljesen megsemmisítsen a kín. Az elviselhetetlen,
pokoli és fájdalmas kín… Csak legyen már vége! Érjen véget a szenvedés és…
De mi lenne a legjobb? Miként tudnék mindennek véget vetni?
Ha csak egyszerűen kikapcsolnám az érzéseimet, vagy ha… Ha követném Damon-t…
Vajon a túlvilágon is együtt lehetünk? Vajon ez lenne a megoldás az én
fájdalmamra?
Sírva a párnába temettem az arcom, és mivel valamennyire
újra erőre kaptam az alvás után, most ismét minden energiámat a sírásba öltem.
Nem mintha ezt akartam volna, de egyszerűen képtelen voltam mást tenni… Az
egész szoba zengett az erőtlen és halk zokogásomtól, és biztos voltam abban,
hogy a villában mindenki hallja, hogy mennyire összetörtem.
- Elena – szólalt meg mellettem egy kedves, törődő hang,
mire én csak hevesen megráztam a fejem a párnába. – Elena, nyisd ki a szemed,
kérlek!
Még hangosabban elkezdtem sírni a kedves szavak hallatán és
képtelen voltam a kérésnek eleget tenni. De hogyan is tudnék, amikor mindez
csak egy álom? Egy kegyetlen, kínzó álom, ami sosem lehet már a valóság…
Összerezzentem, amikor az ismerős kéz végigsimított az
arcomon, amivel csak azt érte el, hogy még keservesebben folytattam a sírást.
- Ne! Menj el! Ne kínozz! Kérlek – könyörögtem neki
erőtlenül. A szívem tovább kínlódott, és legszívesebb magam téptem volna ki a
helyéről, mert már annyira elviselhetetlen volt a fájdalom.
- Elena! Ne csináld ezt – ismételte újra aggódva a szerető
hang, mire én végre képes voltam felemelni a fejem és ránéztem.
- Tűnj el… Kérlek… - suttogtam halkan magam elé, és közben
elmerültem az aggódó, gyönyörűen kék azúr szempáromban. Ami már halott volt…
Amit soha többé nem láthatok már, és most is egy kegyetlen álom játszik csak velem,
hogy aztán végül még jobban a földbe tiporjon és megsemmisítsen...
De a tévképzetem újra az arcomhoz ért, és aggódva nézett
végig rajtam. Lassan letörölte a könnyeimet, mire én hangosan felzokogtam.
- Az ég szerelmére Elena, ne csináld ezt! Nyugodj meg kérlek
– kérte tőlem aggódva, mire én hevesen megráztam a fejem.
- Megbolondultam, igaz? Az eszem kezdem teljesen elveszíteni
és te… Te nem… Nem lehetsz itt… Már nem – feleltem neki szipogva, mire a
délibáb erre még értetlenebbül nézett rám.
- Elena, mi ütött beléd? – kérdezte tőlem halkan, de én
képtelen voltam felelni. Újra itt volt előttem, és valami csoda folytán
láthattam őt, sőt még éreztem is az érintését a bőrömön. Tényleg kezdek
megőrülni, de most már ez sem érdekelt. A hamis és csalfa remény szikrája a
szívemben már meghalt, de most valami olyan csoda történt, amit képtelen
voltam elengedni. Csak néztem őt csendben, és próbáltam örökre az
emlékezetemben vésni az arca minden apró pontját, hogy miután véget ér a
képzelgésem, utána is magam előtt láthassam őt. Örökre…
- Szeretlek! – suttogtam magam elé halkan, könnyes szemmel.
– Nem bírok nélküled élni, ezt meg kell értened.
- Elena, én is szeretlek – felelte nekem kedvesen, amivel
újabb könnyeket csalt ki a szemeimből. – De mi ez az egész? Mi van veled?
- Soha többé nem hallhatom ezt tőled – szólaltam meg sírva
az előbbi vallomására reagálva, mire ő ismét értetlenül nézett rám.
- Elena… - suttogta halkan a nevem, ami egy erőtlen mosolyt
csalt az arcomra. Mennyire gyönyörű és hihetetlen álom ez! Vagy csak a képzeletem
játszik velem? Ki tudja… De perpillanat ez most nem is érdekelt. Bármit
megadtam volna azért, hogy újra kiejtse az ajkain a nevemet, mint valami
gyönyörű fohászt, és most, hogy ez teljesült… Egy utolsó, kimondatlan kérés,
ami végül az őrületem miatt teljesült. De érdekelt engem most az, hogy teljesen
elment az eszem? Nem, már nem… Damon nélkül semminek sem volt értelme, még az
én létezésemnek sem… Nélküle semmi voltam… Egy üres, dallam nélküli, néma
hangszer, ami csak mellette, csak az ő keze által tudott dalra fakadni.
