2014. január 30., csütörtök

7. Novella: Delena - A pokoli nap 2.

Sziasztok!

Ígértem, hogy ha lesz rá ötletem, akkor írok majd még egy részt ehhez a novellához. Igazából úgy zártam le az előző részt, hogy az önmagában is megállja a helyét egy külön, önálló novellaként. Szóval ez most csak egyfajta lehetséges folytatás. Azért gondoltam, hogy megírom ezt, mert láttam, hogy sokatokat nagyon megrázott az előző fejezet, és talán nagyon is van igényetek egy teljesebb lezárásra. Nos, ezt most elhoztam, de a vicc az, hogy el tudom képzelni, hogy a későbbiekben kaptok még részeket a történethez. De ennek is olyan a vége, hogy nem feltétlen igényli ezt a story. Szóval a folytatás az még a jövő zenéje.:)

Amit el kell mondanom erről a részről az az, hogy a célom elsősorban vele az volt, hogy egy kicsit összezavarjalak Titeket, illetve ha lehet, akkor ismét belenyúljak Elena legpusztítóbb fájdalmába, ami talán most is hatni fog Rátok. Viszont azt meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem vagyok elégedett ezzel a résszel. Sőt... De egyszerűen nem tudok már vele mit kezdeni, nem tudtam jobbra csiszolni, és végül ilyen lett. De talán az első út a legjobb mindig. Szóval... Magamnak is magasra tettem az előzőben a lécet, és sajnos vagy nem sajnos, ezt nem sikerült újra megugranom, szóval ennek tudatában olvassátok majd el ezt a részt.

Ha van véleményetek erről a részről is, akkor nagyon hálás lennék, ha megosztanátok velem. Főleg akkor, ha meg tudjátok nekem mondani azt, hogy mit rontottam el, vagy mi az, ami ebből a részből hiányzik, de az előzőben megvolt és átjött. Sokat segítenétek ezzel vele.:)

Puszi Mindenkinek és jó olvasást!:)

Morwen

Ui: Mindenesetre elképzelhető az is, hogy most is szükségetek lesz 1-2 PZS-re.:)



*********************************

A pokoli nap 2.