- Nem akarok egyedül maradni Damon… Nem megy… Én… Én ezt nem
bírom elviselni – szólaltam meg zokogva, és lehajtottam a fejem. A délibáb
ezúttal elhallgatott és nem felelt semmit. Ijedten felkaptam a fejem, mert azt
hittem, hogy máris köddé vált, de tévedtem. Még mindig itt ült mellettem, a
közös ágyunkban, és meredten figyelt engem… Sírva néztem végig rajta, majd
óvatosan az arcához értem, és lágyan végigsimítottam a tökéletes arcát. A
máskor boldogságtól csillogó azúr szempár aggódva nézett rám, amit nem igazán
tudtam most hova tenni. Egy délibábnak nem az a dolga, hogy megtévesszen? Az
enyém viszont nem játssza valami jól a szerepét, de ez most egy kicsit sem
tudott érdekelni. Újra láthattam őt, más pedig perpillanat nem érdekelt.
- Tudom mit kell tennem – szólaltam meg révetegen, és lágyan
elmosolyodtam. – Te vagy a mindenem, és nélküled semmi sem számít nekem. Sose
hittem volna korábban, hogy létezhet ilyen mély és elsöprő szerelem, de ami
köztünk van… Ami köztünk volt, az… Arra egyszerűen nincsenek szavak Damon. Nem
bírok nélküled létezni – tettem hozzá sírva, majd az értetlen délibábom
tekintetének a kíséretében felkeltem az ágyról és lassan elsétáltam onnan.
Szaggatottan vettem a levegőt, és próbáltam összeszedni
minden erőmet és bátorságomat. Újra megfordultam, és a kedves délibábra néztem.
A gyönyörű azúr tekintetbe, ami csak az enyém volt… Amiért bármikor meghaltam
volna újra és újra… Ami immár halott volt… Végleg… Aki nélkül élni nem bírok…
Nem akarok…
Hirtelen döntöttem, és tudtam, hogy innen már tényleg nincs
vissza út. Sírva a mellettem álló székhez léptem, majd pillanatok alatt
kitörtem az egyik lábát és görcsösen markoltam a kezemben a fadarabot. Azt,
amit az én szívembe szánt a sors…
- Elena… Tedd azt szépen le – szólalt meg aggódva az
álom-Damon, mire én könnyes szemmel elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Szeretlek – suttogtam neki halkan, a következő pillanatban
pedig már lendült is a kezem, és én készen vártam a halálomat. A halált, ami
után végre újra vele lehetek… Szinte már éreztem a karót a szívemben, de ez a
fájdalom valahogy még mindig túl ismerős volt. Ez nem fizikai kín volt, ez még
az összetört szívem keserű bánata volt. A karó még mindig a kezemben volt, de
nem ért célba. Centikkel a mellkasomtól állt meg, jobban mondva állította meg
valaki az utolsó pillanatban. Damon erővel szorította a kezemet, és amilyen
gyorsan csak bírta, kitépte a fogásomból a karót.
- Az Isten szerelmére Elena, mi ütött beléd? – üvöltötte
nekem dühösen Damon, majd pillanatok alatt szorosan a hátam mögötti falhoz
préselt. – Mit művelsz? Miért akarod megölni magad?
- Engedj el, kérlek… - kértem tőle sírva. – Ne játssz velem
tovább… Kérlek… Engedd, hogy kövesselek oda, ahol a helyem van… Melletted.
- Miről beszélsz Elena? Itt vagyok előtted most is! Mégis
hova akarsz te menni és mi ez az egész? – kérdezte tőlem feszülten, és még
mindig szorosan a falnál tartott, hogy nehogy kárt tudjak tenni magamban. Egy
álomkép képes egyáltalán erre? Vagy csak most is álmodok, és csak képzelem,
hogy meg akartam ölni magamat?
- A túlvilágra – feleltem végül a kérdésére könnyes szemmel,
mire ő még nagyobb hitetlenséggel az arcán nézett rám.
- Na jó Elena, ez rohadtul nem vicces! Egy pillanatig
tényleg azt hittem, hogy le akarod szúrni magad, de ez… Fejezd most már be ezt
az ostoba játékot! – vágta hozzám mérgesen, de én csak hevesen megráztam a
fejem és elmosolyodtam.
- Nem lehet… Nem tudok továbblépni Damon… Képtelen vagyok…
Engedd, hogy veled lehessek… Kérlek – szólaltam meg szaggatottan és sírva.
- De hát most is itt vagy velem Elena! Hahó, nézz már rám és
térj már magadhoz! Most is itt vagyunk a villában, a szobánkban, és épp azt
próbáltam megakadályozni az előbb, hogy megöld magad! – kiabálta nekem
mérgesen, és közben még erősebben szorította a kezeimet a falhoz.
- Te csak egy álom vagy… Csak a képzeletem játszik velem…
Kezdek megőrülni Damon… Ez már a vég, mert én nem bírom nélküled – feleltem
neki szipogva.
- Egy álom vagyok? – kérdezte tőlem értetlenül, majd úgy
tűnt, hogy lassan kezdi felfogni a tévképzetem is azt, hogy csak kitaláltam őt
és most nincs is velem. Milyen abszurd ez az egész! Tényleg becsavarodtam…
- Elena – szólalt meg ismét Damon, de ezúttal a hangja
sokkal lágyabb és kedvesebb volt. – Nagyon figyelj most rám, és arra, amit
mondani fogok neked.
Összeszűkült szemmel néztem rá, majd amikor Damon lassan
elengedte az egyik kezem és az arcomhoz ért…
- Úgy tűnik ez, mintha csak egy álom lenne? – kérdezte tőlem
halkan, és közben szorosan hozzám simult. – Figyeld a tested, ahogy lángra gyúl
az érintésem nyomán… - suttogta nekem halkan, majd a keze lágyan végigsiklott
az arcomon és a nyakamon. – A légzésed máris az egekben van, és minden érzéked
kiélesedett. Pont úgy, ahogy mindig is szokott akkor, amikor hozzád érek… Vagy
amikor rám nézel ilyenkor, és elmerülsz a vágytól izzó tekintetemben… Úgy
tűnik, hogy mindez csak egy álom?
- Én… Én… Túl valóságos vagy – suttogtam magam elé
erőtlenül, és közben próbáltam arra koncentrálni, hogy újra átvegyem az uralmat
a testem felett. Nem őrülhettem meg annyira, hogy képes vagyok ennyire hatni
magamra a képzelgésemmel! Ez már tényleg a vég, mert ez…
- Nem valóságos vagyok Elena, hanem ez maga a valóság –
suttogta halkan Damon, majd közelebb hajolt hozzám és most már érezhettem is az
ajkamon a forró leheletét. Tényleg megőrültem… A könnyeim pedig újra
kicsordultak és hevesen megráztam a fejem. – Nem tudom, hogy mi történt veled,
de ideje, hogy magadhoz térj – szólalt meg ismét Damon, majd mire
tiltakozhattam volna, ő lágyan és érzékien az ajkaimra hajolt. Abban a
pillanatban egy jóleső sóhaj szakadt ki a torkomból, és azonnal magamhoz
öleltem Damon-t. Ezt a csodás, ám hazug tévképzetemet... Újra éreztem őt, újra
ölelhettem és csókolhattam őt! Utoljára… Még egyszer utoljára itt volt velem,
én pedig mohón kaptam utána.
A következő pillanatban pedig…
Sírva ültem fel az ágyamon, és azonnal újra a valóságban
éreztem magamat. A könnyeim megállás nélkül folytak, én pedig ismét zokogni
kezdtem. Tényleg teljesen kikészültem, mert az az álom… Ez… Hogy is lehetne
újra velem Damon, amikor… Amikor ő…
Egész testemben remegtem a sírástól és újra erőtlenül az
ágyunkra hanyatlottam. Hogy lehet ezt egyáltalán elviselni? Hogy bírnék tovább
élni, miközben folyamatosan azt érzem, hogy az egyik felemet erővel kitépték
belőlem? A szívemből… Ami azóta is csak lüktetett, hasogatott és szó szerint
zokogott. Érte… Szinte könyörgött azért, hogy újra lássa és érezze őt, ezért
lehetett az, hogy álmomban Őt láttam. Újra… Velem volt, engem ölelt magához és
végül csókolt meg… A csók… Amit soha többé nem kaphatok már tőle…
Újabb sírógörcs uralkodott el rajtam, és percekig képtelen
voltam megmozdulni. Tudtam, hogy egyedül vagyok, aminek most nagyon örültem,
mert nem akartam magamnak társaságot. Se Bonnie-t vagy Jeremy-t, vagy bárki
mást. Egyedül akartam lenni a saját kínommal, a fájdalmammal. A döntés pedig…
Tudtam, hogy ezt nem fogom tudni sokáig bírni, így már csak
azt kellett eldöntenem, hogy mit tegyek ezután. Kapcsoljam ki végül az
érzéseimet, vagy… Vagy hagyjak hátra mindenki mást, és kövessem az álmomat?