- Ne! Ne! Damon! Kérlek – suttogtam magam elé erőtlenül, de még most sem bírtam magamhoz térni. Éreztem, hogy az arcomat még mindig áztatja a temérdek könny, én viszont képtelen voltam kinyitni a szemem. A pokoli űr újra teljes egészében a mellkasomban tátongott, és talán még jobban fájt, mint korábban. A szívem… Erőtlenül dobogott, de esküdni mertem volna, hogy legalább ezer tőr forog benne. Még mindig…
Halványan érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül a szobánkban, de nem akartam most a társaságommal foglalkozni. Csak egyedül akartam lenni, hogy végül felemésszen és teljesen megsemmisítsen a kín. Az elviselhetetlen, pokoli és fájdalmas kín… Csak legyen már vége! Érjen véget a szenvedés és…
De mi lenne a legjobb? Miként tudnék mindennek véget vetni? Ha csak egyszerűen kikapcsolnám az érzéseimet, vagy ha… Ha követném Damon-t… Vajon a túlvilágon is együtt lehetünk? Vajon ez lenne a megoldás az én fájdalmamra?
Sírva a párnába temettem az arcom, és mivel valamennyire újra erőre kaptam az alvás után, most ismét minden energiámat a sírásba öltem. Nem mintha ezt akartam volna, de egyszerűen képtelen voltam mást tenni… Az egész szoba zengett az erőtlen és halk zokogásomtól, és biztos voltam abban, hogy a villában mindenki hallja, hogy mennyire összetörtem.
- Elena – szólalt meg mellettem egy kedves, törődő hang, mire én csak hevesen megráztam a fejem a párnába. – Elena, nyisd ki a szemed, kérlek!
Még hangosabban elkezdtem sírni a kedves szavak hallatán és képtelen voltam a kérésnek eleget tenni. De hogyan is tudnék, amikor mindez csak egy álom? Egy kegyetlen, kínzó álom, ami sosem lehet már a valóság…
Összerezzentem, amikor az ismerős kéz végigsimított az arcomon, amivel csak azt érte el, hogy még keservesebben folytattam a sírást.
- Ne! Menj el! Ne kínozz! Kérlek – könyörögtem neki erőtlenül. A szívem tovább kínlódott, és legszívesebb magam téptem volna ki a helyéről, mert már annyira elviselhetetlen volt a fájdalom.
- Elena! Ne csináld ezt – ismételte újra aggódva a szerető hang, mire én végre képes voltam felemelni a fejem és ránéztem.
- Tűnj el… Kérlek… - suttogtam halkan magam elé, és közben elmerültem az aggódó, gyönyörűen kék azúr szempáromban. Ami már halott volt… Amit soha többé nem láthatok már, és most is egy kegyetlen álom játszik csak velem, hogy aztán végül még jobban a földbe tiporjon és megsemmisítsen...
De a tévképzetem újra az arcomhoz ért, és aggódva nézett végig rajtam. Lassan letörölte a könnyeimet, mire én hangosan felzokogtam.
- Az ég szerelmére Elena, ne csináld ezt! Nyugodj meg kérlek – kérte tőlem aggódva, mire én hevesen megráztam a fejem.
- Megbolondultam, igaz? Az eszem kezdem teljesen elveszíteni és te… Te nem… Nem lehetsz itt… Már nem – feleltem neki szipogva, mire a délibáb erre még értetlenebbül nézett rám.
- Elena, mi ütött beléd? – kérdezte tőlem halkan, de én képtelen voltam felelni. Újra itt volt előttem, és valami csoda folytán láthattam őt, sőt még éreztem is az érintését a bőrömön. Tényleg kezdek megőrülni, de most már ez sem érdekelt. A hamis és csalfa remény szikrája a szívemben már meghalt, de most valami olyan csoda történt, amit képtelen voltam elengedni. Csak néztem őt csendben, és próbáltam örökre az emlékezetemben vésni az arca minden apró pontját, hogy miután véget ér a képzelgésem, utána is magam előtt láthassam őt. Örökre…
- Szeretlek! – suttogtam magam elé halkan, könnyes szemmel. – Nem bírok nélküled élni, ezt meg kell értened.
- Elena, én is szeretlek – felelte nekem kedvesen, amivel újabb könnyeket csalt ki a szemeimből. – De mi ez az egész? Mi van veled?
- Soha többé nem hallhatom ezt tőled – szólaltam meg sírva az előbbi vallomására reagálva, mire ő ismét értetlenül nézett rám.
- Elena… - suttogta halkan a nevem, ami egy erőtlen mosolyt csalt az arcomra. Mennyire gyönyörű és hihetetlen álom ez! Vagy csak a képzeletem játszik velem? Ki tudja… De perpillanat ez most nem is érdekelt. Bármit megadtam volna azért, hogy újra kiejtse az ajkain a nevemet, mint valami gyönyörű fohászt, és most, hogy ez teljesült… Egy utolsó, kimondatlan kérés, ami végül az őrületem miatt teljesült. De érdekelt engem most az, hogy teljesen elment az eszem? Nem, már nem… Damon nélkül semminek sem volt értelme, még az én létezésemnek sem… Nélküle semmi voltam… Egy üres, dallam nélküli, néma hangszer, ami csak mellette, csak az ő keze által tudott dalra fakadni.
- Nem akarok egyedül maradni Damon… Nem megy… Én… Én ezt nem bírom elviselni – szólaltam meg zokogva, és lehajtottam a fejem. A délibáb ezúttal elhallgatott és nem felelt semmit. Ijedten felkaptam a fejem, mert azt hittem, hogy máris köddé vált, de tévedtem. Még mindig itt ült mellettem, a közös ágyunkban, és meredten figyelt engem… Sírva néztem végig rajta, majd óvatosan az arcához értem, és lágyan végigsimítottam a tökéletes arcát. A máskor boldogságtól csillogó azúr szempár aggódva nézett rám, amit nem igazán tudtam most hova tenni. Egy délibábnak nem az a dolga, hogy megtévesszen? Az enyém viszont nem játssza valami jól a szerepét, de ez most egy kicsit sem tudott érdekelni. Újra láthattam őt, más pedig perpillanat nem érdekelt.
- Tudom mit kell tennem – szólaltam meg révetegen, és lágyan elmosolyodtam. – Te vagy a mindenem, és nélküled semmi sem számít nekem. Sose hittem volna korábban, hogy létezhet ilyen mély és elsöprő szerelem, de ami köztünk van… Ami köztünk volt, az… Arra egyszerűen nincsenek szavak Damon. Nem bírok nélküled létezni – tettem hozzá sírva, majd az értetlen délibábom tekintetének a kíséretében felkeltem az ágyról és lassan elsétáltam onnan.
Szaggatottan vettem a levegőt, és próbáltam összeszedni minden erőmet és bátorságomat. Újra megfordultam, és a kedves délibábra néztem. A gyönyörű azúr tekintetbe, ami csak az enyém volt… Amiért bármikor meghaltam volna újra és újra… Ami immár halott volt… Végleg… Aki nélkül élni nem bírok… Nem akarok…
Hirtelen döntöttem, és tudtam, hogy innen már tényleg nincs vissza út. Sírva a mellettem álló székhez léptem, majd pillanatok alatt kitörtem az egyik lábát és görcsösen markoltam a kezemben a fadarabot. Azt, amit az én szívembe szánt a sors…
- Elena… Tedd azt szépen le – szólalt meg aggódva az álom-Damon, mire én könnyes szemmel elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Szeretlek – suttogtam neki halkan, a következő pillanatban pedig már lendült is a kezem, és én készen vártam a halálomat. A halált, ami után végre újra vele lehetek… Szinte már éreztem a karót a szívemben, de ez a fájdalom valahogy még mindig túl ismerős volt. Ez nem fizikai kín volt, ez még az összetört szívem keserű bánata volt. A karó még mindig a kezemben volt, de nem ért célba. Centikkel a mellkasomtól állt meg, jobban mondva állította meg valaki az utolsó pillanatban. Damon erővel szorította a kezemet, és amilyen gyorsan csak bírta, kitépte a fogásomból a karót.
- Az Isten szerelmére Elena, mi ütött beléd? – üvöltötte nekem dühösen Damon, majd pillanatok alatt szorosan a hátam mögötti falhoz préselt. – Mit művelsz? Miért akarod megölni magad?
- Engedj el, kérlek… - kértem tőle sírva. – Ne játssz velem tovább… Kérlek… Engedd, hogy kövesselek oda, ahol a helyem van… Melletted.
- Miről beszélsz Elena? Itt vagyok előtted most is! Mégis hova akarsz te menni és mi ez az egész? – kérdezte tőlem feszülten, és még mindig szorosan a falnál tartott, hogy nehogy kárt tudjak tenni magamban. Egy álomkép képes egyáltalán erre? Vagy csak most is álmodok, és csak képzelem, hogy meg akartam ölni magamat?
- A túlvilágra – feleltem végül a kérdésére könnyes szemmel, mire ő még nagyobb hitetlenséggel az arcán nézett rám.
- Na jó Elena, ez rohadtul nem vicces! Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy le akarod szúrni magad, de ez… Fejezd most már be ezt az ostoba játékot! – vágta hozzám mérgesen, de én csak hevesen megráztam a fejem és elmosolyodtam.
- Nem lehet… Nem tudok továbblépni Damon… Képtelen vagyok… Engedd, hogy veled lehessek… Kérlek – szólaltam meg szaggatottan és sírva.