Melyik a jobb? Érzések nélkül tovább létezni, vagy meghalni és örökre a
túlvilágra kerülni? Az egyik legnyomósabb érv szólt az utolsó opció mellett:
Damon, aki szintén ott volt és ott várt rám. De milyen élete lehet két halott
vámpírnak a túlvilágon? Érezhetjük egyáltalán egymást, vagy csak örökre egymás
mellett léteznénk tovább? Megannyi kérdés, amire talán még Bonnie sem tudna
választ adni, de szerintem ha tudna, se osztaná meg velem ezeket az
információkat.
Idő… Talán még bírni fogom ezt egy kis ideig, de csak addig,
míg döntésre nem jutok. Damon nélkül, a szerelmünk nélkül képtelen voltam
létezni, ebben már egyre biztosabb voltam. A bensőm folyamatosan lüktetett a
kíntól, és nem volt erre gyógyír… Erre nem létezett…
Nehezen felkeltem az ágyból, és összeszedtem minden maradék
erőmet, hogy képes legyek most lesétálni a földszintre egy pohár vízért. Vagy
vérért… Már magam sem tudtam, hogy mire vágytam igazán. Nagyon lassan értem le
a földszintre, és a tekintetem azonnal a nappalira tévedt. A tűz békésen
lobogott a kandallóban, és látszólag az esti mészárlásnak se volt már semmi
nyoma. A két testvér holtteste eltűnt, és Damon… A székeket, amihez kikötözték
őket, azokat már elvitték, és ő sem volt már itt… Sírva megráztam a fejem, ám
ekkor a tekintetem a kanapéra siklott, ami egyáltalán nem volt üres. Valaki
aludt rajta… Egy túlságosan is ismerős valaki… Mellette temérdek üres whiskey-s
üveg hevert a földön és ő… Ő békésen aludt… Meredten és hitetlenül néztem őt,
és újra hangosan kitört belőlem a sírás. Zokogva térdre rogytam és újra
remegett minden porcikám. Istenem, hát sosem lesz vége?! Tényleg kezdek
megőrülni, és már ébren is képzelődök! Vagy még mindig álmodok és egy újabb délibábot
láttam? Ne, ne, ne! Ezt nem… Nem… Kérlek, valaki szüntesse már meg ezt a pokoli
kínt! Kérlek…
- Elena? – szólalt meg ismét a délibáb, de én erre csak még
jobban sírtam, és nem bírtam felemelni a fejem, hogy újra lássam őt… Hogy újra
egy boldog percet varázsoljon a szívembe a halott szerelmem arca… Akit most
újra láthatok, mert az eszem… Az bizony igencsak szabadságra készül menni.
Vagyis nem, már nem… Már tényleg megőrültem.
- Elena, mi a baj? Mi történt? – kérdezte tőlem aggódva az
álom-Damon, én viszont csak hevesen megráztam a fejem és a kezembe temettem az
arcomat. De ő… Újra mellettem volt és újra éreztem a kezeit a vállamon. Hogy
vagyok képes egyáltalán erre? Miként tudom újra és újra ennyire valóságosnak
érezni őt az álmaimban? Mi ez az egész, és miért történik mindez velem?
- Elena, nézz rám kérlek – szólalt meg újra Damon, mire én
minden erőmet összeszedtem és felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. Ő feszülten
figyelt engem, a keze pedig óvatosan simított végig az arcomon, letörölve ezzel
néhány könnycseppet, hogy aztán hamarosan újak lépjenek a helyükre.
- Szeretlek… - suttogtam neki halkan, de továbbra is sírva.
– De nem megy… Ez nem megy nekem tovább Damon… Nem bírom… - fakadtam ki
keserűen, és újra zokogni kezdtem.
- De Elena… Ez… Ez csak… - szólalt meg a délibábom reszelős
hangon és fájdalom suhant át az arcán. – Ne mondd ezt… - tette hozzá halkan, és
újabb könnyeket törölt le az arcomról.
- Nem tudok nélküled élni, értsd meg kérlek… De most… Most
menj el, kérlek, és ne jelenj meg többet előttem – kértem sírva az
álom-Damon-omat, de ő erre most is csak értetlenül és döbbenten nézett rám.