- De hát most is itt vagy velem Elena! Hahó, nézz már rám és térj már magadhoz! Most is itt vagyunk a villában, a szobánkban, és épp azt próbáltam megakadályozni az előbb, hogy megöld magad! – kiabálta nekem mérgesen, és közben még erősebben szorította a kezeimet a falhoz.
- Te csak egy álom vagy… Csak a képzeletem játszik velem… Kezdek megőrülni Damon… Ez már a vég, mert én nem bírom nélküled – feleltem neki szipogva.
- Egy álom vagyok? – kérdezte tőlem értetlenül, majd úgy tűnt, hogy lassan kezdi felfogni a tévképzetem is azt, hogy csak kitaláltam őt és most nincs is velem. Milyen abszurd ez az egész! Tényleg becsavarodtam…
- Elena – szólalt meg ismét Damon, de ezúttal a hangja sokkal lágyabb és kedvesebb volt. – Nagyon figyelj most rám, és arra, amit mondani fogok neked.
Összeszűkült szemmel néztem rá, majd amikor Damon lassan elengedte az egyik kezem és az arcomhoz ért…
- Úgy tűnik ez, mintha csak egy álom lenne? – kérdezte tőlem halkan, és közben szorosan hozzám simult. – Figyeld a tested, ahogy lángra gyúl az érintésem nyomán… - suttogta nekem halkan, majd a keze lágyan végigsiklott az arcomon és a nyakamon. – A légzésed máris az egekben van, és minden érzéked kiélesedett. Pont úgy, ahogy mindig is szokott akkor, amikor hozzád érek… Vagy amikor rám nézel ilyenkor, és elmerülsz a vágytól izzó tekintetemben… Úgy tűnik, hogy mindez csak egy álom?
- Én… Én… Túl valóságos vagy – suttogtam magam elé erőtlenül, és közben próbáltam arra koncentrálni, hogy újra átvegyem az uralmat a testem felett. Nem őrülhettem meg annyira, hogy képes vagyok ennyire hatni magamra a képzelgésemmel! Ez már tényleg a vég, mert ez…
- Nem valóságos vagyok Elena, hanem ez maga a valóság – suttogta halkan Damon, majd közelebb hajolt hozzám és most már érezhettem is az ajkamon a forró leheletét. Tényleg megőrültem… A könnyeim pedig újra kicsordultak és hevesen megráztam a fejem. – Nem tudom, hogy mi történt veled, de ideje, hogy magadhoz térj – szólalt meg ismét Damon, majd mire tiltakozhattam volna, ő lágyan és érzékien az ajkaimra hajolt. Abban a pillanatban egy jóleső sóhaj szakadt ki a torkomból, és azonnal magamhoz öleltem Damon-t. Ezt a csodás, ám hazug tévképzetemet... Újra éreztem őt, újra ölelhettem és csókolhattam őt! Utoljára… Még egyszer utoljára itt volt velem, én pedig mohón kaptam utána.
A következő pillanatban pedig…
Sírva ültem fel az ágyamon, és azonnal újra a valóságban éreztem magamat. A könnyeim megállás nélkül folytak, én pedig ismét zokogni kezdtem. Tényleg teljesen kikészültem, mert az az álom… Ez… Hogy is lehetne újra velem Damon, amikor… Amikor ő…
Egész testemben remegtem a sírástól és újra erőtlenül az ágyunkra hanyatlottam. Hogy lehet ezt egyáltalán elviselni? Hogy bírnék tovább élni, miközben folyamatosan azt érzem, hogy az egyik felemet erővel kitépték belőlem? A szívemből… Ami azóta is csak lüktetett, hasogatott és szó szerint zokogott. Érte… Szinte könyörgött azért, hogy újra lássa és érezze őt, ezért lehetett az, hogy álmomban Őt láttam. Újra… Velem volt, engem ölelt magához és végül csókolt meg… A csók… Amit soha többé nem kaphatok már tőle…
Újabb sírógörcs uralkodott el rajtam, és percekig képtelen voltam megmozdulni. Tudtam, hogy egyedül vagyok, aminek most nagyon örültem, mert nem akartam magamnak társaságot. Se Bonnie-t vagy Jeremy-t, vagy bárki mást. Egyedül akartam lenni a saját kínommal, a fájdalmammal. A döntés pedig…
Tudtam, hogy ezt nem fogom tudni sokáig bírni, így már csak azt kellett eldöntenem, hogy mit tegyek ezután. Kapcsoljam ki végül az érzéseimet, vagy… Vagy hagyjak hátra mindenki mást, és kövessem az álmomat? Melyik a jobb? Érzések nélkül tovább létezni, vagy meghalni és örökre a túlvilágra kerülni? Az egyik legnyomósabb érv szólt az utolsó opció mellett: Damon, aki szintén ott volt és ott várt rám. De milyen élete lehet két halott vámpírnak a túlvilágon? Érezhetjük egyáltalán egymást, vagy csak örökre egymás mellett léteznénk tovább? Megannyi kérdés, amire talán még Bonnie sem tudna választ adni, de szerintem ha tudna, se osztaná meg velem ezeket az információkat.
Idő… Talán még bírni fogom ezt egy kis ideig, de csak addig, míg döntésre nem jutok. Damon nélkül, a szerelmünk nélkül képtelen voltam létezni, ebben már egyre biztosabb voltam. A bensőm folyamatosan lüktetett a kíntól, és nem volt erre gyógyír… Erre nem létezett…
Nehezen felkeltem az ágyból, és összeszedtem minden maradék erőmet, hogy képes legyek most lesétálni a földszintre egy pohár vízért. Vagy vérért… Már magam sem tudtam, hogy mire vágytam igazán. Nagyon lassan értem le a földszintre, és a tekintetem azonnal a nappalira tévedt. A tűz békésen lobogott a kandallóban, és látszólag az esti mészárlásnak se volt már semmi nyoma. A két testvér holtteste eltűnt, és Damon… A székeket, amihez kikötözték őket, azokat már elvitték, és ő sem volt már itt… Sírva megráztam a fejem, ám ekkor a tekintetem a kanapéra siklott, ami egyáltalán nem volt üres. Valaki aludt rajta… Egy túlságosan is ismerős valaki… Mellette temérdek üres whiskey-s üveg hevert a földön és ő… Ő békésen aludt… Meredten és hitetlenül néztem őt, és újra hangosan kitört belőlem a sírás. Zokogva térdre rogytam és újra remegett minden porcikám. Istenem, hát sosem lesz vége?! Tényleg kezdek megőrülni, és már ébren is képzelődök! Vagy még mindig álmodok és egy újabb délibábot láttam? Ne, ne, ne! Ezt nem… Nem… Kérlek, valaki szüntesse már meg ezt a pokoli kínt! Kérlek…
- Elena? – szólalt meg ismét a délibáb, de én erre csak még jobban sírtam, és nem bírtam felemelni a fejem, hogy újra lássam őt… Hogy újra egy boldog percet varázsoljon a szívembe a halott szerelmem arca… Akit most újra láthatok, mert az eszem… Az bizony igencsak szabadságra készül menni. Vagyis nem, már nem… Már tényleg megőrültem.
- Elena, mi a baj? Mi történt? – kérdezte tőlem aggódva az álom-Damon, én viszont csak hevesen megráztam a fejem és a kezembe temettem az arcomat. De ő… Újra mellettem volt és újra éreztem a kezeit a vállamon. Hogy vagyok képes egyáltalán erre? Miként tudom újra és újra ennyire valóságosnak érezni őt az álmaimban? Mi ez az egész, és miért történik mindez velem?
- Elena, nézz rám kérlek – szólalt meg újra Damon, mire én minden erőmet összeszedtem és felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. Ő feszülten figyelt engem, a keze pedig óvatosan simított végig az arcomon, letörölve ezzel néhány könnycseppet, hogy aztán hamarosan újak lépjenek a helyükre.
- Szeretlek… - suttogtam neki halkan, de továbbra is sírva. – De nem megy… Ez nem megy nekem tovább Damon… Nem bírom… - fakadtam ki keserűen, és újra zokogni kezdtem.
- De Elena… Ez… Ez csak… - szólalt meg a délibábom reszelős hangon és fájdalom suhant át az arcán. – Ne mondd ezt… - tette hozzá halkan, és újabb könnyeket törölt le az arcomról.
- Nem tudok nélküled élni, értsd meg kérlek… De most… Most menj el, kérlek, és ne jelenj meg többet előttem – kértem sírva az álom-Damon-omat, de ő erre most is csak értetlenül és döbbenten nézett rám.
- De… Nem tudsz nélkülem élni, most mégis dobsz engemet? – kérdezte tőlem keserűen.
- Nem, én nem… Ne csináld ezt kérlek, és ne játssz tovább! Te csak a képzeletem szüleménye vagy, és azt kell tenned, amit mondok! – szólaltam meg határozottan és minden erőmet összeszedtem, hogy hátha ezzel végre véget tudok vetni ennek az egész őrületnek. – Nem akarom, hogy továbbra is visszatarts és elhitesd velem azt, hogy még mindig itt vagy… Hogy velem vagy… Hogy élsz… Nem bírom ezt Damon, kérlek értsd meg! – tettem hozzá sírva, de a kérésem úgy tűnik, hogy ismét siket fülekre talált.
Damon ekkor megfogta mindkét kezemet, és felhúzott a földről, ahol azóta is térdeltünk.
- Elena, elárulnád nekem végre, hogy mi ez az egész, és mi ütött beléd? Teljesen úgy viselkedsz mintha… Mintha megőrültél volna – szólalt meg aggódva a délibáb.