- De… Nem tudsz nélkülem élni, most mégis dobsz engemet? –
kérdezte tőlem keserűen.
- Nem, én nem… Ne csináld ezt kérlek, és ne játssz tovább!
Te csak a képzeletem szüleménye vagy, és azt kell tenned, amit mondok! –
szólaltam meg határozottan és minden erőmet összeszedtem, hogy hátha ezzel
végre véget tudok vetni ennek az egész őrületnek. – Nem akarom, hogy továbbra
is visszatarts és elhitesd velem azt, hogy még mindig itt vagy… Hogy velem
vagy… Hogy élsz… Nem bírom ezt Damon, kérlek értsd meg! – tettem hozzá sírva,
de a kérésem úgy tűnik, hogy ismét siket fülekre talált.
Damon ekkor megfogta mindkét kezemet, és felhúzott a
földről, ahol azóta is térdeltünk.
- Elena, elárulnád nekem végre, hogy mi ez az egész, és mi
ütött beléd? Teljesen úgy viselkedsz mintha… Mintha megőrültél volna – szólalt
meg aggódva a délibáb.
- Mert már tényleg megőrültem – feleltem neki szipogva. –
Tényleg jobb lesz, ha megölöm magam, de ezúttal kérlek viselkedj úgy, mint egy
normális tévképzet, és ne akadályozd meg, hogy megtegyem. Rendben? – kérdeztem
tőle halkan.
- Hogy mi van? – csattant fel hitetlenül Damon, és dühösen
nézett rám. – Hogy mit akarsz te csinálni Elena? Mondd, hogy rosszul hallok!
Meghalni? Meg tévképzetek? Mégis miről beszélsz?
- Ne csináld ezt tovább, kérlek, engedd, hogy véget vessek
ennek – szólaltam meg szipogva, mire a délibábomnál azt hiszem, hogy végleg
sikeresen elpattant a húr. De lehetséges ez egyáltalán? Minden bizonnyal igen,
mert dühösen a mögöttem levő falhoz préselt, pontosan úgy, mint az előző
képzelgésem során.
- Na jó Elena, most nagyon figyelj rám, rendben? Nem tudom,
hogy mi a ménkű ütött beléd, de ideje, hogy végre magadhoz térj, mert úgy viselkedsz
most, mint egy eszelős, összetört, depressziós kislány. Ez nem te vagy! Nem
tudom, hogy mi ez az egész, de jobb lesz, ha nagyon sürgősen véget vetsz ennek,
mert nem szeretem az ilyen tréfát! – mondta nekem mérgesen és szikrázó
szemekkel, amivel csak azt érte el, hogy még keservesebben sírtam tovább. –
Szedd össze magad, és fejezd be a sírást! – tette hozzá egy kicsivel
kedvesebben.
- Hogy tudnám összeszedni magam, amikor te meghaltál, és
újra és újra azt képzelem, hogy itt vagy, mellettem vagy, átölelsz… Leszidsz…
Kiabálsz velem… Megcsókolsz… Ne… Kérlek, ezt már nem bírom tovább! Csak legyen
már vége! – szólaltam meg sírva, ám az utolsó szavaim után… Újra rázni kezdett
a csillapíthatatlan zokogás.
- Elena… Nézz már rám! Úgy nézek én ki, mint egy halott? –
szólalt meg Damon döbbenten, mire én nehezen ráemeltem a könnyes szemeimet. A
sírásom egy kicsit csillapodott csak, de abbahagyni nem tudtam.
- Csak képzellek… - szólaltam meg halkan, és óvatosan az
arcához értem. – Csak képzelem, hogy újra érzem a meleg bőröd a kezem alatt…
Csak képzelem, hogy újra érzem az illatod… Csak képzelem, hogy a szerelmes
tekintet, amivel mindig rám nézel, még mindig élettel teli, holott már nem… Már
régen nem… Ez nem… - a hangom végül újra elcsuklott és nem bírtam befejezni a
gondolataimat.
- Ezek szerint, még a képzeletedben is őrülten szeretlek? –
szólalt meg halkan Damon, és ahogy az imént mondtam… Tűztől izzó tekintettel
nézett rám, és én újra gyenge voltam… Csak azért könyörögtem, hogy most is
legalább olyan jól el tudjam képzelni a csókot, ami hamarosan…
Lágyan hajolt Damon az ajkaimra, és édesen, finoman kezdett
el egy forró csókra invitálni. Pillanatok alatt magamhoz öleltem a tökéletes
illúziót, amit valami csoda folytán képes volt az agyam és az összetört szívem
megteremteni. Már vártam, hogy most is felébredek-e egy újabb álomból, de
percekig nem történt semmi. Csak forrón csókolóztunk Damon-nal, és amikor
lassan eltűnt rólam a felsőm…
- Mondd csak Elena, miként képes ilyen jól csókolni a
képzelt Damon a fejedben? – suttogta érzékien Damon a nyakamba, majd lágyan
végigcsókolta a forró bőrt, amit korábban szabaddá tett.