- Mert már tényleg megőrültem – feleltem neki szipogva. – Tényleg jobb lesz, ha megölöm magam, de ezúttal kérlek viselkedj úgy, mint egy normális tévképzet, és ne akadályozd meg, hogy megtegyem. Rendben? – kérdeztem tőle halkan.
- Hogy mi van? – csattant fel hitetlenül Damon, és dühösen nézett rám. – Hogy mit akarsz te csinálni Elena? Mondd, hogy rosszul hallok! Meghalni? Meg tévképzetek? Mégis miről beszélsz?
- Ne csináld ezt tovább, kérlek, engedd, hogy véget vessek ennek – szólaltam meg szipogva, mire a délibábomnál azt hiszem, hogy végleg sikeresen elpattant a húr. De lehetséges ez egyáltalán? Minden bizonnyal igen, mert dühösen a mögöttem levő falhoz préselt, pontosan úgy, mint az előző képzelgésem során.
- Na jó Elena, most nagyon figyelj rám, rendben? Nem tudom, hogy mi a ménkű ütött beléd, de ideje, hogy végre magadhoz térj, mert úgy viselkedsz most, mint egy eszelős, összetört, depressziós kislány. Ez nem te vagy! Nem tudom, hogy mi ez az egész, de jobb lesz, ha nagyon sürgősen véget vetsz ennek, mert nem szeretem az ilyen tréfát! – mondta nekem mérgesen és szikrázó szemekkel, amivel csak azt érte el, hogy még keservesebben sírtam tovább. – Szedd össze magad, és fejezd be a sírást! – tette hozzá egy kicsivel kedvesebben.
- Hogy tudnám összeszedni magam, amikor te meghaltál, és újra és újra azt képzelem, hogy itt vagy, mellettem vagy, átölelsz… Leszidsz… Kiabálsz velem… Megcsókolsz… Ne… Kérlek, ezt már nem bírom tovább! Csak legyen már vége! – szólaltam meg sírva, ám az utolsó szavaim után… Újra rázni kezdett a csillapíthatatlan zokogás.
- Elena… Nézz már rám! Úgy nézek én ki, mint egy halott? – szólalt meg Damon döbbenten, mire én nehezen ráemeltem a könnyes szemeimet. A sírásom egy kicsit csillapodott csak, de abbahagyni nem tudtam.
- Csak képzellek… - szólaltam meg halkan, és óvatosan az arcához értem. – Csak képzelem, hogy újra érzem a meleg bőröd a kezem alatt… Csak képzelem, hogy újra érzem az illatod… Csak képzelem, hogy a szerelmes tekintet, amivel mindig rám nézel, még mindig élettel teli, holott már nem… Már régen nem… Ez nem… - a hangom végül újra elcsuklott és nem bírtam befejezni a gondolataimat.
- Ezek szerint, még a képzeletedben is őrülten szeretlek? – szólalt meg halkan Damon, és ahogy az imént mondtam… Tűztől izzó tekintettel nézett rám, és én újra gyenge voltam… Csak azért könyörögtem, hogy most is legalább olyan jól el tudjam képzelni a csókot, ami hamarosan…
Lágyan hajolt Damon az ajkaimra, és édesen, finoman kezdett el egy forró csókra invitálni. Pillanatok alatt magamhoz öleltem a tökéletes illúziót, amit valami csoda folytán képes volt az agyam és az összetört szívem megteremteni. Már vártam, hogy most is felébredek-e egy újabb álomból, de percekig nem történt semmi. Csak forrón csókolóztunk Damon-nal, és amikor lassan eltűnt rólam a felsőm…
- Mondd csak Elena, miként képes ilyen jól csókolni a képzelt Damon a fejedben? – suttogta érzékien Damon a nyakamba, majd lágyan végigcsókolta a forró bőrt, amit korábban szabaddá tett.
- Pontosan tudod te is, hogy túlságosan is valósan el tudlak képzelni és… - de a mondatot most sem bírtam befejezni, mert Damon ezúttal sokkal szenvedélyesebben csapott le az ajkamra, én pedig ekkor azt hittem, hogy most helyben meg fogok halni a szívembe maró fájdalomtól. Borzasztóan kegyetlen és fájdalmas lesz újra rádöbbennem majd arra, hogy megint csak játszik velem a saját fejem, és Damon… Ő nem… Ő nem lehet, hogy itt van velem, mert ő… Ő már nincs többé… De a délibábom egyáltalán nem akarta ezt a tényt figyelembe venni, így amikor hirtelen az emeleten dőlt el velem a Damon-nal közös ágyunkban…
- Mondd Elena, még mindig azt hiszed, hogy csak képzelődsz? Akkor mégis kivel csókolózol most? Ki az, aki megszabadított minden apró ruhadarabodtól és… - kezdte a délibáb, de mire válaszolhattam volna, hirtelen belém hatolt, én pedig azonnal felsikoltottam az édes gyönyör nyomán. Nem, ez nem… Képtelenség, hogy ezt is csak álmodom, vagy képzelem! Az álom-Damon eközben a nyakam csókolta végig, mire én döbbenten a kezem közé vettem az arcát és hitetlenül néztem rá.
- Te nem… Ugye tényleg csak álmodtam… Nem… Nem haltál meg – szólaltam meg sírva, mire a válasz a kérdésemre egy gyönyörű féloldalas mosoly volt. Majd egy lágy és finom mozdulat bennem mélyen.
- Azért az szomorú, hogy annyira elment az eszed, hogy csakis úgy tudtalak magadhoz téríteni, hogy szó szerint… Khm… Nos… Ez már megerőszakolásnak minősül? – kérdezte tőlem vigyorogva, mire én hitetlenül megráztam a fejem.
- Óóó, fogd már be te idióta! – csattantam fel hevesen, majd egy pillanat alatt magamhoz rántottam őt, és szenvedélyesen lecsaptam az ajkaira. Hihetetlen, hogy mennyire nehéz egy önelégülten vigyorgó vámpírt csókolni! Egy önelégült, imádnivaló, szemét, pimasz, de annál szerethetőbb férfit, aki tényleg itt volt most velem… Nem veszítettem el, mert most… Most már biztos voltam abban, hogy valami nagyon furcsa játékot űzött velem a saját fejem, de szerencsére a sok kín, a nem létező kín végre elmúlt. Most már minden tökéletes volt és újra a tűz oltárán égtem, ahova nap, mint nap Damon vitt. Ahol boldog voltam, mert a szeretett férfi mellett lehettem... Akivel minden csodálatos és gyönyörű volt… Akinek a karjaiban végül egy leírhatatlan szerelmeskedés során újra megsemmisülhettem, és ami után boldogan, mosolyogva bújtunk össze az ágyon. Az ágyunkban…
- Elárulod, hogy mégis mi ütött beléd, és mi volt ez az egész? Tényleg úgy viselkedtél, mint egy sültbolond Elena, és ezt most nem dicséretnek szántam – szólalt meg percekkel azután Damon, hogy kiterültünk.
- Azt álmodtam, mert ezek szerint tényleg csak álmodtam, hogy meghaltál. Sage testvérei bosszút akartak állni rajtunk azért, mert meghalt miattunk a húguk, de valamiért te és Stefan voltatok csak a célpont. Elijah-ék pedig későn érkeztek a segítségünkre és… És… - kezdtem bele a történetbe, de úgy tűnik, hogy csak eddig bírtam.
- Sage-nek tudtommal nem is voltak testvérei. Vagy ha mégis, akkor talán ők is Finn vérvonalából származtak és már régen meghaltak. Hogy a francba tudtál ilyen hülyeséget álmodni? – kérdezte tőlem döbbenten Damon. – És miért voltál olyan makacs? Hogy hihetted azt olyan sokáig, hogy csak képzeled, hogy itt vagyok?
- Mert ezek után az álmom tovább folytatódott… - szólaltam meg halkan és Damon mellkasába fúrtam az arcomat. – Akkor is azt bizonygattad nekem, hogy élsz, hogy velem vagy, és nem hagytad, hogy öngyilkos legyek. Végül megcsókoltál, és akkor felébredtem, de aztán minden folytatódott tovább…
- De ez már a valóság volt Elena… - mondta Damon fejcsóválva, majd hirtelen felült az ágyon, így én a párnára hanyatlottam. – Nagyon figyelj most arra, amit mondok neked Elena! Ha velem bármi történik, akkor neked eszedbe se jusson kárt tenni magadban, mert esküszöm, hogy én magam fogom visszarugdosni a csinos kis seggedet a túlvilágról ide, világos? – tette hozzá fenyegetően, mire én csak elmosolyodtam.
- Az álom-Damon nem volt ennyire fenyegetős kedvében – feleltem neki fejcsóválva, mire ő csak az égbe emelte a tekintetét.
- Még szép, hogy nem volt ilyen! Engem még a te kis butus, zakkant buksid se tud hitelesen leutánozni! – felelte Damon csipkelődve.
- Ó, hogy mennyire hiányzott nekem ez az egoista, önelégült, imádnivaló, idegesítő és ultraszexi Damon! – szólaltam meg nevetve, aminek következtében egy világmindenséget érő féloldalas mosoly volt az ajándékom.
- Ezek szerint nincs harag? – szólalt meg végül Damon, miután a mosoly is eltűnt az arcáról.
- Harag? Mégis miért? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Tegnap este összevesztünk, és most hajnalban, amikor lejöttél az emeletről, és amiket mondtál… Azt hittem, hogy ezért szakítani akarsz – mondta ki végül Damon azt, ami szerintem már egy jó ideje bántotta őt.
- Még hogy én vagyok nem normális! – szólaltam meg hitetlenül. – Tudod mit éltem én át abban a tudatban létezve, hogy te… Hogy nem vagy többé? Ezek után pedig azt vagy képes gondolni, hogy létezhet bármilyen ostoba ok is arra, hogy én valaha is elhagyjalak?