- Pontosan tudod te is, hogy túlságosan is valósan el tudlak
képzelni és… - de a mondatot most sem bírtam befejezni, mert Damon ezúttal
sokkal szenvedélyesebben csapott le az ajkamra, én pedig ekkor azt hittem, hogy
most helyben meg fogok halni a szívembe maró fájdalomtól. Borzasztóan kegyetlen
és fájdalmas lesz újra rádöbbennem majd arra, hogy megint csak játszik velem a
saját fejem, és Damon… Ő nem… Ő nem lehet, hogy itt van velem, mert ő… Ő már
nincs többé… De a délibábom egyáltalán nem akarta ezt a tényt figyelembe venni,
így amikor hirtelen az emeleten dőlt el velem a Damon-nal közös ágyunkban…
- Mondd Elena, még mindig azt hiszed, hogy csak képzelődsz?
Akkor mégis kivel csókolózol most? Ki az, aki megszabadított minden apró
ruhadarabodtól és… - kezdte a délibáb, de mire válaszolhattam volna, hirtelen
belém hatolt, én pedig azonnal felsikoltottam az édes gyönyör nyomán. Nem, ez
nem… Képtelenség, hogy ezt is csak álmodom, vagy képzelem! Az álom-Damon
eközben a nyakam csókolta végig, mire én döbbenten a kezem közé vettem az arcát
és hitetlenül néztem rá.
- Te nem… Ugye tényleg csak álmodtam… Nem… Nem haltál meg –
szólaltam meg sírva, mire a válasz a kérdésemre egy gyönyörű féloldalas mosoly
volt. Majd egy lágy és finom mozdulat bennem mélyen.
- Azért az szomorú, hogy annyira elment az eszed, hogy
csakis úgy tudtalak magadhoz téríteni, hogy szó szerint… Khm… Nos… Ez már
megerőszakolásnak minősül? – kérdezte tőlem vigyorogva, mire én hitetlenül
megráztam a fejem.
- Óóó, fogd már be te idióta! – csattantam fel hevesen, majd
egy pillanat alatt magamhoz rántottam őt, és szenvedélyesen lecsaptam az
ajkaira. Hihetetlen, hogy mennyire nehéz egy önelégülten vigyorgó vámpírt
csókolni! Egy önelégült, imádnivaló, szemét, pimasz, de annál szerethetőbb
férfit, aki tényleg itt volt most velem… Nem veszítettem el, mert most… Most
már biztos voltam abban, hogy valami nagyon furcsa játékot űzött velem a saját
fejem, de szerencsére a sok kín, a nem létező kín végre elmúlt. Most már minden
tökéletes volt és újra a tűz oltárán égtem, ahova nap, mint nap Damon vitt.
Ahol boldog voltam, mert a szeretett férfi mellett lehettem... Akivel minden
csodálatos és gyönyörű volt… Akinek a karjaiban végül egy leírhatatlan
szerelmeskedés során újra megsemmisülhettem, és ami után boldogan, mosolyogva
bújtunk össze az ágyon. Az ágyunkban…
- Elárulod, hogy mégis mi ütött beléd, és mi volt ez az
egész? Tényleg úgy viselkedtél, mint egy sültbolond Elena, és ezt most nem
dicséretnek szántam – szólalt meg percekkel azután Damon, hogy kiterültünk.
- Azt álmodtam, mert ezek szerint tényleg csak álmodtam,
hogy meghaltál. Sage testvérei bosszút akartak állni rajtunk azért, mert
meghalt miattunk a húguk, de valamiért te és Stefan voltatok csak a célpont.
Elijah-ék pedig későn érkeztek a segítségünkre és… És… - kezdtem bele a
történetbe, de úgy tűnik, hogy csak eddig bírtam.
- Sage-nek tudtommal nem is voltak testvérei. Vagy ha mégis,
akkor talán ők is Finn vérvonalából származtak és már régen meghaltak. Hogy a
francba tudtál ilyen hülyeséget álmodni? – kérdezte tőlem döbbenten Damon. – És
miért voltál olyan makacs? Hogy hihetted azt olyan sokáig, hogy csak képzeled,
hogy itt vagyok?