- Mertem remélni, hogy ezt válaszolod – mondta Damon elmosolyodva, és végre az ő vonásai is felengedtek. – Szeretlek – suttogta nekem halkan, majd az ajkaimra hajolt, ám mielőtt még egy újabb szerelmes csókban összeforrhattak volna az ajkaink...
- Én is szeretlek! – suttogtam én is az ajkaiba, majd végül a távolság elfogyott, és újra egymásra leltek a másikért epekedő ajkaink. 



9 megjegyzés:

  1. Szia az előző részben nagyon megijesztettél de most már nagyon örülök hogy csak egy álom volt és nem történt meg valójában az amihez tegnap kb. 10 zsepi kellett. Amúgy nagyon tetszett. ♡

    UI.: Remélem hogy ha írsz folytatást az olyan boldog lesz mint ennek a vége. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Adrus!:)))
      Örülök, hogy sikerült megnyugtatnom Téged, és hát minden jó, ha a "vége" jó.:)

      Nem feltétlen ehhez, de hamarosan hozok majd még egy Delena novellát. Egy igazi kis imádnivaló gyöngyszemet.:) Asszem, hogy a mai TVD rész után mindenkire rá is fog férni.:)

      Törlés
  2. Istenem, nagyon köszönöm! Jó és megnyugtató érzés olvasni, hogy csak egy rossz álom volt. Jaj de jó, ó de jó felébredni ebből a rémálomból! Megnyugodtam... egy kicsit, de ha tényleg komolyan gondoltad a folytatást, kérlek ne tedd ezt többé, mert tényleg sziv stopot kapok. Eddig nem mondtam de egy kicsit "szivbajos" vagyok, ha Delenaról van szó. Rettenetesen tetszett, nem véletelenül mondják, hogy a kibékülős szex a legédesebb és a legjobb. Mi a bajod ezzel a folytatással, szerintem semmi sem hiányzott belőle, minden úgy és ott volt a helyén ahol kellett hogy legyen. Szenzációs amit képes vagy összehozni pár nap alatt és meg sem vagy elégedve vele? Fantasztikus volt, imádlak érte és attól függetlenül, hogy kellett ide is a zsepi, legalább happy volt a vége. Kösz érte, és bocs a regény miatt. Óriási puszi és még egy óriásibb ölelés!!!!!:):):):D:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Már kezdtem azt hinni, hogy nem is írsz majd.:( Örülök, hogy sikerült megnyugtatnom, és remélem, hogy nem használtattam fel veled az egész PZS készleted.:)
      A bajom vele... Nos, nem is igazán tudom. Nem éreztem annyira jónak vagy tökéletesen passzolónak az első rész után. De hát abban annyira mélyre nyúltam a fájó érzésekben, hogy ez talán nem is csoda.
      A "kisregényért" pedig sose kérj bocsánatot, mert imádom őket, és mindig örömmel, mosolyogva olvasom őket.:)
      A szívstop kapcsán pedig... AKkor nem nagyon ajánlom, hogy engem olvass ezek után, mert lesznek még itt durva dolgok.:) Mármint az oldalon.:) De tudod, minden jó, ha a vége jó, nemde?:)

      Törlés
  3. Hát, nagyon jó kis folytatás. Jó, hogy csak álmodta az egészet, de azért durva kis rémálom volt. Főleg, hogy miután felébredt kétszer is azt hitte, hogy megtörtént, de szerencsére Damon nagyon meggyőző. Ez egy remek kis folytatás az előző rész után.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Durva kis "rámálom", az biztos.:) Örülök, hogy tetszett a folytatás, vagyis a befejezés, vagy nem is tudom, hogy mi.:)

      Törlés
  4. Szia!

    Szerintem jó kis novella volt, nem tökéletes de jó. Mivel megkérdezted, hogy mi hiányzott belőle: nekem az igazi ráébredés. Innentől kezdve minden személyes, lehet másnak nem hiányzik nekem igen. Nem volt benne egy katartikus jelenet, amikor igazán összeáll Elenának a kép. Ha szép lassan is győzte meg Damon nekem akkor is hiányzott a megvilágosodás és öröm, boldogság. Az meg, hogy az a jelenet mikor valamennyire rájött, elhitte Elena, hogy Damon él nekem kifejezetten nem tetszett, mármint az, hogy szex közben történt az egész. A fejezet végére pedig már én sem voltam biztos abban, hogy most mikor volt ott valóban Damon az elején és mikor nem. És ez nem az a jófajta nem tudom mi történt, hanem összevissza volt.
    Nem várok válaszokat az írásomra, sőt nem is szeretném ha válaszolnál a miértekre, vagy te miért nem így gondolod. Szerintem egy író eszköze maga a mű amit ír, abban írjon le mindent, abban értessen meg mindent a közönséggel. Utána lévő magyarázkodásnak nincs helye. Tehát ha nekem egy "ok"-ot írsz, hogy tudomásul vettem az is bőven megteszi. Én csak leírtam a véleményemet, ami nem egyezik a többiekével. Remélem nem bántottalak meg túlságosan.
    Az előző része tényleg nagyon jó volt és talán túl magasra tetted a lécet, én örültem volna, hogyha megáll ott a történet és nincs folytatás/befejezés. Kicsit erőltetettnek éreztem ezt a 2. részt. Az első viszont ha meg nem is tudott hatni, de jól sikerült, szívesen olvastam.

    Üdv,
    Egy kritikus, de őszinte olvasód

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon örülök, hogy ezt leírtad nekem, és ne aggódj, egyáltalán nem bántottál meg.:) Igazából valahol mélyen tisztában voltam ezekkel a "problémákkal", csak valahogy megfogalmazni nem bírtam, még magamnak sem. Ott éreztem a "bajokat", ahol leírtad, csak éppen a miértre nem találtam sehogy se a választ.:(
      Köszönöm, hogy rávilágítottál ezekre, mert ezzel biztosan segítetted a későbbi munkáimat. Tényleg mindig azt mondom, hogy az ilyen "gyakorlatias tanácsoktól, véleményektől" tudok dolgokat átértékelni, és aztán a későbbiekben ezek segítségével megpróbálni elkerülni a hasonló hibákat. Az összevisszaság meg... Igen, érzékeltetni akartam a káoszt, csak ezek szerint a végére már tényleg túl káoszos maradt és nem bírtam feloldani a saját magam generálta problémát. Legközelebb erre jobban odafigyelek majd.:)
      Köszönöm nagyon, hogy írtál, és remélem, hogy legközelebb is "hallhatom" majd a "hangodat".:)

      Törlés
  5. Szia Ági!:)
    Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy elnyerték a tetszésedet az írásaimat:) A cserével kapcsolatban írtam Neked, és természetesen benne vagyok.:)

    VálaszTörlés