- Mert ezek után az álmom tovább folytatódott… - szólaltam
meg halkan és Damon mellkasába fúrtam az arcomat. – Akkor is azt bizonygattad
nekem, hogy élsz, hogy velem vagy, és nem hagytad, hogy öngyilkos legyek. Végül
megcsókoltál, és akkor felébredtem, de aztán minden folytatódott tovább…
- De ez már a valóság volt Elena… - mondta Damon
fejcsóválva, majd hirtelen felült az ágyon, így én a párnára hanyatlottam. –
Nagyon figyelj most arra, amit mondok neked Elena! Ha velem bármi történik,
akkor neked eszedbe se jusson kárt tenni magadban, mert esküszöm, hogy én magam
fogom visszarugdosni a csinos kis seggedet a túlvilágról ide, világos? – tette
hozzá fenyegetően, mire én csak elmosolyodtam.
- Az álom-Damon nem volt ennyire fenyegetős kedvében –
feleltem neki fejcsóválva, mire ő csak az égbe emelte a tekintetét.
- Még szép, hogy nem volt ilyen! Engem még a te kis butus,
zakkant buksid se tud hitelesen leutánozni! – felelte Damon csipkelődve.
- Ó, hogy mennyire hiányzott nekem ez az egoista, önelégült,
imádnivaló, idegesítő és ultraszexi Damon! – szólaltam meg nevetve, aminek
következtében egy világmindenséget érő féloldalas mosoly volt az ajándékom.
- Ezek szerint nincs harag? – szólalt meg végül Damon,
miután a mosoly is eltűnt az arcáról.
- Harag? Mégis miért? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Tegnap este összevesztünk, és most hajnalban, amikor
lejöttél az emeletről, és amiket mondtál… Azt hittem, hogy ezért szakítani
akarsz – mondta ki végül Damon azt, ami szerintem már egy jó ideje bántotta őt.
- Még hogy én vagyok nem normális! – szólaltam meg hitetlenül.
– Tudod mit éltem én át abban a tudatban létezve, hogy te… Hogy nem vagy többé?
Ezek után pedig azt vagy képes gondolni, hogy létezhet bármilyen ostoba ok is
arra, hogy én valaha is elhagyjalak?
- Mertem remélni, hogy ezt válaszolod – mondta Damon
elmosolyodva, és végre az ő vonásai is felengedtek. – Szeretlek – suttogta
nekem halkan, majd az ajkaimra hajolt, ám mielőtt még egy újabb szerelmes
csókban összeforrhattak volna az ajkaink...
- Én is szeretlek! – suttogtam én is az ajkaiba, majd végül
a távolság elfogyott, és újra egymásra leltek a másikért epekedő ajkaink.
Szia az előző részben nagyon megijesztettél de most már nagyon örülök hogy csak egy álom volt és nem történt meg valójában az amihez tegnap kb. 10 zsepi kellett. Amúgy nagyon tetszett. ♡
VálaszTörlésUI.: Remélem hogy ha írsz folytatást az olyan boldog lesz mint ennek a vége. :)
Szia Adrus!:)))
TörlésÖrülök, hogy sikerült megnyugtatnom Téged, és hát minden jó, ha a "vége" jó.:)
Nem feltétlen ehhez, de hamarosan hozok majd még egy Delena novellát. Egy igazi kis imádnivaló gyöngyszemet.:) Asszem, hogy a mai TVD rész után mindenkire rá is fog férni.:)
Istenem, nagyon köszönöm! Jó és megnyugtató érzés olvasni, hogy csak egy rossz álom volt. Jaj de jó, ó de jó felébredni ebből a rémálomból! Megnyugodtam... egy kicsit, de ha tényleg komolyan gondoltad a folytatást, kérlek ne tedd ezt többé, mert tényleg sziv stopot kapok. Eddig nem mondtam de egy kicsit "szivbajos" vagyok, ha Delenaról van szó. Rettenetesen tetszett, nem véletelenül mondják, hogy a kibékülős szex a legédesebb és a legjobb. Mi a bajod ezzel a folytatással, szerintem semmi sem hiányzott belőle, minden úgy és ott volt a helyén ahol kellett hogy legyen. Szenzációs amit képes vagy összehozni pár nap alatt és meg sem vagy elégedve vele? Fantasztikus volt, imádlak érte és attól függetlenül, hogy kellett ide is a zsepi, legalább happy volt a vége. Kösz érte, és bocs a regény miatt. Óriási puszi és még egy óriásibb ölelés!!!!!:):):):D:D
VálaszTörlésSzia!:)
TörlésMár kezdtem azt hinni, hogy nem is írsz majd.:( Örülök, hogy sikerült megnyugtatnom, és remélem, hogy nem használtattam fel veled az egész PZS készleted.:)
A bajom vele... Nos, nem is igazán tudom. Nem éreztem annyira jónak vagy tökéletesen passzolónak az első rész után. De hát abban annyira mélyre nyúltam a fájó érzésekben, hogy ez talán nem is csoda.
A "kisregényért" pedig sose kérj bocsánatot, mert imádom őket, és mindig örömmel, mosolyogva olvasom őket.:)
A szívstop kapcsán pedig... AKkor nem nagyon ajánlom, hogy engem olvass ezek után, mert lesznek még itt durva dolgok.:) Mármint az oldalon.:) De tudod, minden jó, ha a vége jó, nemde?:)
Hát, nagyon jó kis folytatás. Jó, hogy csak álmodta az egészet, de azért durva kis rémálom volt. Főleg, hogy miután felébredt kétszer is azt hitte, hogy megtörtént, de szerencsére Damon nagyon meggyőző. Ez egy remek kis folytatás az előző rész után.
VálaszTörlésDurva kis "rámálom", az biztos.:) Örülök, hogy tetszett a folytatás, vagyis a befejezés, vagy nem is tudom, hogy mi.:)
TörlésSzia!
VálaszTörlésSzerintem jó kis novella volt, nem tökéletes de jó. Mivel megkérdezted, hogy mi hiányzott belőle: nekem az igazi ráébredés. Innentől kezdve minden személyes, lehet másnak nem hiányzik nekem igen. Nem volt benne egy katartikus jelenet, amikor igazán összeáll Elenának a kép. Ha szép lassan is győzte meg Damon nekem akkor is hiányzott a megvilágosodás és öröm, boldogság. Az meg, hogy az a jelenet mikor valamennyire rájött, elhitte Elena, hogy Damon él nekem kifejezetten nem tetszett, mármint az, hogy szex közben történt az egész. A fejezet végére pedig már én sem voltam biztos abban, hogy most mikor volt ott valóban Damon az elején és mikor nem. És ez nem az a jófajta nem tudom mi történt, hanem összevissza volt.
Nem várok válaszokat az írásomra, sőt nem is szeretném ha válaszolnál a miértekre, vagy te miért nem így gondolod. Szerintem egy író eszköze maga a mű amit ír, abban írjon le mindent, abban értessen meg mindent a közönséggel. Utána lévő magyarázkodásnak nincs helye. Tehát ha nekem egy "ok"-ot írsz, hogy tudomásul vettem az is bőven megteszi. Én csak leírtam a véleményemet, ami nem egyezik a többiekével. Remélem nem bántottalak meg túlságosan.
Az előző része tényleg nagyon jó volt és talán túl magasra tetted a lécet, én örültem volna, hogyha megáll ott a történet és nincs folytatás/befejezés. Kicsit erőltetettnek éreztem ezt a 2. részt. Az első viszont ha meg nem is tudott hatni, de jól sikerült, szívesen olvastam.
Üdv,
Egy kritikus, de őszinte olvasód
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy ezt leírtad nekem, és ne aggódj, egyáltalán nem bántottál meg.:) Igazából valahol mélyen tisztában voltam ezekkel a "problémákkal", csak valahogy megfogalmazni nem bírtam, még magamnak sem. Ott éreztem a "bajokat", ahol leírtad, csak éppen a miértre nem találtam sehogy se a választ.:(
Köszönöm, hogy rávilágítottál ezekre, mert ezzel biztosan segítetted a későbbi munkáimat. Tényleg mindig azt mondom, hogy az ilyen "gyakorlatias tanácsoktól, véleményektől" tudok dolgokat átértékelni, és aztán a későbbiekben ezek segítségével megpróbálni elkerülni a hasonló hibákat. Az összevisszaság meg... Igen, érzékeltetni akartam a káoszt, csak ezek szerint a végére már tényleg túl káoszos maradt és nem bírtam feloldani a saját magam generálta problémát. Legközelebb erre jobban odafigyelek majd.:)
Köszönöm nagyon, hogy írtál, és remélem, hogy legközelebb is "hallhatom" majd a "hangodat".:)
Szia Ági!:)
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy elnyerték a tetszésedet az írásaimat:) A cserével kapcsolatban írtam Neked, és természetesen benne vagyok.:)